10.

Sziasztok! úgy döntöttem ma hozok nektek részt, mert csütörtökön és pénteken kirándulni megyünk, szóval maximum vasárnap tudok megint részt hozni. remélem tetszik és a következővel sietek, majd a vonaton telón írni fogom, köszönöm a komikat és pipákat, nagyon boldog vagyok! :D

Liam Payne

Idegesen markoltam a kormányt, és attól féltem, hogy Lou rá fog jönni a hazudozásaimra. Nem akarom, hogy bennem is csalódnia kelljen, főleg most. Miért nem tudtam neki elmondani az igazat? Soha sem hallott még a One Directionről, akkor meg simán elélt volna azzal a tudattal, hogy sztár vagyok. Nem, mert én hülye, azt hazudtam, hogy kiestem az X-Faktorból kétszer is.
Még jó, hogy nem olyan erőszakos és nem kezdett el kérdezősködni a rajongókkal kapcsolatban. Bár ahogy elnézem, ebben az állapotban semmi más nem jár az eszében, minthogy egyedül maradt. És nincs már senkije sem. Rettenetesen sajnálom, és pont ezért is nem akarom megmondani neki, hogy hazudtam. Ha megtudja, még jobban összeroppanhat. És nem is akarom elveszíteni. Nagyon jól kijövünk, és én szeretném, ha ebből a barátságból még más is kijöhetne. Igen, tudom, hogy van barátnőm, de Sophiát ki szereti? Hiába az-az 1 év, amit együtt töltöttünk elegem lett a nyafogásából, a hisztijeiből, de legfőképpen abból, hogy a pénzem kell neki. A minden napos vásárlásokat unom, és szerintem a hitelkártyám is. Nem leszünk már sokáig együtt, csak meg kell várnom, hogy legyen egy alkalmas időpont, amikor végre kidobhatom. Mert hát az lesz.

Rosy halkan pityergett az anyósülésen és egy képet szorongatott a kezében. Az arca piros volt, a szemfestéke kissé elfojt, de szerintem még így is bombázó volt. Most nem szabadna egyedül hagynom, és éppen ezért nem is fogom. A házam felé vettem az irányt és úgy döntöttem majd utána kiderítem, hol lakik és haza viszem.

- Hol vagyunk? – szakított ki gondolatmeneteimből akadozó és rekedtes hangja. Egy halvány mosollyal pillantottam rá és kezét, ami a combján pihent óvatosan fogtam meg. Féltem, hogy elrántja és akkor meg is van a teljes elutasítás, de nem tette. Csak pirultam bámulta az összefonódott kezünket, és hagyta, hogy lágyan simogassam kézfejét. Olyan puha volt és selymes, mint még senkinek soha sem.

- Elmegyünk hozzám, aztán pedig haza viszlek, és ha megengeded, akkor ott is maradok. Nem szeretnélek most egyedül hagyni! – mondtam bátortalanul és végre begurultunk az utcánkba. Lou tátott szájjal nézte a házakat, ami éppen egy gazdag negyed belsejébe vezetett. Természetesen egy sztár gazdag negyedben lakik, de ezt nem igazán szeretem reklámozni. Utálom azt, ha az emberek csak a pénzem miatt állnak velem szóba. És éppen ezért soha sem tudom önmagamat adni. Mert mindenkinek a makulátlan külsejű, kedves, aranyos, jófiú Liam Payne kell, aki soha semmilyen hibát nem követhet el, mert a média ilyennek alkotta meg. Utálom, hogy az emberek nem ismernek, és azt hiszik rólam, hogy én is csak hazudozok, és teljesen el vagyok szállva magamtól. Pedig ez nem igaz. Nekem is kell szeretet és megértés, amit csak a családomtól és a srácoktól tudok megkapni. A rajongók a külsőmbe szerelmesek, nem pedig a lelkembe. Vannak, akik meg akarják ismerni a belsőmet is, de sajnos nagyon kevés van belőlük.

- Biztosan van jobb dolgod is, mint engem ápolgatni. Jól vagyok – szipogott és ez hatalmasat sóhajtott. Kezemet lassan vettem ki az övéből és a combjára tettem. Tudom, hogy nem szabadna, de muszáj. Talán megnyugtathatom így. Talán… Nem tudom mi van velem. Nem tudok uralkodni magamon.

- Nincsen semmi dolgom, és ha lenne is, akkor sem hagynálak magadra ilyen állapotban. És nem nyitok vitát! – zártam le a témát határozottan és begurultam a ház elé, ahol lakom. A kapu előtt benyomkodtam a zár kódját és már is a szemünk elé tárult a hatalmas ház és a vele járó nagy udvar. Az autót leállítottam és kiszálltam, majd Lou oldalához lépkedtem és udvariasan kinyitottam neki is az ajtót. Félve szállt ki és lépkedett utánam az ajtóig. Hiába fogtam a kezét, akkor is bátortalanul jött utánam.

