07.-Példakép!

Sziasztok! Tudom, hogy most ez egy kicsit rövidebb lett, de csütörtökön hozom a kövi részt, ami eléggé szomorú lesz. PIPÁLJATOK? ÉS KOMIZZATOK!!! Félek, hogy nektek nem tetszik... :/

Jó olvasást!

„- Sajnálom Liam, de nem vihetlek tovább! Egyszerűen képtelen vagyok téged, ilyen érzelmek elé kitenni, sajnálom – Simon hangja ismét fájdalmas érintette lelkemet. Megint megtörtént ugyan az. Itt állok egy gyönyörű fehér villában, Simon Cowel és Demi Lovato előtt, és megint hallanom kell azt a borzalmas szót. Nem. Nem. És nem. Nem történhet meg velem ugyan az, én énekesnek születtem, és nem eshetek megint pofára. Az én életem nem lehet ilyen borzalmas.

- Szóval az apám még is megtette, azt hittem, hogy téged nem lehet pénzzel megvenni, de még is – összeszorított fogakkal szaladtam el, és a farzsebemből egy kis pisztolyt húztam elő. Azonnal a ravaszra tettem a kezemet, és amint megláttam apám fülig érő arcát a súlyos ólom tárgyat magam elé emeltem és elsütöttem. Geoff Payne élettelenül és a szívét fogdosva rogyott térdre, majd terült el a földön!,,

Lihegve ültem fel az ágyon, ami nem az enyém volt. Harry is azonnal felriadt, és látszott rajta, hogy azt sem tudja hol van. Sebesen körbe néztem, és a szívem megkönnyebbült, mikor rájöttem, hogy még mindig Hazza szobájában vagyok. Tegnap este a sírás álomba nyomott minket, és ez is csak annak a része volt. Egy rémálom, ami nem történt meg, és apám biztosan már az ágyában fekszik, ahogyan anyámat hallottam, hisz’ képes volt felvonszolni Őt az emeletre, és betenni az ágyába. 

- Mi a fenét ugrándozol?

- Csak egy rémálom! – hosszasan fújtam ki a levegőt, majd visszadőltem Harry mellé, és próbáltam újra az álmok fellegeibe repülni, de most már szeretnék inkább jót álmodni, mint rosszat.

Az X-Faktor stúdiójában sok ember várakozott. Mindenki a kezét tördelte és álmos tekintettel várta, hogy megmutathassa utoljára a mentoroknak, hogy a mentorok házába való. Innen már csak egy köpésre van a siker, ami számomra is egy új életet jelentene. Nem kellene többet a szüleim veszekedését hallgatnom.

Egyébként. Anyám nem dobta ki a pámat. Azon a reggelen részeg volt apám, és állítása szerint oda van az én drága anyámért. Persze. Ez olyan hihető, mint hogy én a fiúkat szeretem. Most komolyan, miért nevetteti ki magát? Harry és én is nagyon jól tudjuk, hogy minden egyes kis libával megcsalja anyát, aki persze elhiszi, hogy dolgozni volt, és nem nézte az órát, mert annyira belemerült. Mi pedig jó gyerekekhez híven egy szót sem szólunk, mert nem akarunk megint balhét.

- Ügyes leszel drágám! – Danielle hatalmas segítség számomra. Itt van velem, és nem hagyja, hogy idegeskedjek. Minden félét mondd, csak hogy ne gondoljak arra, hogy esetleg itt elvághatják az álmaimat, és még is apám gyárában kell dolgoznom.

Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon és fejemet a vállára hajtottam. Pontosan ma vagyunk együtt 1 hónapja. Ugye milyen sok? Oly’ távolinak tűnik már minden, és most nem csak arról beszélek, amikor összejöttünk. Hanem mindenről. Felnőttünk, amit soha sem akartam. Harry is felnőtt, és egyszer el fog felejteni. Talán ha énekes lesz, akkor a legrosszabb rémálmom fog valóra válni, a testvérem elfog felejteni. A gyerekkoromból én is sok emléket szeretnék kitörölni, de nem lehet.

- Köszönöm, hogy itt vagy. Nagyon szeretlek! – egy csókot adtam neki, majd felálltam és elindultam a mosdó felé. A sok fiatal mind végig nézett rajtam, és egy bíztató mosolyt is eresztettek felém. Amint beértem a WC-be egy szőke hajú, velem egy magas fiú emelte rám a kék szemeit.

- Szia, van egy zsepid?  - a vérző ujját a szájához emelte, és bekapta. Elmosolyodtam rajta, majd átnyújtottam neki egy fehér papírt. – Köszi. Amúgy Niall vagyok! – amint rátekerte az ujjára a zsepit, a kezébe vett egy kis konzervet, a zsebéből előhúzott egy kis bicskát, és egy kenyérszeletet – amit még én sem értem honnan szedett – megkent májkrémmel.

- Hogy tudsz ilyenkor enni?

- A stressz. Habár, ha bele gondolok, én minden helyzetben tudok enni. Tudod, ez valami adottság, de még a fene sem tudja. Imádom a hasamat, és imádok enni. Tudod az evés a mindenem. Ha meglátok valami kaját, megeszem! – fura egy srác, az már biztos. A fél perces mondandójában, vagy ötször kimondta azt a szót, hogy étel, csak több változatban. Komolyan, ha ő nem jut be a mentorok házába, akkor majd bebeszéli magát.

- Értem, amúgy de bunkó vagyok. Liam Payne vagyok! – jobb kezemet felé nyújtottam, de ő nem viszonozta. Ehelyett tátott szájjal bámult, mintha még életében nem látott volna fehér embert.

- Az a Liam Payne, aki 2008-ban is jelentkezett, éső nem viszonozta. Ehelyett tátott szájjal bámult, mintha még életében nem látott volna fehér embert.

- Az a Liam Payne, aki 2008-ban is jelentkezett, és a mentorok házában kiesett? Haver, te vagy a példaképem. Olyan kitartó voltál. Minden nap ott ültem a Tv előtt és szinte bőgtem, hogy vajon tovább jutsz-e, most meg itt vagyunk egy budiban! – az első, amit gondolni tudtam, az az, hogy van ám szövege a csávónak. A második pedig, hogy példakép, Én? Nem tettem semmit, csak az álmaimat akartam valóra váltani! És ő emiatt még is felnéz rám, amire nem is találom a megfelelő szavakat. Ilyenkor mit kell mondani? Köszönöm? Nem sablonos az egy kicsit?

- Rossz példakép lennék én, hidd el…

- Csinálnál velem egy képet? Tudom, hogy egyszer nagy sztár leszel, és szeretnék egy emléket! – zsebében kotorászott a törött telefonjáért, majd miután elkészítette a képet a mosdóban hagyott, de persze a köszönés és a pacsizás nem maradt el. Még hogy én sztár? Bízok magamban, de már annak örülnék, ha a mentorok házáig eljutnák, és nem hoznák megint szégyent magamra.