20.-A világ legnagyobb taplója díj jelöltje!

Köszönöm szépen a komikat, még annak a 2 kominak és 10 pipának is örülök! :D Lehet véleményezni most is :D Ez egy kicsit hosszabb rész lett! 

Az ebéd szörnyen lassan ment. Anya és apa minden kis részletet tudni akartak Harry életéből. Csodálkozom, hogy azt nem kérdezték meg mikor, hogyan és hol megy el wc-re. De szerintem a gorilla, aki a nappaliban ül és bámulja a tévét, még oda is elkíséri.
Én egyszerűen képtelen volnék testőrrel élni. Ha ott van a nyomomban, akkor minden egyes lépésem meg van kötve, nem tehetem azt, amit akarok, akkor, amikor akarom, és azzal, akivel akarom. Nem mehetnék bulizni úgy, hogy ne ütköznék bele minden egyes másodpercben. És mi van akkor, ha Hazza egy csajhoz megy fel, mondjuk ott aludni? Akkor ott áll egész éjjel az ajtóban, és végig hallgatja, amit azok ketten oda bent csinálnak? Komolyan, nagyon élvezetes lehet.

- Liam, segítsz Harrynek felcipelni a csomagjait! – anya vacsora után azonnal munkára fogott engem is. Bájos mosolyának szerintem senki sem tudna ellen állni, azonban én tudok. Nem fogok a testvéremnek ugrálni. Van két szép keze és lába, meg tudja oldani magának. Remélem.

- Úgy érzem egyedül is menni fog neki! – választ már nem várva szaladtam fel a szobámba, és maga után hangosan becsaptam az ajtót. Semmi kedvem tovább hallgatni, ahogyan Harry, a kis önelégült herceg áradozik a tökéletes életéről, a tökéletes barátairól és még sorolhatnám.
Az ajtóm nem sokkal később nyitódott, és Harry lépett be rajta. Most komolyan, szerintem elég szépen a tudtára adtam, hogy nem akarom Őt látni, akkor meg minek jön ide be?
Én nem akarok vele beszélni. Teljesen megváltozott. Meg sem kérdezte mi van az egyetlen testvérével. Senki sem tudja, hogy mit érzek. Nem tudják, hogy mennyire fáj Danielle elvesztése, de legfőképpen az, hogy nem tudom feldolgozni. Képzelődöm, vagy tényleg Őt látom néha, és ezt sem mondhatom el senkinek, mert elmebetegnek néznének.

- Liam… - lehajtott fejjel közeledett az ágyam felé, majd leült mellém, de még mindig nem nézett rám.

- Mi az? – hangom sokkal lágyabb volt, mint az imént a konyhában. Úgy látszott, mint aki valami szörnyű dologról szerzett tudomást. Talán anyáék elmondták neki, hogy miért vagyok ennyire padlón? Bár szerintem azt képtelenség szavakba önteni. Senki sem tudja, hogy hányszor nyúltam a nyugtatós dobozért és kaptam be egyszerre 3-4 szem gyógyszert, hogy másnap ne kelljek fel, de még is felébredtem. Senki sem tudja, hogy hányszor vágtam meg a combomat, mióta nincs nekem Dani. Nem tudja senki, hogy milyen szenvedés is ez, egyedül Austin az, aki megért és támogat. Ő az, aki próbál lebeszélni a dologról, és kezdem azt hinni, hogy sikerülni is fog neki.

- Emlékszel még arra a lányra, akit Danielle hozott egyszer magával az X-Faktorba? Valami Dorin volt a neve?  - a kedvesség, ami eddig volt bennem, mind elszállt, és felváltotta a méreg. Ekkora egy tapló embert még életemben nem láttam, bár kíváncsi vagyok mi lesz a történetének a vége. Egy aprót bólintottam, és próbáltam a sírást és az öklömet is lecsillapítani. Tudom, ha nem fogom vissza magamat elég szép monoklit fogok neki csinálni, amit nem fog megköszönni, mert akkora lesz, hogy akár több tubus alapozó sem fogja lefedni rendesen. – Elkérnéd Danielle-től a számát?

