17.-Mi történt velem?

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen hülye, aki letöröl három részt méregből, és utána felteszi vissza, mert annyi biztató és aranyos komit kap...
Most már leszarok mindent, felfogom őket rakni, és utána kezdek ITT EGY NEM FANTASY történetet, bár ez sem volt az xD

- Liam! – ismét meghallottam nevemet, de ez nem a doki hangja volt. Puha, selymes hang volt. Nem mertem megfordulni, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Féltem, rettenetesen. Ha nem vagyok egyedül, akkor még is ki van itt? Talán egy nővér? Nem, az nem lehet! Csak képzelődök, nem is mondta senki a nevemet. – Liam… - hallottam meg ismét a hátborzongató hangot….

Remegve fordultam meg és szembesültem a látvánnyal, ami fogadott. Danielle ült az egyik sarokban térdeit a mellkasához felhúzta és ölelgette. Kórházi köpeny volt rajta, haja kócosan pihent a fején, és arcáról könnyek csurogtak le.
Az imént húztam le az ágyon fekvő hulláról a fekete zsákot és az alatt a barátnőm feküdt, de akkor most, hogy láthatom sírni? Miért ül előttem?

- Liam, én… miért vagyok abban a zsákban? – a hangja elcsuklott a mondat közben. Felállt és felém igyekezett, azonban áltépett rajtam majd az ágyra nézett, ahol a teste feküdt és rám, amiért áthaladt rajtam. Azt hiszem rosszul leszek. Soha sem hittem a szellemekben, és nem is fogok. Nem léteznek. Az ember a halál után nem tudom hova kerül, de NINCSENEK szellemek. Csak képzelődöm a sok gyógyszer miatt. – Miért tudtam átmenni rajtad? Meghaltam? Mikor? Miért? Nem táncolhatok többé? Nem élek? – a kérdései bennem is megfordultak. Mi történt velünk? Mi ez az egész?

- Ez csak egy rossz álom – mondogattam magamnak, de az előttem ácsorgó lány, még mindig a válaszomat várta.

- Te… hallod amit mondok? – gratulálok Liam! A halott szerelmednek pontosan erre a megnyugtató válaszra van szükséged. Az ördög a jobb vállamon éktelen kacagásba kezdett, míg az angyal a bal oldalamon a fejét kezdte ütögetni tenyerével. Még is mit kellett volna mondanom? Miért látok én egyáltalán szellemeket? Miután Ruth néni meghalt, Őt sem láttam egyszer sem, vagy is de. A temetésen, amikor a koporsó még nyitva volt. De akkor az Ő szellemét miért nem láttam?

- Mi történt velem? – a könnycseppek, amik elhagyták az arcát, felszívódtak.  Én is feltettem magamban ugyan ezt a kérdést, már vagy ötvenszer. Szellemek nem léteznek, vagy ha még is akkor én miért látom most Danit? Ez csak valami rossz tréfa, amit tuti Austin tervelt ki. Austin. Vele mi lett? Él? Meghalt?

- Nem tudom! – zokogott, csak tudnám, hogy hogyan. Ha szellem, akkor azok nem tudnak sírni. Hiába vannak érzéseik, amik a halál előtt voltak nekik, nem tudnak érzéseket kinyilvánítani. Egy lépést tettem meg felé, és az arcához nyúltam. Hideg volt, és száraz. A könnyek amik belőle jöttek, olyan volt mint a levegő. Nem víz volt az, végül is én sem tudom mi volt az. – Érzed? – óvatosan kezdtem simogatni az arcát. Azt hittem bele fogok nyúlni a testébe, de nem.

- Nem. Liam… én ember akarok lenni! Élni akarok! – a kezemet megpróbálta eltolni, de nem sikerült neki. Csak tovább siklott bennem, ami egy elég csiklandós érzés volt.
A hullazsák felé fordult, ahol a teste feküdt. Az arca fal fehér volt, és néhol piros foltok porították a testét. Ahogy néztem a zsákban heverő testet, rájöttem végleg vége az élemnek. Harry elment, jobb esetben évente egyszer haza jön. Anyáékat nem nagyon izgatja, hogy most egy fiúk lesz vagy kettő. Austin túlélné, ha elveszítene. Egyedül Danielle volt az, aki teljes szívéből szeretett, és ezért nem kért semmit cserébe. Ő volt az, akivel le akartam élni az életemet, akinek az érintése számomra droggá vált.
És most? Itt nézem az élettelen testét, és a szelleme mellettem áll. Ez mekkora hülyeség nem?

 - Liam. Gyere, letelt az öt perc! – nem számítottam, hogy Mr. Roberts tényleg betartja az időhatárt. Ijedtemben száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és farkasszemet néztem vele. Danielle mögém ugrott, és ijedten tekintett ki a hátam mögül. Szegény, ha tudná, hogy a doki nem fogja látni. Vagy mégis? Ha én látom, akkor más miért ne? – Na, ne nézz úgy, mint aki szellemet látott!

