Ötödik

Oké, tudom, hogy nem lett a leghoszabb rész, de szerintem szombatig ez tökéletes lesz ;) szurkoljatok nekem, ma megyek box világkupára... kezdek ideges lenni!!! :/ :)))

komizni ér, köszönöm a 11 pipát és 3 komit! :DD

Reggel. Már csak ennyi volt, amikor újra emlékezni tudtam. Minden kiesett a telefonos beszélgetés után Sophiával. Annyira még emlékszem, hogy sorra kezdtem inni az erősebbnél-erősebb italokat, és nem is terveztem, hogy leállok. Azonban más már semmi sem maradt meg bennem. Tudjátok mi volt a legnagyobb ajándék? Az, hogy felhívott és hallhattam a hangját. Nekem az mindennél többet jelentett. Talán majd egyszer újra magamba tudom bolondítani, és akkor újra az enyém lesz.
Szemeim kipattantak, ahogy éreztem, hogy valaki mocorog mellettem. Nem mertem oldalra nézni, féltem, hogy esetleg valami olyat látok, amit nem szeretnék. Először magamon pillantottam végig. A takaró alá néztem, a tegnapi ruhában feküdtem a szobámban. Csakhogy két dolog nem stimmelt.
Az egyik az, hogy mit keresek otthon. Wolverhamptonba biztos nem jöhettem el az éjjel, és az otthoni szobámban már nincsen ennyi Batman-es poszter. Az mind letéptem, mikor Danielle-vel szakítottunk, és kidobtam őket az első kukába, amit találtam. Azonban ez a szoba tökéletes mása az én kb. 3 évvel ezelőtti szobámnak.
A másik dolog, ami nem stimmelt, hogy amikor a takaró alá néztem egy szőrös lábat pillantottam meg. Most csak szerintem furcsa, hogy a mellettem fekvő embernek szőrös a lába? Annyira csak nem lehetettem részeg, hogy egy pasival… De hát akkor mi folyik itt? Valami transzit szedtem esetleg össze? Fúj, ez undorító, hogy lehettem ilyenre képes?
Amint tudatosult bennem, hogy egy férfi fekszik mellettem kiugrottam az ágyból, mire az ágytársam is felébredt és Ő az ágy másik felére ugrott. Mikor megpillantottam álmos és csapzott fejét, nem tudtam mit mondjak. Szóhoz én nem jutottam, de Ő sem. Ő nem értette, hogy mit keresek az ágyában és ezzel én is így voltam. Mit keresek én itt? Miért vagyok ebben a szobában? De a legnagyobb kérdés, ami a fejemben van, hogy-hogy is lehetséges ez?
Teljes életnagyságban néztem farkasszemet Liam James Paynenel. És nem vagyok hülye! Esküszöm, hogy a 16 éves kori önmagammal feküdtem egy ágyban, és most vele állok szemben. Bár nem értem mi történhetett itt, de ez nekem akkor sem stimmel.

- Te meg ki az Isten vagy? – ordít rám egy hatalmasat, miközben még hátrább megy, és az íróasztalban megtámaszkodik. Hát ezt én is kérdezhetném tőle. Most vagy ennyire másnapos vagyok, vagy pedig álmodom. Mert ez nem lehetséges. Miközben gondolkozom, halálra csipkedem magamat, amit nagyon is érzek, tehát ébren vagyok. Akkor tuti, hogy másnapos vagyok és még a srácok is szívatnak. Csak tudnám, hogy-hogy sikerült nekik ezt ilyen jól megszervezni. Mert hát elég nehéz az én arcomat lemintázni. – És mit keresel a szobámban, ember? Húzz már el innen, vagy hívom a rendőrséget! – hallom meg ismét a hangomat, majd a másik pillanatban rám ugrik és verekedni próbál velem. Ennyire heves természetű voltam fiatalon? Képes vagyok neki menni egy nálam 4 évvel idősebb embernek, aki sokkal izmosabb is, mint én, vagy is Ő. Én ebbe teljesen bele zavarodtam, már nem tudom ki kicsoda. Liam ott üt, ahol tud, de nem olyan nagyok. Azonban megpróbálom lefogni, és sikerül is, de akkor az arcára félelem ül ki. Azt hiszi, hogy bántani akarom? Saját magamat verném el, hát mekkora baromság lenne.

- Én sem tudom, hogy mit csinálok itt, ne aggódj, és ezt szeretném is kideríteni. Én valahogy nagyon nem jó helyen vagyok! – mondom higgadtan és elengedem a pólóját, meg a kezeit. Tudtam, hogy most már nem fog hősködni, és meg fog hallgatni. Ismerem magamat és segíteni fogok rajtam. Nekem ez már kezd most nagyon sok lenni.

