Tizenharmadik

Niall szemszöge

Ott ültem a színpad mögött és nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit is keresek megint itt. Miért kell itt lennem? Liam cseszte el, nem én. Akkor nekem mi keresni valóm van itt? Miért büntet minket a Sors?
Szörnyű érzés minden nap az anyámat látni úgy, hogy Ő nem tudja ki vagyok, miért vagyok abban a házban amelyikben éveket laktam. Nem tudja, hogy még is mi fán teremtem. Az Ő fia vagyok és már hónapok óta semmi szeretgetést nem kaptam, ami még rosszabb, de ezt talán még elviselném, ha nem kellene minden nap beszélgetnem vele szemtől-szemben. Azonban kell és ezt már idegileg nem bírom.
Liammel egy bandában játszunk. Egy csapat vagyunk és éppen ezért érvényes nálunk is a mondás "Egy mindenkiért, mindenki egyért!,, Számomra Ő olyan, mint a bátyám és ezért nem hagyhatom cserben. Ha kellene, akkor még az óvodába is vissza mennék vele, csak együtt lehessünk. Mert minden szenvedés megéri a One Directionért. A bandát senki sem fogja elfelejteni akár mi is a véleménye rólunk. Ha azt gondolja, helyesek, fiatalok vagy akár buzik, akkor is az eszében vagyunk és tudja, hogy kik vagyunk.
Nem hittem volna, hogy még egyszer itt leszek az X-Faktorban. Nem gondoltam volna, hogy mindezt még egyszer a régi énemmel fogom végig csinálni, csak azért, hogy vissza kapjam a régi életemet.
- Gyerünk! Menni fog! - biztatja anya Niallert és egy utolsó puszit ad a homlokára, majd mielőtt a színpad felé kezd indulni egy pillantást vet rám. Biztatóan mosolygok rá és kacsintok is egyet, majd elindul. Emlékszem milyen ideges voltam. A térdeim úgy remegtek, hogy lépkedni sem tudtam a színpadon, ahol már vártak rám a zsűrik és a több száz ember, akik aznap este szórakozni jöttek el. Azonban számomra nem volt szórakozás. Már mint az éneklést nagyon élveztem, de az izgulást nem szeretném még egyszer átélni. Szörnyű érzés volt, ahogy a gyomrom össze vissza liftezett, nem tudtam semmit sem enni és amit meg is ettem, az ki is jött belőlem.
Ugyan azt éreztem, mint Nialler. Nem tudom hogy ez hogyan sikerül, de én már semmiben sem kételkedek. Ha mi vissza jöttünk a múltba és senki sem veszi észre, hogy szinte Niallerrel olyanok vagyunk mint két tojás, akkor itt már minden lehetséges.
A gondolataimból anya szakított ki, ahogy az arcomat elemzi nem messze tőlem és csodálkozó pillantással akad meg a szememnél. Félve pillantok a szemeibe, de nem tudom, hogy ezt most mire véljem.
- Mit akarsz a fiamtól? - mély hangon kérdezi, kezeit a mellkasán összekulcsolja és félni kezdek tőle. Ennyire ijesztően még soha sem nézett rám bosszankodva.
- Parancsol? - mást nem tudtam erre válaszul mondani.
- Miért hasonlítasz rá ennyire? Mit akarsz tőle? Miért vagy egyáltalán itt? - oké, ennyit arról, hogy senki sem jött rá arra, hogy hasonlítok a 4 évvel ezelőtti énemre. Bár az anyáknál valószínű volt, mivel Őket nem lehet átverni.