- Na majd adok én neki szellemet! – Dani ismét átlépett rajtam, amit azt hiszem be fogok tiltani nála. Ilyenkor bizseregni kezd a testem, és olyan, mintha valami rettenetesen viszketne, de nem tudnám megvakarni. Nem is tudom, mivel ez belülről jön. A szerveim, az ereim és minden ami bennem van, az kezd el viszketni, de iszonyatosan.
Danielle szinte vészes sebességgel közeledett a doki felé, aki észre sem vette Őt, csak bámult rám. A lány meg akarta ütni, de e helyett átesett rajta, és a földön találta magát. Ismét zokogni kezdett. Most mit tegyek? Ha odamegyek hozzá, és megpróbálom megvigasztalni, akkor Mr. Roberts azt hiszi, hogy bolond vagyok, hisz nincs ott senki.

- Megyek! – hangom erőtlenül csengett az üres szobában. Még mindig a földön fetrengő lányt néztem, ahogyan próbálja elviselni, hogy többé nincs teste. Nincs élete, érzései, és emberek, akik látnák. Kivéve engem.
Amint elhaladtam mellette intettem felé, hogy kövessen és talán minden rendben lesz a körülményekhez képest. Hiszen itt már semmi sem lehet rendben. Már semmi sem lehet a régi.

A folyosón mindenki megbámult, amiért jobb kezemet úgy tartottam, mintha fognám valakinek a kezét. Ők nem látták, hogy azon próbálkozom, hogy Dani kezét meg tudjam fogni. Néha sikerült, néha nem. Talán ezt neki is teljes erejéből akarnia kell, de ezt még lesz időnk kitapasztalni.

A kórtermembe visszaérve anyámék folyamatos faggatózásba kezdtek. Egyik kérdésre sem válaszoltam. Nem volt erőm. Az agyam jobbnak látta, ha más dolgokkal foglalkozok, mint hogy az előttem ácsorgó két embernek az unalmas kérdéseire választ adjak. Az orvos elmondta nekik, hogy alkoholt nem találtak a véremben, szóval minek kérdezik meg még egyszer, hogy részegek voltunk-e? Nem egyértelmű? És tudják nagyon jól, hogy egy vesém van, és nem ihatok. Vagy nincsenek is tisztába vele? Végül is, honnan tudnák, hisz olyan régen beszélgettünk el mélyen egymással.
Az ajtó ismét nyitódott és Dorin lépett be rajta, vörösre sírt szemekkel, begipszelt karral és bekötött fejjel. Azonnal az ágyam mellé borult és még jobban zokogni kezdett. Danielle meg akarta simogatni a hátát, de rájött, hogy úgy sem menne, így csak sajnálkozni kezdett, amit persze szerencsétlen lány nem hallott.

- Jól vagy? – kócos hajába simítottam, és ezzel rám emelte tekintetét. Fájdalom lakozott benne, amit a barátnője halálának a listájára írtam fel magamban.

- Azt hiszem. Vagy is, nem tudom.

- Austin hogy van? – barátomról még mindig nem szereztem tudomást, de nagyon aggódtam érte. És ha Ő is meghalt? Bár ezen a kérdésen már átrágtam magamat, de akkor sem élném túl. Fájna, ha az Ő halál hírét is meg kellene tudnom ugyanazon a napon, mint amin a barátnőmét is megtudtam.

- Jól. Mind a kettő keze eltört, a bordái közül is három megsérült, üvegszilánkok mentek a lábába és van pár karcolás a fején, de azt mondja, tetszik neki azt, hogy a nővérek folyamatosan körbeugrálják.

- Mindig is szerette a feltűnést – örültem neki, hogy a barátom él, és annak is hogy a sok sérülés ellenére, élvezi a kórházban létet. Annak viszont nem, hogy Dorin kevésbé érezheti ugyan ezt mint ént. Ő a barátnőjét vesztette el, akár csak én. Hogyan lehet ezt feldolgozni?

- Annyira hiányzik Dani! – sírva borult a mellkasomra, és zokogott tovább rajtam. Danielle mellettünk állt, és az ujjait tördelve próbálta visszatartani a sírást. Én is ki akartam ereszteni a gőzt, de nem tudtam sírni. A sós könnyek nem akartam előjönni, inkább csak egy belülről feltörekvő ordítára éreztem késztetést.

- Nekem is, de hidd el, hogy itt van velünk. És most téged figyel, és azt akarja, hogy ne légy szomorú!

- Liam… - Daniellere néztem, aki már az ajtóban állt, és úgy láttam valahova igyekezett. – Mondd meg Dorinnak és Austinnak is, hogy hiányozni fognak. Szeretlek titeket. Majd jövök! – mielőtt valami arckifejezéssel tudtam volna válaszolni neki eltűnt. Felszívódott.

Vajon ha elmondanám valakinek is, hogy látom Dani szellemét, mit hinnének? Elhinnék, vagy bolondnak néznének? Tudnának továbbra is rám nézni emberként, vagy diliházba zárnának?

Nem tudom, de egyelőre nem is szeretném megtudni…