9.

Sziasztok. Először is Boldog nyuszit mindenkinek, és sok locsolót holnapra. Másodszor remélem mindenkinek tetszik a You&I klipp, mert szerintem PER-FECT lett. Én egyszerűen imádom... :D 

Harmadszor, ez lett életem leghosszabb része szerintem. 2000 szavas, azt hiszem... köszönöm szépen a kommenteket és mindent. Igazából a végét csak összedobtam, mert rokonok vannak nálunk és teljesen le vagyok maradva.. :// amint elmennek belehúzok ígérem! Véleményezni még mindig érrr

Dúdolva léptem be a táncterembe, ahol Liam várakozott rám. Ismét úgy nézett ki, mint egy félisten leszármazottja. Nem is tudom, hogy a csajok még hogy nem végezték ki azzal, hogy verekednek miatta és szétszaggatják szegény gyereket. 

Rosy szerint teljesen beleestem. Állítása szerint folyton Őt hozom szóba, és mikor ez sikerült, akkor órák hosszat róla kezdek el beszélni. Ugyan azokat elmondom neki és Ő még mindig nem unta meg. Szerintem ezért is Ő a legjobb barátnőm. Akár mit meghallgat és arra is képes, hogy tízegyére is ugyan azt tanácsolja. Még pedig, hogy kezdjek el flörtölni vele. Nem is értem, hogy hogy nem vert még meg, vagy pedig miért nem hagyott már el barátként. Remélem együtt fogunk megöregedni, és majd egy öregek otthonába is fogunk kerülni.

Liam mosolyogva pillantott rám, ahogy beléptem, majd közelebb lépett és barátságosan átölelt. Mélyen beszippantottam férfias illatát, ami a táncórák végére már az egész teremben érezhető. Nem értem, hogyan tud ilyen dögös lenni. Hogy tud ennyire jól kinézni egy melegítőben, és egy fekete pólóban? Én ha ilyet felhúzok, úgy nézek ki, mint egy igazi paraszt, de Ő. Teljesen tökéletes.
Én nem értem mi lett velem. Soha sem voltam ilyen. Soha sem áradoztam senkiről sem ennyit, és főleg nem egy olyan fiúról nem, akivel alig találkoztam kettőnél többször.

- Szia! – nézett mélyen a szemembe mosolyogva. A cuccomat a szekrényre pakoltam le, majd lehúztam magamról a pulóveremet. Éreztem, ahogy hátulról néz és éppen ezért kezdtem is elvörösödni. Egy cicanadrág és egy has póló volt rajtam, ami mindig is a kedvenc választásom. Ha beleizzadok nem látszik, és nem is kezd el rám tapadni.

- Szia! – köszöntem vissza én is. – Ma mit szeretnél tanulni? – kérdeztem csípőre tett kezekkel és néztem a tökéletes arcát. Még gondolkozva is olyan szexi volt. Egy képet majd mindenképpen szereznem kell róla. Van is erre egy jó ötletem. Amint lejár az össze táncóra lefotózkodunk együtt és azt fogom mondani neki, hogy minden tanítványomról fotót készítek. Ha pedig megkérdezi, hogy megnézheti-e az előzőeket, megmondom, hogy Ő volt az első.

- Tudsz tangózni? – kérdezte boldogan és egy CD-t húzott elő a pulóvere zsebéből.