- Ha elmondom az igazat, akkor hülyének fog nézni. És szerintem jogosan, mivel még szerintem is hihetetlen a dolog!
- Szerintem nem az, hacsak nem azt akarod mondani, hogy a jövőből jöttél - nevet fel hangosan, de ahogy abban a pillanatban én nem teszem az arca eltorzul és fejét jobbra-balra kezdi döntögetni. - Most ugye csak szívatni akartok, ahogy ti szoktátok mondani? - igen. Anyukám mindig is próbálta utánozni a mai szlengeket, de soha sem illett neki és nem is nagyon ment. Valahogy mindig rossz helyen használta, és emiatt mindig elnevettem magam, amiért persze azt hitte, hogy Őt nevetem ki és büntetést kaptam szemtelenségért. Utána már magyarázkodhattam, nem igazán értette meg, maximum napok múlva enyhített a büntin és megkért, hogy segítsek neki ezekben a szövegekben. Hiába minden próbálkozásom, még mindig nem áll jól az Ő szájából hallani ezeket és szerintem nem is lesz jó.
- Semmi ilyenről nincs szó, de tényleg a jövőből jöttem és még rajtam kívül négy barátom is, de mindent elfogok mondani, ígérem! - mondom megnyugtatóan és kezemet a vállán simítom végig. Azonnal megremeg és csillogó szemeit az enyémbe mereszti.
Nialler éppen akkor mondta ki az utolsó szót a mikrofonba és elkezdett énekelni. Most így visszahallva élőben be kell hogy valljam, borzalmas. Nekem nem tetszik a hangom és szerintem majd ha évek múlva vissza nézem a koncertfelvételek, akkor azok sem fognak tetszeni. Ötünk közül Liamnek van a legszebb hangja. Vagy is, neki a legkidolgozottabb és a legtisztább. Harryé nagyon erőteljes, Zayn nagyon jól tudja kitartani a magas hangokat, Louis pedig a lágy részeket tudja nagyon jól énekelni. Én pedig. Hm, én...
Soha sem tudtam, hogy az én hangom miben is jó és még a mai napig sem tudom. A srácok szerint nekem is a lassú dalok állnak jól, de én ezt nem tudom elhinni.
Az emberek támadnak engem és az okát még mindig nem mondják meg. Azt mondják nem illek a bandába, és én csak jókor voltam jó helyen. Hogy én nem vagyok olyan helyes mint a többiek és a hangom sem elég jó. Csak bízni tudok benne, hogy ezt csak a féltékenység mondatja belőlük, de nem tudhatja az ember. Mást nem tudok tenni, mint magamat emészteni emiatt, mivel a bandából semmi pénzért sem lépnék ki. Az álmom vált valóra és hülye lennék ezt elszalasztani pár féltékeny ember miatt. A rajongókat pedig képtelen volnék cserbenhagyni. Egyszerűen nem menne az, hogy lássam a szemükben azt, hogy csalódtak bennem. Nagyon sokan szeretnek és még emiatt vagyok ezen a pályán. Ha nem lennének rajongóim, lehet besokalltam volna és feladtam volna. De annak viszont örülök, hogy ezt a srácok sem hagyják.
Örülök, hogy én itt vagyok Nialler-nek és mindenben támogatni tudom, még akkor is ha nemsokára itt lesz neki a négy fantasztikus barátja. Mert velük nem fogja megosztani a sérelmeket. Magában fogja tartani, pont úgy, ahogy én tettem...

