15.-Visszajövök hozzád!

A film unalmas volt. Legszívesebben elmentem volna valami érdekes helyre, ahol valami érdekfeszítő dolgot tudunk csinálni. Austin és én ültünk a szélén, és a két lány közöttünk. A lányok teljes átéléssel nézték a romantikus filmet, amiből csodálok, hogy nem folytak ki a szereplők. Legjobb barátommal simán egymás mellé ülhettünk volna, de szerintem nagyobb kihívás volt végig szenvedni a filmet, és telefonon beszélgetni. 

Amikor vége lett a lányokkal beültünk pizzázni. Aust és Dorin tökéletesen elvoltak egymással. Úgy viselkedtek, mint akik már évtizedek óta jó barátok, csak eddig nem volt idejük találkozni, és végre összefutottak. Ez alatt a pár óra alatt annyi mindenen elbeszélgettek, hogy már azt sem csodáltam volna, ha Austin megkéri a kezét.

- Haver, miért nem mutattad be nekem már évekkel ezelőtt a csajt? – Austin közelebb hajolt hozzám, mikor a lányok kimentek a mosdóba. Hogy miért? Mert ha én nem ismerem Danit, akkor Dorinról se tudtam volna.

- Danit sem ismertem észlénykém! – elmosolyodtam rajta.

A vacsorának nevezett pizzázás után elindultunk haza. Most már mindenki önfeledten nevetett. Austin és Dorin a lány lakására fognak felmenni, miután minket kitesznek nálunk. Elterveztem mindent az estére, ugyan úgy, mint Austin. Csak az különbség kettőnk között az, hogy én már Danivel egy éve együtt vagyok. Ők a mának élnek, míg mi együtt akarunk maradni örökre.
Úgy érzem, hogy Danielle hozzám tartozik már, nem fekhet le másik srác karjaiban, az ajka nem melegítheti más férfi nyakát, a süteményeit nem eheti senki más csak én.  El akarom venni Őt. Hozzám tartozik. Az enyém.

Mögöttünk egy autó hangos dudálásba kezdett, mire mindenki felkapta a fejét. Egy kamion jött át a mi sávunkba, és csak jött, egyre gyorsabban. Austin hiába fékezett, vagy rántotta el a kormányt így is úgy is belemegyünk valamibe.
Az autó felborult és szinte minden elsötétült számomra. Sikoltás, ordítás vett körbe minden oldalról. Féltem. Fogtam barátnőm kezét, de egyik pillanatban kicsúszott kezeim közül és már csak azt hallottam, hogy a nevemet kiáltozza.

Minden elcsöndesült, már csak az autó kereke forgott, lassan meg fog állni. Éreztem, ahogyan a fejemből szivárog a vér, és lassan folyik bele a számba. A kezemre ráestem, amikor az autó a feje tetejére fordult. A bordáim rettenetesen fájtak, de a szívem még jobban, miután kinyitottam a szememet. Danit nem találtam magam mellett, Dorin pedig Austin nevét kiáltotta. Nem bírnám elviselni, ha ez a két fontos személy itt hagyna engem. Akkor már biztos, hogy jól próbálkoznák meg az öngyilkossággal. Nem lennék olyan gyáva, mint 2 éve, hanem teljes erőmből belevájnám a pengét a kezembe.  

- Dorin, jól vagy? – erőtlen hanggal kérdeztem a lánytól, aki az anyósülésen ült. Övemet kicsatoltam és a kocsi hátsó ajtaját kifeszegettem.

- Hol van Austin?

- Megkeresem! – és ezzel már kint is volt a kocsiból. Szörnyű látvány volt, rosszabb mint belülről az biztos. Mindent beborított a füst, az utakon hatalmas fekete keréknyomok látszottak. A kamion – ami átjött a mi sávunkba – az árokba borult, de a sofőre már az árokban ült a fejét fogva. Minden az Ő hibája. Ha nem jön át a mi sávunkba, akkor most nem kellene a barátnőmet keresgélnem, és nem kellene azon aggódnom, hogy a barátom él-e vagy már meghalt! Tudom, hogy nehéz lehet kamionosnak lenni, mert az alvást nem lehet megoldani, ha időben akarnak oda érni, de akkor is, legalább kicsit jobban figyelhetett volna. Bár lehetséges, hogy előzött és nem látott minket, és akkor még csak nem is a fáradságra fogható, hanem a figyelmetlenségére.