Az ajtó nyitva volt, ami annyit jelentett, hogy valaki van nálam. Adja Isten, hogy ne Sophia legyen. Mert ha Ő az, akkor itt helyben fogom Őt kidobni Lou szeme láttára. Én már nem tudom elviselni a visongó hangját. Miért nem tud olyan lenni, mint… mint Lou? Ő kedves és az igazi férfit látja bennem, de még is a gyereket, aki szinte óvódás még.

- Liam? – hallottam meg a nevemet és hangos kopogást a konyha felől. A cipőkopogás egyre erősödött, míg nem meg nem pillantottam Sophiát magam előtt. Arca elég érdekesen festett, amint meglátta, hogy Lou kezét fogom. Ki tudja mit gondolhatott, de abban biztos vagyok, hogy a legrosszabb járt a fejében. Biztos vagyok benne, hogy az első gondolata az, hogy meg akartam volna csalni. Hát biztos, hogy nem. Tudom milyen az, amikor valaki megcsal és én ezt az érzést soha, senkinek nem szeretném biztosítani. És azt is tudom, hogy Sophiánál is volt pár napja egy pasi. Utálom mikor hülyének néz, de ez van. Azt hiszi, hogy engem át lehet vágni, de most komolyan mit képzelt? Azt, hogy nem fogom érezni a pasi szagot, ami tuti, hogy nem a srácok szaga? És vajon miért volt felhajtva a WC ülőke? Miért volt Sophia melltartója elszakadva a kukában, és természetesen olyan helyen elszakítva, ahol én is egy párszor már megtettem? És a szívás a dekoltázsán? 5 hónapig nem voltam itthon, naná, hogy nem én voltam és nem is látszódhatott meg amiket én csináltam. – Liam, mi folyik itt? – keresztezte mellkasa előtt a kezét és kérdő pillantással meredt rám.

- Ő itt Lou Wolter, a táncoktatóm. Lou, Ő itt Sophia Smith a barátnőm… - mondtam elhaló hangon, mire mind kettőjük szeme kiakadt. Legszívesebben a barátnőm szó helyett az mondtam volna, hogy exem, de azt nem így szeretném kezelni.

- Aham, értem. És akkor most te fogod őt az ágyban oktatni? – kérdezte egy diadalias mosollyal az arcán. Azt hiszi, hogy ezzel most megsértett? Nem nyeri meg ezt a csatát, csak éppen nem szeretném, ha ennek mind Lou is a részese lenne. Neki most nem erre van szüksége. Hanem arra, hogy otthon legyen és valakinek kibeszélhesse a bajait.

- Nem vagyok olyan, mint te! – vágtam vissza én is. Az arca elhalványult és végre rájött, hogy tudom a titkát. – Tudok mindent, szóval nem kell többé titkolnod, szivi! Tudom, hogy megcsaltál, nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek hiszel. És szeretném, mire visszajövök, már nem lenne itt a cuccod, és Te sem! – jelentettem ki határozottan, mire szemei könnyesek lettek. Lou kezét még mindig fogtam, mire egyre erősebben kezdte szorítani és ezzel jelezni nekem, hogy menjünk már. Ezt most muszáj volt elmondanom Sophiának, hiába volt itt Lou. Tudnia kellett, hogy elegem van belőle.

- Ugye tudod, ha most elmegyek, akkor többet nem látsz! – mutogatott rám és idegesen toporzékolt. Sminkje egyre jobban kezdett szétfolyni, ami nála már nem nézett ki annyira jól, mint Lounál.

- Csak már látnám – mondtam gúnyosan, mire Loura néztem, aki mögöttem állt félve, lábai pedig remegte. Teljesen megijeszthettem ezzel a stílusommal. De sajna ilyen is tudok lenni, és ezzel jobb ha tisztában van.
Az emelet felé húzta, majd a szobámba mentünk, ahol megfogtam egy táskát és beleraktam pár fontosabb dolgot.

- Most félsz tőlem? – tekintettem az ágyon ülő lányra, aki még mindig pityergett. Szívszorító volt Őt így látni, és fogalmam sincs, mit tehetek vele, hogy mosolyogjon. Nekem az a Lou kell, akit megismertem az első táncórán. Az a bolondos lány, akivel csak nevetni tudtunk, de közben tudott komoly is lenni és Ő volt a lelki társam. Megértett, amit a srácokon kívül másnak nem sikerült.

- Nem, de azért egy kicsit durva volt – válaszolt szűkszavúan, majd közelebb lépkedtem hozzá, mire félve, de felállt. Remegett még mindig iszonyatosan. Kezeimet derekára fektettem és úgy húztam magamhoz. Szorosan öleltem, miközben Ő a nyakam köré fonta a karjait és úgy sírt tovább.

- Mit szólnál, ha inkább itt maradnánk nálam? – húzódtam el egy kicsit tőle. Zsebemből előhúztam egy zsebkendőt és felé nyújtottam.

- Nem zavarok? – kérdezte félénken. Annyira gyönyörű! El sem hiszem, hogy ezt mondom. Alig 1 hónapja, hogy ismerem és már is érzek iránta valamit. Ezt nem szabadna, és nem is kellene.

- Dehogy! – húztam ismét magamhoz, és hagytam, hogy tovább síron…