- Még hogy tudok-e? Ez a kedvenc táncom! – vettem el tőle a kis kör tárgyat, majd betettem a lejátszóba és vártuk, hogy felcsendüljön a zene. Amint meghallottam az első dallamokat eszembe jutottak a régi idők.
A nagyapám volt a családban az egyetlen, aki tudott tangózni. Mindig is imádtam, amikor a nagyit tanította és pont ezért is rancogtam minden este, hogy tanítson meg. A nappaliban minden elhúztunk és beálltunk a szoba közepére. A lábára álltam és vagy órákon keresztül köröztünk a nappaliban, addig míg a nagyi már el nem szédült a látványban. Imádtam azokat az estéket, amikor a nevetés volt a fő dolog a házban és nem szomorkodott senki sem. Sajnos nem sokáig élvezhettük az ilyen estéket, mert nagyapa megbetegedett és nem sokkal később meg is halt. Azután egyedül táncolgattam esténként, és próbáltam visszaemlékezni minden egyes mozdulatra, amit tanított nekem.
Annyira hiányzik. Ő volt az apám szinte. Ha Ő nincs, akkor lehet, hogy ma nem táncos lennék. Ő szeretette meg velem a zenét és a táncot. Mert szerinte a mozgás egy olyan kifejező eszköz volt, amit nem mindenki érthetett. És én értettem már akkor 4 évesen ezt. Megtanított sok mindenre, és akkor megfogadtam neki, hogy híres táncos leszek. És sikerült, bár még nem vagyok annyira híres, de nekem már ez is bőven elég. Sikerült, és megmutattam mindenkinek, hogy én nem adom fel.

Gondolataimból Liam hatalmas tenyere zökkentett ki, ami a derekamra csúszott, míg a másikkal a kezemet emelte magunk mellé. Szívem hírtelen akkorát dobbant, hogy utána több ütemet is kihagyhatott. Automatikusan fogtam meg szabad kezemmel a vállát és pillantottam fel barna szemeibe. Annyira gyönyörű és igazi. Miért nem lehet egy ilyen pasim? Kedves velem, őszinte és még csak nem is csúnya. Sőt, tökéletes a külseje. Annyira szeretném, ha egyszer kaphatnák egy ilyen pasit, de azzal tisztába vagyok, hogy Ő soha sem lehet az enyém.
A zene lassan véget ért, és én még mindig a karjaiban voltam. Óvatosan simogatta a derekamat, miközben mosolya egyre szélesebb lett.

- Miért jöttél tánctanárhoz, ha tudsz táncolni? – eszméltem föl hirtelen az Ő arca pedig elkomorodott. Ezzel most valami rosszat kérdeztem? Mert szerintem nem, sőt szinte veheti is bóknak, mert megdicsértem a tánctudását. Nálam is jobban tud tangózni, ami nagyon nagy szó egy pasinál, és a sima táncolásban is nagyon ügyes.

- A barátaim fizettek be, mert szerintük mostanában nem vagyok boldog, és mivel imádok új dolgokat kipróbálni, úgy döntöttek, hogy ezt is szeretni fogom! – válaszolta egyszerűen és lassú léptekkel távolodott el tőlem. Olyan egyedül éreztem magam nélküle, mintha örökre elhagyott volna. Távolságtartóbb lett. Nem nézett rám, csak a tükörben nézte a saját arcát, ami immáron már nem mosolygott. De vajon miért nem?

- Valami rosszat mondtam? – léptem közelebb hozzá, de választ már nem kaphattam, mivel telefonom éles csörgése félbe szakította beszélgetésünket. Szidtam is a telefonálót, hogy miért pont ebben a pillanatban kell megzavarni minket.

A táskámhoz lépkedtem és kivettem belőle a telefonomat, de nem ismerős volt, hanem csak egy telefonszám volt kiírva. A szívem ismét gyorsan kezdett verni. Általában erről a számról hívnak, ha valami van a nagyival.
Ijedten tekintettem Liam felé, majd lassan a fülemhez emeltem a készüléket, és beleszóltam.

- Tessék, itt Lou Wolter – bátortalanul nyeltem egy nagyot, és még mindig a terem másik végében álló Liamre néztem.

- Jó napot Mrs. Wolter. A nagyanyja kérésére újra Londonba szállítottuk az egyik kórházba, ahol korábban kezelték. Azonban súlyosbodott az állapota, mindenképpen szeretnénk, ha bejönne… - folytatta tovább és már csak azt vártam, hogy a címet mondja ki. A telefon a földön landolt, és én is térdre rogytam. Liam aggódva szaladt hozzám, és próbált megtartani.