Tizenkettedik

Zayn szemszöge

Egy széken ültem és a telefonomat bámultam, aminek háttere menyasszonyom volt. Vagy is jobban mondva egy számomra ismeretlen nő, aki még nem híres és nem is ismer engem. Ebben az időben még semmi közünk sincs egymáshoz, majd maximum másfél év múlva fogom megismerni, randira hívni és beleszeretni.
Azonban nekem már most hiányzik a nevetése, a csókja és mindent amit benne szeretek. És, hát amit szeretek benne, az leírhatatlan, mert Ő tökéletes.
A fiatalkori énemet Zaynster-nek neveztem el. A szüleim pedig Jawadd-nak szólítanak. Nem tudják ki vagyok és egyszerűen ezt nem tudom felfogni. Annyira hihetetlen ez, fogalmunk sincs a srácokkal, hogy mit tegyünk és ez a legrosszabb. Liam szerintem meg kell várnunk, míg a srácok el nem jutnak a negyedik 1D évfordulóhoz. Ami viszont még nagyon messze van.
Nem tudtam aludni, de nem is akartam, hiszen lassan amúgy is fel kell kelni, hogy elinduljunk. Zaynster az ágyában aludt és én már úgy éreztem, jobb lenne ha felkelne. Számára is nehéz volt felfogni, hogy én a jövőből jöttem, és mikor mesélni akartam neki az egész elkövetkezendő életéről a fejem szinte szét akart robbanni. Egy szörnyű érzés nyilallt bele, és addig el sem múlt amíg a gondolatot el nem űztem az agyamból. Tehát inkább nem meséltem neki semmit, csak azt, hogy hatalmas jövő áll előtte és ebből meg is értette nagyjából a dolgokat.
- Zaynster! - érintettem meg a vállát az ágyban fekvő fiúnak, aki morgott egyet és közben a másik oldalára fordult, majd elmotyogott egy "Hagyj békén anyut,, és tovább szuszogott. Ez így nem lesz jó, mivel ha nem kel fel, akkor nem jut be az 1D-be és akkor mi velünk mi lesz? - Kelj fel! - rángattam meg immáron erősebben és nem hagytam, hogy vissza aludjon. A takarót lerántottam róla és ledobtam a földre.
- Semmi kedvem menni, úgy sem sikerülne. Hagyj aludni, nem megyek sehova sem! - mondta duzzogósan és a hasára fordult, arcát pedig a párnájába temette. Ezt én is megcsináltam, csak éppen engem anya úgy kirángatott az ágyból, hogy haj sem maradt a fejemen. Azt mondta, hogy ha nem megyek el, akkor soha többet nem énekelhetek, és minden olyan hangszert elvesz, ami a szívemhez nőt. Sőt, még azt is mondta, hogy bezárat egy kollégiumba és csak karácsonykor, meg a szülinapomkor mehetek haza.És hát én természetesen amint meghallottam ezeket az érveket, abban a pillanatban öltözni kezdtem és jeleztem anyának, hogy indulhatunk. Akkor még azt hittem, hogy hülyeség volt elmennem, de ma már hálát adok az égnek és persze anya fenyegető képességének, hogy elmentem. Mi lett volna, ha nem vagyok ott? Szerintem életem végéig bántam volna, hogy látom a One Directiont nélkülem.
- Gyerek, én olyan seggbegatyát adok, ha most nem kelsz föl! - ordítottam el magam, és már csak azt vettem észre, hogy Zaynster az ágy másik végénél áll és az alsógatyáját szorongatja. Tudtam én, hogy ez hatni fog, kiskoromban annyit kaptam a nővéremtől, hogy egy életre nem fogom elfelejteni.
- Meg ne próbáld! - fenyegetett mutatóujjával és bosszúsan nézett rám. Jaj, most komolyan azt hiszi, hogy erősebb lehet nálam. Mert nem!