- Ki vagy te? – kérdezi bosszúsan, miközben ruháját igazgatja, majd felül az ágyra és a térdeire támaszkodik.

- Liam James Payne! – mondom ki a teljes nevemet, mire szemei elkerekednek, és fal fehéren néz rám. – És azt is tudom, hogy téged is így hívnak. Akár hiszed, akár nem, Én Te vagyok!  - tudom, hogy hidegzuhanyként érte most ez a dolog, de rá kell jönnünk, hogy itt mi folyik. Mit keresek én a múltban? Nekem a jelenben kellene lennem, és éppen most másnaposan fetrengeni már a nappaliban egy tál müzlivel a kezemben, miközben nézem azt, ahogyan a srácok marják egymást. Mert szerintem ez lenne a mai programunk, ami nem is zavarna. Imádok lustulni, és olyankor nem kell tenni semmit, ami a legjobb az egészben.

- Mi van? Te most azt állítod, hogy Te vagy Én, és azért vagy itt a szobámban? Te ennyire hülyének nézel engem? – kérdezi idegesen és felpattan, majd a telefonjáért nyúl. Azonnal felpattanok a földről, ahová kerültem miatta, mikor rám ugrott és kikapom a telefonját a kezéből, majd az ágyra dobom.

- Na, ide figyelj gyerek! – mondom idegesen és a mutató ujjammal a mellkasára bökök. – Nem tudom miért vagyok itt, de annak biztos valami jelentősége van, és nagyon nem érdekel, hogy Te ezt most elhiszed-e vagy sem. Vissza akarok menni a jelenbe, ahol élek. Ahol híres sztár vagyok, és ahol éppen a szakításomat sajnáltatom! – mondom elgondolkozva, és félelem fog el. Mi van akkor, ha soha többet nem jutok haza? Mi van akkor, ha mostantól ez lesz az életem, ha a múltban kell élnem? Én nem fogok boldogulni a sztár életem nélkül. Mi lesz a sok felhajtással, a rajongókkal, a szüleimmel? Hisz akkor most én árva vagyok. A szüleim 4 évvel fiatalabbak, mint az én életemben. Itt nem ismer engem senki sem, itt nem vagyok senki sem.

- Szóval híres leszek? – kérdezi hatalmas szemekkel és az asztalára kezd el bámulni, ahol egy papír fekszik, aminek az elején az X-Faktor logója van. Közelebb megyek és elolvasom a papírt, bár tudom mi ez. Jól ismerem, hiszen már kaptam kétszer ilyet. 2010-ben volt a második, amikor jelentkeztem az XF-be és megváltozott az életem, azonban az-az élet elveszett és nem tudom, hogy miért. De ki kell derítenem. – Nem fogok elmenni, újra megaláznak és csak nevetnek rajtam egy sort a suliban! – mondja szomorúan Liam és lehajtott fejjel ül vissza az ágyára.

- Nem fogn… - azonban mondatomat nem tudtam befejezni, mert mikor a jövőjéről – azaz az én életemről akartam neki mesélni egy éles fájdalom nyílalt a fejembe, és addig nem múlt el, amíg abba nem hagytam a mondandóm és a földre nem rogytam, miközben a fejemet fogtam. Szörnyű érzés volt, ami addig nem akart elmúlni, míg el nem hessegettem a gondolatot, hogy mondok is valamit a jövőről Liamnek. – Csak annyi a lényeg, hogy ott a helyed! – válaszolom szűkszavúan a szomorú fiúnak, aki egy vállrántással elintézi a dolgot. Nem tudom mit is mondhatnák. Már csak egy kérdésem van.

- Milyen évet írunk? – kérdeztem, bár sejtem a választ rá, amit nem akarok hallani.

- 2010! – jelenti ki. Tudtam, de bár ennyire tudnám azt, hogy miért vagyok itt. Jó volna rájönni, hogy mi ez az egész. – Akkor ezen túl te velünk fogsz élni? Mit mondjak a szüleimnek, vagy is a szüleinknek? – kérdezi óvatosan, és a szemeimbe néz. Na, ezekre nem tudok neki nagyon választ adni. Azt nem tudom, hogy hol tudnák élni, és azt sem, hogy mit mondjuk a szüleinknek. Annyi az egyetlen mázlink, hogy anyáék nagyon hiszékenyek...