- Mi a baj?

- A nagyanyám súlyos állapotban van – az én számból még rosszabbul hangzott. Soha sem voltam erre a pillanatra felkészülve, pedig az orvosok megkértek rá, hogy törődjek ebbe bele. De én nem tudtam. Mindig bíztam benne, hogy egyszer minden a régi lesz, és nem a kórházban kell majd Őt meglátogatnom, hanem a régi lakásában. Bíztam abban, hogy a szervezete mindent túlél, mint régen és megint lehet családom. De nem. El kell, hogy veszítsem Őt is, pedig nem tettem semmit sem. A Sors valamiért büntet engem, pedig mindig mindenkivel kedves vagyok.

- Melyik kórházban van? Gyere, bemegyünk hozzá – állított talpra és adta kezembe a táskámat, amibe szó nélkül csúsztatta be a telefonomat. Kabátomat rám adta, miközben Ő is felkapta a cuccát magára. Én csak tátott szájjal bámultam Őt, és még mindig nem értettem, hogy most vajon álmodok-e. Kifejezetten ébren voltam, mert az álmomban a nagyanyám nem lett volna beteg.

- Te most tényleg elviszel? – kérdeztem tőle, mire halványan elmosolyodott és végig simított a karomon. Érintésébe belebizseregtem, amit szeretnék még egy párszor átélni.

- Ez csak természetes. Azt hitted, hogy egyedül hagylak majd? – nézett mélyen a szemembe, majd megragadta a kezemet és kihúzott a táncstúdióból. Az épület előtt több lány is állt telefonnal a kezében és minket kezdett fotózgatni, miközben Liam nevét kiabálták.
Nem tudtam ezt mire vélni. Nem azt mondta, hogy csak pár rajongója van? Akkor miért vannak itt több mint 40-en, és egyáltalán honnan tudják, hogy itt van? Általában az ilyen csak a nagy sztárokkal szokott megtörténni. De Ő kifejezetten nem az. Csak egy átlagos ember, aki párszor volt az X-Faktorban és nem jutott tovább.

- Ők kik voltak? – néztem rá, mikor már a kocsiban ültünk a kórházba vezető úton. Láttam az arcán a zaklatottságot, és eléggé piros is volt.

- Rajongók. – szűk szavaiból arra következtettem, hogy nem akart erről beszélni, de én rettenetesen kíváncsi voltam rá. Nem értettem minek volt ott az a sok ember, és azt végképp nem, hogy hogyan szerzett ennyi rajongót a műsor alatt. Bár azt értem, hogy nagyon sokan szerethetik, hisz tökéletesen néz ki és a hangja is szint úgy az, de azt akkor sem értem, hogy honnan tudják az emberek, hogy merre jár? Ezt mind honnan derítették ki? Komolyan, jobbak mint az FBI.

- És honnan tudták, hogy itt vagy? Vagy twitteren kiírtad? – kíváncsiskodtam tovább, mire szemöldökét megforgatta és a kormányt is egyre jobban kezdte szorítani. Most mi rosszat kérdeztem? Attól mert még nem akar róla beszélni, én akkor is tudni akarom. Nem fogom hagyni, hogy eltitkolja. Ha már egy autóban utazunk akkor játszunk tiszta lapokkal.

- Nem hagyhatnánk ezt? Inkább arról beszéljünk, hogy mi van a nagyiddal… - terelte a témát, de nem válaszoltam. Csak elmerengtem a múlton és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet vele. Él még vajon? Vagy már rég nincs az élők között? Fogalmam sincs. Mikor eljöttem Ausztriából még jól volt. Annyit mosolygott, és boldog volt. Sétálgattunk a kertben és az eredményei is javultak az alatt a pár nap alatt. És most azért hívnak, mert az állapota egyre rosszabb, amit nem értek. És nem is fogok tudni megérteni. Nem akarom, hogy bármi baja is legyen, nem akarom Őt elveszíteni.