- Nem kell próbálni, elsőre is menni fog! - mondom fennhangon és rátámadok. Már csak annyi a probléma, hogy anya éppen akkor nyitja ki az ajtót és néz ránk nagy szemekkel, mikor Zaynster hasán ülök és csikálom. Gondolom elég sokkoló lehetett neki két fiút így látni, de ez van.
- Örülök, hogy korán reggel már ilyen vidámak vagytok! - lépett az ágyhoz mosolyogva és egy inget tett le rá, majd folytatta. - Remélem a meghallgatáson is ilyen leszel, édesem! - nézett Zaynsterre, majd vidáman távozott is a szobából. Na igen, a meghallgatás. Én félek. Félek, hogy valami nem úgy fog alakulni, ahogy kellene és akkor örökre eltűnhetünk a srácokkal.
Én már ösztönösen szálltam ki a kocsiból és indultam meg a hatalmas sor felé, azonban a többiek bátortalanul követtek.
- Jawadd, te honnan tudod merre kell menni? - kérdezi kíváncsian Waliyha, miközben hatalmas szemekkel pislogott felém. Na, igen. Belém esett ebben a két napban, amit együtt töltöttünk. És nem tudom miért. Hát, nem veszi észre, hogy hasonlítok Zaynsterre? Jó, mondjuk nem lenne a legjobb, ha valaki is rájönne, hogy egyek vagyunk. Azonban Waliyha közeledése nagyon zavar és fájdalmat sem akarok neki okozni, mivel a húgom és mindent megtennék azért, hogy ne legyen szomorú. Tehát csak tűrnöm kell.
- Még 16 évesen én is jelentkeztem egyszer! - mondom zsebre tett kezekkel és mindenki hatalmas szemekkel néz rám, kivéve Zaynstert. - El is jutottam a mentorok házáig, de akkor kiestem, és még mellettem négy barátom is. A világ legjobb fejei, szinte testvérek vagyunk és be is utaztuk már a világot együtt! - mondom büszkén és próbálok semmi olyat sem mondani, ami esetleg a sztárságra utalna.
- És most hol vannak a barátaid? - kérdezi gyanakvón anya és kezeit a mellkasán összekulcsolja.
- Igazából már 1 hónapja abba hagytuk az utazgatást. Itt vagyok Londonban és Zayn énektanára vagyok. Mindenki haza ment és új életet akarunk kezdeni! - mondom szomorúságot tettetve, így legalább látom az arcán, hogy megenyhül és nem néz rám olyan szigorúan.
- Összevesztetek igaz? - kérdezi miközben közelebb lép és óvatosan végig simítja a karomat. Annyira jól esik ez a gesztusa, hogy az agyam átkapcsol és hazudozni akarok majd. Muszáj. Hiányzik az anyám, aki folyamatosan aggódik értem, és aki szeret. Aki nem hagyja, hogy reggelente úgy induljak el világot látni, hogy nem olvastam el az üzenetét, amit küldött nekem. Aki minden nap elhajtogatja, hogy szeret, amit néha unok, de még is hiányzik.
És én most is arra vágyok, hogy megöleljen, és ha kell akkor hazudok neki. Mert tudom milyen, és ha egy szegény egyedül maradt gyereket lát, akkor megesik rajta a szíve és meg akarja vigasztalni.
- Igen. Elég durván, és mivel a szüleim már hallani sem akarnak rólam, most egyedül tengetem napjaimat! - mondom szomorúan és itt nála már elszakadt a húr és a nyakamba veti magát. Szemeim automatikusan csukódnak le, és teszem kezeimet a derekára. Nem érdekel, hogy apa hatalmas szemekkel bámul ránk, vagy az hogy Zaynster a fejét üti az öklével. Semmi sem érdekel, csak hogy végre kaptam egy anyai ölelést, ami már hónapok óta hiányzott. Ez most mindennél fontosabb volt számomra.

