11.-Féltékeny vagyok!

Sziasztok drágáim! Úgy gondoltam ma is kaphattok egy részt! Bevallom nekem is furcsa lenne ha Liam itt lenne Magyarországon, de ebben a töriben nem 1D tag, hanem egy átlagos ember. Kicsit megint rövid lett, és ezért bocsánat. Köszönöm a komikat! :D 

Forró augusztusi napra ébredtem. A nap szinte szórja sugarait, nem úgy mint Angliában, ahol gondolom még most is esik az eső. Nem úgy, mint itt Magyarországon. Pontosan ma van két hónapja, hogy itt vagyok. Mióta a One Direction megalakult úgy döntöttem itt maradok. A testvérem nem egészen egy hónapja nem telefonált, és én hiába is próbálkoztam folyamatosan csak a hangpostára felmondott unalmas szöveget hallhattam nap, mint nap. Belefáradtam az egészbe. Naiv voltam, mikor azt hittem, hogy Ő nem fog egy sznob sztárrá változni. Miért is hittem azt, hogy Ő más lesz? A pénz mindenkit elvakít, na meg a csillogás, és az emberek akik körülugrálják.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes azt elviselni, hogy valaki mindent megcsinál helyette. Nekem nem menne. Segíteni akarnák neki.

Egy kosárlabdapálya felé sétáltam. A fiatalok szüntelen boldogsággal játszottak, és nem is lehetettek idősebbek, mint én.  Boldogan nevetgéltek, és tréfálkoztak egymással. A narancssárga labda, amit éppen az egyik magas srác dobott a gyűrűbe felém pattant. Mosolyogva fogtam meg, és kezdtem forgatni a kezemben.

- Hé haver, passzold vissza léci! – a csapatban csak egyetlen egy néger gyerek volt. Ahogy elnéztem az embereket ebben az országban, nem olyan sokan vannak a fehér bőrtónusnál másabb színű emberek. A labdára pillantottam, majd egy ügyes mozdulattal visszadobtam. Egy mosolyt eresztett felém, de nem fordult vissza a többi fiúhoz, akik már türelmetlenül várták, hogy had játszhassanak tovább. – Öreg, nem te vagy Liam Payne, abból az éneklős műsorból?

- De! Én vagyok, és mielőtt elkezdenéd mondani, hogy buzi vagyok hallgass meg… - szomorúan hajtottam le a fejemet, ugyanis mostanság sok utálkozóm is akadt a rajongók mellett. A fiúk nem igazán szeretik az énekes tiniket, pedig nem tettünk ellenük semmit sem. Féltékenyek és lebuziznak, ami nekem egyáltalán nem tetszik.
Azonban mielőtt folytatni tudtam volna, félbe szakított.

- Ugyan. A húgommal folyton téged és az ikertesódat néztünk. Imád téged, és szerintem is jó hangod van! Aláírnád a pólóm, legyen valami végre, amivel cukkolni tudjam! – egy apró mosoly húzódott az arcomra. Táskájához szaladt és elővett belőle egy tollat, majd átnyújtotta nekem én pedig a pólójára firkantottam egy Liam feliratot.

A délután további része azonban unalmasan telt. A szállodában folyamatosan zaklattak. Mindenki a testvéremet kereste, aki elég messze van tőlem. Szerintem valamit elszámoltak. Több ezer kilométer választ el tőle, és ezt még csak nem is az én nyelemen kérték. Magyarul kezdtek el nekem beszélni, amit köztudott, hogy én nem tudok, ugyan is angol vagyok.
Harry-ről, még nem is meséltem. Szóval, azt már említettem, hogy amióta megalakult a One Direction, és kiestek nem sok ideje jutott rám. Félig örülök annak a napnak, félig pedig elátkozom, de ezt mindenki tudja. Miután kiestek Simon meggyőzte őket, hogy költözzenek össze Londonban, egy hatalmas villában. Aztán itt jönnek képbe a rajongók. Naponta több mint félmillió tweetet hoztak össze, a One Directionnek nincs vége címmel. És nem is lett. Simon leszerződtette őket az egyik lemezstúdiójában, és készül a srácok legelső saját dala a What Makes You Beautiful. Most mondjam azt, hogy féltékeny vagyok, ráadásul a testvéremre? Ha bevallom azzal kinek lesz jobb? Senkinek, úgy hogy inkább tagadom, és belülről felemésztem magam szépen, lassan.

Ismét egy zaklatóm érkezett, aki az ajtómon dörömbölt.

- Megmondtam, hogy hagyjanak már békén! – idegesen dobtam el a telefonomat és szaladtam az ajtóhoz, amit szinte kirántottam a helyéről. A lendületem hatalmas volt, így szinte egy tornádót idéztem elő, amikor kinyitottam a fa ajtót. Most az érdekel ki állt az ajtóban igaz? Ha annyit mondok, Danielle elég lesz? – Hát te? – elég buta kérdésnek bizonyult, mikor szemöldökét az égbe vonta, és csak megölelt. Mindig is egy lúzer voltam, az biztos.

- Hiányoztál, te tökfej!

- Te is nekem, nagyon.

- Akkor gyere haza! – mondatán elgondolkozva invitáltam be a hotelszobámba, és segítettem le róla puha, meleg kabátját, amit az akasztóra helyeztem az enyém mellé. Még is hogy mehetnék haza? Nincs már semmi keresni valóm ott, maximum miatta mehetnék vissza, de ő sem lesz otthon már sokat. A turnéi elkezdődnek, és még is mit csináljak otthon egyedül.

Hatalmas barna szemeivel kereste a tekintetemet, amit kerültem ebben a pillanatban. Nem akartam látni a csalódott pillantását.

- Nem mehetek. Miért jöttél ide?

- Ha jól tudom, Mr. Payne ma lett 17 éves. Ezt csak nem fogom neked interneten megmondani, vagy SMS-ben.

- Ne is mondd. Te vagy az egyetlen, aki eddig felköszöntött. Harry is szarik a fejemre, és… Neki olyan rohadt könnyű. Mindenki szereti! Láttad az egész Twitter az Ő szülinapjával van elfoglalva, és az enyém kit érdekel? – fájó szívvel ordítottam az arcába, bár nem szabadott volna. Nem Ő tehet arról, hogy az emberek ennyire szeretnek velem kicseszni. És arról sem, hogy apám megtudta a telefonszámomat, és minden nap érkezik egy olyan üzenet, amiben haza hív, és arra utasít, hogy én legyek az éttermünk tulajdonosa örökké. Ha rajtam múlik, inkább felgyújtom a helyet, de inkább eladom, azon egy kis nyereség is befolyik számomra.

- Én itt vagyok veled! – apró kezét az enyémre csúsztatta és leguggolt elém.

- Köszönöm! – apró testét hirtelen kaptam el, és magamra húztam.

- Már egy igazi férfi lettél! – rendezett hajamba túrt bele, és egy apró puszit adott a nyakamra. – Boldog születésnapot drágám.

- Tudod, ez felért nekem a világ össze emberének a köszöntésénél. Szeretlek!

- Én is!