Már csak arra eszméltem fel, hogy kamerák vakui kattognak a kocsi üvegén keresztül és a fény egyre jobban kezdi zavarni a szemeimet. A kórház parkolójában voltunk, és egypár testőr próbálta a fotósokat eltéríteni az autótól. Vészes sebességgel szálltam ki és rohantam a bejárati ajtó felé Liammel, akinek a nevét mindenki kiabálta. Azonban Őt ez egyáltalán nem izgatta, inkább jött utánam, míg nem a recepcióhoz nem érünk.

- Jó napot kívánok. Ruth Woltert keressük! – beszélt helyettem Liam, mivel rajtam eluralkodott a félelem, ami biztosan az arcomra is kiült. Egyre jobban kezdtem félni, ahogy a kórterme felé igyekeztünk. Liam szorosan fogott magához, nehogy még a végén én is egy kórteremben kössek ki. Szerintem természetes, hogy az ájulás szélén álltam, és már alig vártam, hogy kiderüljön mi lett a nagyanyámmal.

Mikor megérkeztünk a harmadik emeletre csak egyetlen kórteremből hallottunk zajokat. Óriási hangzavar folyt bent, és nem tudtuk vajon mit is csinálhatnak. A szívem egyre jobban kezdett zakatolni és a tenyerem is izzadni kezdett.
Egy fehér köpenyes orvos lépett ki a zöld ajtón és lehajtott fejjel törölgette tovább a kezét. Ruhája izzadt volt és foltos. Vérfolt is megjelent rajta, de egyre jobban kezdtem bizakodni abban, hogy az nem nagyanyám vére. Lehet, hogy nem is halt meg, hanem jobban lett és valaki más életétért küzdöttek éppen.  Az is lehetséges, hogy a recepciós nő el volt tájolva a nevekkel kapcsolatban, mert a számítógépében semmit sem nézett meg, csak fejből vágta rá, hogy hányas szobában van.

- Elnézést?! – kérdeztem remegő hangon, mire rám emelte tekintetét és sajnálkozva nézett rám. – Ruth Wolter unokája vagyok, hogy van?

- Sajnálom… - válaszolt azonnal. Túl akart lenni a dolgon biztosan. Neki is nehéz lehet, hisz egy élet hunyt ki a kezei alatt és nem tudott semmit sem tenni ez ellen. Sajnos nem tudott segíteni rajta, ami miatt én meg fogok őrülni. – Többször élesztettük újra, de már nem sikerült. Feladta, sajnálom kisasszony! – a földre rogytam azonnal, arcomat a tenyerembe temette és szinte ordítani tudtam volna. Liam azonnal mellém guggolt és magához húzott. Annyira jól esett a közelsége, és az, hogy mellettem van. Már nincsen senkim. Nincs családom.

- Nincs senkim! – ordítottam fel, de még sem volt erőteljes, mert hangom nem volt. Liam még jobban húzott magához és próbált csitítgatni.

- Kérnek nyugtatót? – fordult felénk az orvos kedvesen, és lehajolt hozzánk.

- Köszönjünk nem. De annyit szeretnék kérdezni, hogy most mi a teendő? – kérdezte Liam halkan és próbált felállítani engem is magával. Teljesen ráhagyatkoztam, tudtam, hogy Ő vigyázni fog rám.

- Jobb lesz, ha haza viszi most a kisasszonyt. Mi mindent elrendezünk Mrs. Wolteren – veregette meg a hátát, majd eltűnt a folyosó végén. Félénken lépkedtem vissza a kocsiig, ahol még mindig ott álltak a fotósok, és mikor megláttak minket azonnal kattintgatni kezdték a gépeiket.
De hogy ha most lefényképeznek minket, akkor ez mind bent is lesz valahol az újságon, és fent is lesznek a neten. Miért pont most? Meghalt a nagyanyám, ezeknek semmi sem szent?