Tizenegyedik

Sziasztok. Mint mondtam, nem tudtam a múlt héten részt hozni, elég sok minden volt. De most itt vagyok és már dolgozom a következő részeken és ha nem is naponta, de kétnaponta maximum háromnaponta jönnek a részek! :D 

Remélem több olvasóm lesz majd és nyáron rá is értek majd a rizsámat olvasni és kommentelni.

Köszönöm az 51(!!) feliratkozót! :D 

Leeyum a szobában fel s alá mászkált. Kezdett megbolondítani. Reggel 5 óra van és már fent van. Jó bevallom ugyan ezt tettem én is, de akkor nem idegeltem halálra egy nálam 4 évvel idősebb fiút, aki már egyszer ugyan ezt végig csinálta, és vissza jött a jövőből, hogy segítsen nekem. Nem. Én magamat emésztettem föl, hogy mi lesz akkor, ha megint nem sikerül. Ha megint csalódnom kell, és hogy ha mindenki kinevet. Mert azt tették volna, ha lehajtott fejjel, szégyenkezve kell vissza mennem az iskolába egy újabb vereséggel. De nem kellett. Sikerült megnyernem magamnak a világot, ha már az X-Faktort nem. Az iskolát ugyan befejeztem, de soha többet nem akartam oda vissza menni. Azonban egyszer még is megtettem.
Kíváncsi voltam az arcokra, a tanárokra és hogy mennyire is változott meg ott minden. Amennyire féltem belépni az iskolába, legalább annyira meg is lepődtem a fogadtatástól. Azt tudtam, hogy mindenki ismeri a One Directiont, de azt már nem, hogy ennyire fel is néznek rám. Az iskolában mindenki kezet fogott velem, puszit kért és beszélgetni akart velem. Nyoma sem volt a régi piszkálódásoknak, és a sebeknek. A barátaim akartak lenni azok után is, hogy voltak akik megvertek.
Most már viszont nem tudnak érdekelni ezek az emberek. Én többet nem kell hogy lássam Őket, és remélem jó messzire el is kerülnek majd életem végéig. Nekem már csak az éneklés az egyetlen célom, amit végre sikerült is megvalósítanom.
Nem is tudom mit kezdtem volna, ha akkor nem raknak minket össze egy bandába. Szerintem a suliban 2 évig lehajtott fejjel mentem volna a folyosón és nem tudtam volna élvezni semmit sem abban az iskolában. Aztán elmentem volna egy főiskolára és tesitanárnak tanultam volna. Ha az sem jött volna be, akkor tűzoltó lettem volna. És szerintem életem végéig boldogtalan lettem volna. Mind a két szakma a szívemhez nőtt volna, mert emberekkel foglalkozhattam volna, de akkor sem a számomra királyi munkát végeztem volna. És ha énekelhetek akkor szinte megáll az idő, és nekem a színpad az otthonom.
- Liam, szívem! - lép be anya hatalmas robajjal a szobába és még félig lógó haját próbálja össze fogni egy csattal, ami természetesen nem sikerül neki, de közben szoknyája cipzárja még nincs felhúzva. Mosolyogva lépek hozzá és ragadom meg a szoknya két oldalát, hogy felhúzzam a cipzárt. Azonban ahogy felhúztam rám néz zavartan és nem tud mit szólni. Hát persze, nem tudja ki vagyok.
- Öhm.. Bocsánat, csak gondoltam segítek! - ülök vissza a helyemre zavartan. Mrs. Payne egy szót sem szól és ennek nagyon is örülök. Már így is furán néz rám, hogy itt alszok, meg hogy hasonlítok Leeyumra, nem ám még elcsesszek mindent.
- Szívecském. Nem sokára indulunk, Jamessel készüljetek el és irány a Wembly! - mondja izgatottam, majd becsapja maga mögött az ajtót. Nem tudom megszokni, hogy Jamesnek szólítanak. Az a középső nevem, amit néha szoktam használni, de ez nekem akkor is fura.
- Te hogy nem vagy ideges? - kérdezi fiatalkori énem, és már szinte alig tud megülni a fenekén, ezért felpattan és összevissza kezd megint járkálni. Rosszul leszek, tuti. Már most fel van fordulva a gyomrom saját magamtól. Komolyan ennyire idegesítő vagyok mikor ideges vagyok? Bosszankodva néztem magamra, és akkor már tudtam, hogy leesett neki, hogy én már túlestem ezen a dolgon.
Anya eléggé gyorsan vezetett és nem is kell mondanom, hogy szokás szerint be voltam tojva. Utálom, ha száguldozik az utakon, mivel neki volt már így balesete, de hál Istennek semmi baja sem lett.