A roncsok között, megtaláltam szerelmemet. Véresen feküdt egy autó mellett, és próbált levegőt venni. Azonnal letérdeltem mellé, és fejét az ölembe fogtam. Most erősnek kell lennem, nem sírhatok, nem hagyhatom itt, és legfőképpen nem lehetek rosszul. Erősnek kell lennem, és akkor Ő is az lesz. Mutatnom kell felé azt, hogy minden rendbe fog jönni, és együtt fogunk megöregedni.

- Li…am… - hangja erőtlen volt, bár ekkora zuhanástól nem is csodálom. Az autónk vagy négy méterre van ettől a helytől, ahol Ő fekszik.

- Ne beszélj. Minden rendben lesz.

- Nem… - egy hatalmas levegőt vett és újra beszélni kezdett. – Félek! Mondd meg a nővéremnek… és a mamámnak, hogy szeretem őket..

- Nincs ok, amiért megmondanám! – a szívem éppen a torkomban dobogott, de már csak az egyik darabkája, mert az a nő, akit mindennél jobban szeretek, éppen itt haldoklik az ölemben. Nem akarom, hogy elhagyjon, az lehetetlen. Ő és én egymásnak vagyunk teremtve.

- Meg fogok halni! Törődj bele. De ígérem, visszajövök hozzád, még nem hagylak el. Szeretlek nagyon, és éppen ezért szeretném, ha az egyik vesémet átültetnék neked. Tudom, hogy alkalmas vagyok rá, és mivel neked csak egy van, oda adom az enyémet – szemei le akartak már csukódni, de én nem hagytam. Hallottam a mentő szirénáit, és tudom, ha most hagyom elaludni, akkor esetleg már mindennek vége.

- Erre még csak gondolni se merj. Élni fogsz, mert a szerelmünket nem adhatod föl!

A piros fehér doboz autó leparkolt mellettünk és egy ágyra fektették a barátnőmet, majd infúziót kötöttek be neki, és már el is hajtottak vészes sebességgel. Hozzám se szóltak, csak kikapták a kezemből, és vitték is.
Austint egy másik mentőbe fektették be. Ő is szörnyen nézett ki, de még annyira volt ereje, hogy a titkos jelünket mutassa nekem. Ha valamelyikünk bajban van, akkor mindig ezt mutatjuk a másiknak. Őt nem féltettem. Tudom, hogy rendben lesz, de nem úgy mint Dani.

- Uram, kérem. Meg kell vizsgálnunk magát is! – a könnyek már kezdték szúrni a szememet. Olyan szintű fájdalom járta át a testemet, amit soha sem tudtam volna elképzelni. Minden porcikám sajgott, és már csak azt vártam, hogy lecsukhassam a szemem, és majd csak akkor nyissam ki, mikor a fájdalom elmúlik, a barátnőm és a barátaim ott vannak mellettem, és folytathatjuk tovább az életünket ott, ahol abba hagytuk.
A mentős besegített a kocsiba, majd rám zárta az ajtót. Ott egy nő látta el a sebeimet, ráfektetett az ágyra és nekem is bekötött egy infúziót. Meg akartak gyógyítani minden sebet rajtam, de a szívem töréseit megtudják? Nem, mert Ők csak a felszíni betegségekhez, sebekhez értenek. A szív ügyeit már csak az idő fogja számomra begyógyítani. Az idő, ami oly lassan telik, mikor valaki hiányzik, vagy elveszítjük. Az ember, ha haldoklik megérzi mikor jön el az utolsó perc. Tudja, hogy akkor most már elég volt a szívének, és itt hagy mindent és mindenkit, akit szeretett. Vajon Danielle is tudta, hogy a szíve fel fogja mondani a szolgálatot? Vagy csak a fájdalom miatt mondta azokat a borzalmas és egyben talán utolsó szavakat?