Emlékszem talán 5 éves lehettem mikor kórházba kellett vinnie újra. A kivizsgálások zöme 4 éves koromban vége lett, de kontrollra járnom kellett többször is, amit utáltam. Tűvel böködtek, nyúztak, nyomkodtak és naponta több orvos is tapizott. Utáltam. Mindenki sajnált, ami viszont még rosszabb volt. Az óvónénik soha sem hagytak megerőltető játékokat játszani és éppen ezért mellettük kellett ülnöm minden izgalmas dolognál. Ezért megszöktem az oviból. Már bánom, sőt akkor is bántam és nem is jutottam sokáig, mert a lelkiismeretem nem engedett sokáig. Úgy hogy az óvoda előtt megálltam és leültem egy padra, ott viszont nagyon jól el voltam magamban. Nem foglalkoztam semmivel sem, addig, amíg meg nem láttam Ruth-ot könnyes szemekkel az óvoda felé szaladni. Azonnal felé iramodtam és játszani hívtam. Azonban Ő csak megölelt és nem engedett el.
Anya akkor miattam szenvedett balesetet, amit a mai napig nem tudok megbocsájtani magamnak, de hálát adok az égnek, hogy nincs semmi baja sem.
- Ne izgulj! - pillantottam rá a mellettem ülő Leeyumra és mosolyogva hátba veregettem. Anya könnyes szemekkel nézett ránk, bár nem ismert tudom, hogy megszeretett. Apa egy szót sem szólt, csak búslakodva ült elöl. Most már megértem. Tudom, hogy nem akart elengedni soha sem, mert én vagyok az egyetlen fia és a legkisebb gyereke. Iszonyatosan féltett attól, hogy megint csalódnom kell. Nem akart elengedni és hagyni felnőni, pedig az idő az csak ment. Aggódott értem, mert nem akarta, hogy megint fájdalmat érezzek és hogy megint át kelljen élnem azt a borzalmas szenvedést, ami nekik is rossz volt, mivel ugyan úgy átérezték. Próbáltak segíteni, de ezen sajna nem lehetett. Akár mit is mondtak, tettek csak az idő volt az egyetlen gyógymód, ami segített a sebeimet heggé forrasztani és a szívemben egy olyan érzést kelteni, hogy Simonnak akkor igaza volt.
- Meg van rá az okom! - válaszol rá és el akarom mondani neki, hogy sikerülni fog, de a fejem iszonyatosan nyilallni kezd. Azonnal össze görnyedek és csak arra tudok gondolni, hogy ez az érzés elmúljon. Leeyum már teljesen megszokta ezt, ilyenkor csak a hátamat veregeti és inni ad nekem, de anya és apa nem tud ezekről a "rosszullét"-nek nevezhető valamikről, mert talán orvoshoz küldenének.
- James, minden rendben? Álljunk meg? - néz rám anya a visszapillantóból mikor végre már ki tudok egyenesedni és a fejem nem akar szétrobbanni.
- Nem köszönöm asszonyom. Jól vagyok! - mondom immáron mosolyogva és tényleg jól vagyok.
- Rendben. És nyugodtan tegezz engem - mondja ismét Ő is mosolyogva, majd újra megszólal. - És te mivel foglalkozol? - kérdezi izgatottan és erre lefagy a mosoly az arcomról. Erre most mi lenne a jó válasz? Ajjaj, tudhattam volna, hogy erre rákérdez.
- Igazából több szakmám is van. Énekes vagyok, és tanítom is, de mellette gitár és zongoraoktató - válaszolom remegő hangon és érzem, hogy a gyomrom liftezni kezd. Úgy érzem, mintha hazudnék a saját anyának. De Ő nem az én anyám. Nem is ismer. Nem tudja ki vagyok, fogalma sincs mi fán teremtem, csak azt tudja, hogy náluk lakom.
- Sok oldalú egyén vagy, ahogy eddig hallottam Liamtől! - mondja és éppen befordult a stadion felé, ahol több millió ember áll. Itt kezdődött minden. Itt váltam híressé. El sem tudom hinni, hogy most újra itt vagyok és úgy mehetek be ebbe az épületbe, hogy senki sem akar tőlem valamit. Nem fellépni jövök, hanem a jövőmet előkészíteni úgymond. Segítenem kell Leeyumnak, hogy a jövőben talán élhessem majd az életemet, ahogy szoktam.
Leeyum egyre izgatottabb lesz és a szíve biztosan lassan kiugrik a mellkasából. Elhiszem, hogy ideges, de minden sikerülni fog neki, amit azonban én nem tudok megmondani, mivel a fejem azonnal szét akar robbanni.
- Megérkeztünk...

Tizedik

helló.. igyekeztem az újjal és ez szerintem hosszabb is lett.. ez a hetem elég sűrű lesz, bankett ballagási próbák, nekem kell verset mondanom, meg az előkészületek, jönnek rokonok stb. nem traktállak titeket ezzel, ha dobtok pár kommentet, akkor igyekszem nagyon!! :D
és köszönöm az előzőeket is :DD


Liam szemszöge

Leeyum hatalmas szemekkel bámult a banda többi tagjára. Ezen én már csak mosolyogni tudtam. Louis, Niall és Zayn már csak másnap jöttek, de nem érdekelt. Nem akartam velük amiatt veszekedni, hogy nem siettek. Most csak az a fontos, hogy itt vannak és rá kell jönnünk, mit csináltunk rosszul.
Féltem ettől az egésztől. Miért kell nekünk itt lennünk? Mi a franc ez az egész? Nem csináltunk semmit sem.
- Most mi lesz? - pillantott rám Niall hatalmas kék szemeivel. Mindenki rám nézett a szobában. Zayn az ablaknál állt, miközben az utcán játszó gyerekeket figyelte. Nekem is mindig ez volt a kedvenc szokásom, olyan jó nézni, ahogy nevetnek és boldogok. Niall az íróasztalomnál ült és Leeyum XF-os levelét olvasgatta el újra és újra. Louis és Harry az ágyam végében ültek és tanulmányoztak engem. Miért mindenki rám néz?
Régebben is, ha valami gond volt, mindenki tőlem várta a segítséget, és ha nem tudtam segíteni annyira bűntudatom lett, hogy valamit még is csak kitaláltam. Utálom, ha emberek csalódnak bennem. Bennem, aki mindig mindenkin segít. Most is nekem kell megoldanom ezt a dolgot.
- Nem tudom, de én ezt a tétlenséget nem bírom! - szinte ordítani tudtam volna a dühtől ami bennem uralkodott. Felpattantam és az egyik szekrény mögötti üres falhoz mentem, ahova beleütöttem egyet. Leeyum csak hatalmas szemekkel nézett rám.
Ez az a hely, ahová régen mindig is mentem ha ideges voltam. A falról a festék már le van kopva és a fal is meg van repedve. Anyák viszont ezt nem tudják, de jobb is, szerintem már rég nyugtatókat kellene szednem, amiatt mert folyton ideges vagyok. De hát valahol le kell vezetnem nekem is a feszültséget, és ha azt csak a falamon tudom, akkor ott fogom.
- Liam, mi ez az egész? Miért nem mondod el, hogy miért van itt még 4 fiú? - kérdezte a mellettem ülő énem kétségbeesetten. Ha eltudnám mondani megtenném. Már rég tudná az egész jövőjét, de amint megpróbálok neki beszélni arról, hogy pár hónap és híres világsztár lesz még 4 szuper fiúval, a fejembe azonnal egy nyilaló érzés csap, és addig nem is akar elmúlni, amíg el nem hessegetem a fejemből a gondolatot, hogy mondjak neki valamit. Bosszantó igaz?
- Nem mondatok semmit sem, és nem is tudok! - hajtom le szomorúan a fejem és látom az arcán a csalódottságot. Most mi az Istent tegyek?
- Srácok! - szólalok fel ismét, majd mindenki rám néz, megint. - Holnap lesz az XF meghallgatás. Lehet, hogy mindent újra végig kell csinálnunk, hogy elérjünk a Mi jelenünkbe. Menjetek ti is haza és segítsetek a másik 4 srácon. Ki tudja... lehet, ha megváltoztatják az Ő jelenüket, akkor mi meg fogunk szűnni - mondom el a tervemet, mire mindannyian csalódottan néznek rám. Zayn ellöki magát a párkánytól és elém lép idegesen. Barna szemei szinte vörösen izzottak az idegtől.
- Szóval akkor 4 éven keresztül segíteni kell Őket? Mindent előröl kell kezdenünk? - néz a szemembe, közben pedig ordítozik. Nem én tehetek róla, vagyis... nem tudom.
- Sajnálom! - hajtom le a fejemet és a kezemmel kezdek babrálni.
- Nem a Te hibád! - lép hozzám Niall és megveregeti a hátam. Azonban ez a tette nem segít semmit sem, mivel lassan kezdem azt hinni, hogy minden az én hibám. És ha én tettem? Fogalmuk sincs róla, hogy mit kívántam a születésnapomon. Mindent előröl akartam kezdeni, csak mert azt hittem, hogy az jobb lesz.Valamelyikük tuti megverne, és szerintem mivel Zayn a legidegesebb rá saccolok. Ő ugrana nekem, bár nem szoktunk verekedni, maximum játékból. De ez nem játék. Ez nagyon is komoly dolog, amit én sikeresen el is csesztem.
- De, ez mind az én hibám! - szólalok fel végül és a szobában mindenki megint rám néz. - Én kívántam ezt... - mondom csalódottan és a szemeimet már szúrják a könnyek. Nem érdekel, hogy fiú vagyok. Én csesztem el és most emiatt mindenki szenved. Hogy lehettem ekkora hülye?
- Még is miről beszélsz? - túr bele hajába Harry és kezeit a mellkasán összekulcsolja.
- A szülinapi partimon... Elborult az agyam, amiért se te, se Zayn nem voltatok ott - mondtam Harrynek majd elhallgattam. Nem akartam, hogy megtudják, de kénytelen voltam folytatni. - Mikor a gyertyákat el kellett fújnom kívántam valamit. Azt viszont nem tudtam, hogy pont akkor egy hullócsillag is elment a ház felett.
- És még is mit kívántál? - kérdezi idegesen Louis és levágja magát mellém az ágyra. Na, igen. Itt a bökkenő. A kívánság.
- Azt kívántam, hogy Bárcsak mindent újra kezdhetnék! Haragudtam rátok, és emiatt mindent képes voltam eldobni magamtól - mondom szomorúan és már tényleg nem bírom tovább. Zokogva borulok Niall vállára, aki azonnal veszi az adást és átkarol. A többi srác is felénk tornyosul, és vége hónapok óta újra összehoztunk egy One Direction ölelést. Már olyan régóta szerettem volna ezt és most végre megkaptam. Kívántam volna inkább ezt a születésnapomra, minthogy azt a hülyeséget.
- Minden rendben lesz! - vállnak el tőlem a fiúk, majd egy köszönés és kisebb búcsúzkodás után elmentek a saját "énjükhöz", hogy a holnapi meghallgatásnál segítség őket.
Kíváncsi leszek, hogy ez az egész hogyan is fog alakulni....

Kilencedik

Sziasztok. Tudom, hogy későn, tudom hogy rövid rész, de ennyi telt tőlem...

A 2 kommentet köszönöm, de nagyon csalódott vagyok... nem értelek titeket, azt viszont nem vagyok képes mondani, hogy mondjuk 4 komment és csak akkor jön a következő, utálom azt! maximum akkor ha utolsó rész van, de így... 

Louis szemszöge

Fel-le sétálgattam az utcában idegesen. Eleanor a telefont nem vette fel és azon gondolkoztam, hogy mi történhetett. Fogalmam sincs, hogy kerülhettem haza, Donchasterbe kocsi nélkül, de legfőképpen miért nem emlékszem rá? Gyalog csak nem jöttem, és szerintem a haverok sem hoztak el. Annyit nem ittam, hogy ne emlékezzek rá.
Pár perce csöngettek ki Lottie sulijából az utolsó órájáról én pedig boldogan mentem az iskolához, de testvérem nem lépett ki a kapun. Furcsálltam, hisz minden nap csak 6 órája van és általában nem maradnak a suliban, hanem haza mennek lepakolni és utána elmennek valahova. Mióta elköltöztem otthonról a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Az idő még jobb testvérekké alakított minket, amit nem bánok. A testvéreim közül Lottie az, akivel a legtöbbet törődtem mindig is. Ő sokkal őszintébb mint a többiek és mindent elmond nekem.
Én voltam az első, aki megtudta, hogy mikor csókolózott először és tőlem is kért tanácsot az első éjszakájával kapcsolatban, ami nem régen volt. Féltettem Őt iszonyatosan, de csak annyit tudtam mondani, hogy vigyázzon magára és bármi baj is van szóljon Matrinnek. Hallgatott rám, ami nekem iszonyatosan sokat jelentett és emiatt nem is lett semmi baj vele.
Az iskolából Martin lépett ki vörös szemekkel és remegő kezekkel. Gyors léptekkel haladt hazafelé szerintem, és közben semerre sem nézett. Az országúton nem nézett körül és ennek következtében egy autó majdnem el is ütötte. Azonban rezzenéstelen arccal ment is tovább, és nem érdekelte, hogy ebbe a felelőtlen tettbe majdnem az élete is belekerülhetett volna. Bevallom néha szeleburdi, de fiatal és szerintem ez elnézhető neki.
Én is sietős léptekkel haladtam, csak éppen utána. Nem tudtam mi történhetett vele, miért sír? Ő soha sem szokott ilyet csinálni. Talán valami baj történt Lottieval? De hisz az előbb ment ki boldogan, mosolyogva, ha szakítottak volna, akkor Lottie is tuti szomorú lenne, mert nagyon szereti.
- Martin - kiabáltam el végül magamat, mikor a fiú szaladni kezdett. Azonban a futást abba hagyta és 180 fokos fordulatot vett, majd hatalmas szemekkel nézett körbe. Mint aki nem is vett észre engem, fordult meg és megint futni akart! - Várj meg kérlek! - szóltam ismét, és futni kezdtem felé. Ijedten nézett rám és olyan volt, mintha nem tudta volna, hogy ki is vagyok. - Mi a helyzet? - tartottam felé tenyeremet, mikor végre elé érkeztem. De amikor csak értetlen tekintettel bámult rám zavartam engedtem vissza testem mellé a mancsomat és gondolkoztam, hogy mi baja lehet. Talán valamivel megsértettem? Nem hiszem, hisz az utóbbi időben nem nagyon volt időnk beszélgetni. Akkor lehet, hogy ez a baja.
Az arcát jobban megnézve, mintha fiatalabb lenne, mint mikor utoljára láttam. Semmi borosta, pattanás és komolyság rajta. Olyan mintha még mindig gyerek lenne, de ennyire hogy tud valaki megváltozni pár hónap alatt? Nincs annyi női hormon, ami megváltoztatja a szőrt az arcán.
- Mit akarsz tőlem? - kérdez vissza, miközben a könnyeket letörli az arcáról és kezeit a zsebébe csúsztatja. Az én arcom azonban eltorzul és próbálok nem belebokszolni a vállába és azt mondani, hogy hagyja abba a tréfálkozást. Viszont semmi nevetési hajlam nincs az arcán, ami azt sugallja, hogy komolyan gondolta mind ezt.
Mi történhetett? Itt valami akkor tényleg nincs rendben. Martinnal annyit hülyültünk, mi változott? Még saját köszönési módot is kitaláltunk, amiből persze Lottie-nak elege lett. Soha sem bántam vele keményen, még akkor sem mikor megtudtam, hogy lefeküdt a húgommal. Beszélgettem vele egy-két dologról, de nem fenyegettem meg, hiszen tudtam, hogy az Ő szerelmük sem fog örökké tartani.
- Oké, oké. Sikerült. Bevettem, rám hoztad a frászt, most már nyugodtan nevesd el magad! - nevettem fel hangosan én is, de Ő nem tette.
- Nem tudom miről beszélsz, de nekem jobb dolgom is van, minthogy hallgassam az őrült dumádat! - nézett rám mérgesen, majd sarkon fordult, de mielőtt el tudott volna menni megszólaltam.
- Na, és mi van Lottie Tomlinsonnal?
- Mi lenne? - tette karba kezeit a mellkasán, de láttam, hogy rosszul érzi magát. Arca kezdett kipirulni.
- Tetszik még? - szegeztem neki a kérdést, mire a cipőjét kezdte bámulni. Lottie még egyszer régebben mesélte, hogy Martin évekkel ezelőtt már kinézte magának, csakhogy nem lépett soha sem. Így az érzéseit elnyomta magában és inkább bámulta messziről a húgomat. A bökkenő csak annyi volt, hogy Lottie-nak is bejött Martin, így mind a ketten csak álmodoztak egy ideig egymás után.
- Ezt honnan veszed? Tudsz valamit? - lépett közelebb hozzám és most már szemeit csillogni láttam.
- A jövőből jöttem! - suttogtam magamnak elhaló hangon, amire Martin is felfigyelt, de hál Isten nem értette, mit is mondtam. Vállát átkaroltam és úgy invitáltam el hozzánk...
Talán még tudok segíteni a fiatalokon, Liam ráér..