- Remélem, tudod, hogy gyűlöllek! Hogy tudsz ekkora paraszt lenni? Haza jössz, és annyit nem kérdezel, hogy figyu tesó, jól vagy? És képzeld, ha már senki sem újságolta neked, Danielle 2 hónapja halott. Érted? Meghalt az a nő, akit mindennél jobban szerettem. Boldog vagy, hogy szenvedek igaz? Jó nézni? Mert ha igen, akkor mondd már el, hogy milyen a másik nyomorán nevetni. A testvéred egy idegroncs, meg akar halni, és te nagy ívben leszarod. Szép volt Payne, szerintem, ha lesz olyan díj, hogy a legnagyobb tapló a világon, azt Te fogod megkapni.

- Én ezt nem tudtam…

- Hát persze, hogy nem tudtad. Hisz folyamatosan szartál a fejemre. Mikor vetted a fáradságot, hogy felhívj? Emlékezz vissza, az X-Faktorban ki mondta azt, hogy soha ne felejtem el? Ki mondta azt, hogy én egyszer nagy sztár leszek, és biztosan ki fog menni a fejemből? Te voltál az. És tessék, elfelejtettél, pedig én mindig hívtalak. A születésnapodat több millió ember ünnepelte, és az enyémet? Három. Austin, Danielle és anya. Sok igaz?

- Hé… Állj már le Liam! Lehet, hogy igazad van, de egyre kevesebb időm van mostanában. Sajnálom, mit mondjak még? – nem tudom hogyan süllyedhettünk eddig. Mind a ketten a szoba közepén állva veszekszünk egymással, és úgy érzem, ezek már nem mi vagyunk. Mi soha sem ugrottunk volna össze ennyire, mint most, soha sem vesztünk volna össze úgy, hogy a szomszédok élő közvetítésben nézhessék. Általában a szobánkban voltak öt perceg viták, amiknek a vége egy-egy bunyó volt, ami verekedéssel kezdődött, és csikálással ért véget.
Most viszont úgy érzem, lassan olyan bunyó lesz ebből, ami inkább vérre fog menni. Megváltoztunk teljesen, de inkább Ő. Én a régi, érzelmes, jófiú maradtam, aki még mindig álmodozik, pedig a Sors minden másodperben megbünteti. Azonban Ő egy önelégült herceg lett, aki már nem emlékszik a múltjára. És ez fáj.

Mind a ketten elhallgattunk. Felálltam az ágyamról és az ablakhoz mentem. Ahogy kinéztem rajta, minden dühöm elszállt. A napsütésben sok gyerek játszadozott, biciklizett és görkorizott. Szeretném vissza forgatni az időt addig, amikor még nem szenvedtem, bár olyan szakasz az életemben nem igazán volt.
Dani halálakor sírtam utoljára, és nem terveztem azt, hogy akkor fogok, amikor az ikertestvérem haza jön. Csak egy a gond. Nem azért jöttek elő a sós könnyek, mert vére itthon van, hanem azért, mert az emlékek fájni kezdtek. Az életemet senkinek sem adnám oda. Ilyen szenvedést még az ellenségeimnek sem szeretnék kívánni. 

- Tudod… Soha sem akartam szenvedni. Énekes akartam lenni, akit mindenki szeret, és azt az életet, amit tízen nem tudom hány éve szeretnék magamnak, ti négyen kaptátok. Mondd meg, hogy mit tettem? Miért büntet engem az élet? – szemeim könnyes fátyla mögül néztem a göndör hajú srácot, akinek szintén bekönnyezett a szeme. Most láttam rajta azt, hogy visszajött a régi énje. Az érzéseit ki fogja mutatni, csak még fel kell teljesen szabadulnia. Nem szabad neki is olyan emberré válnia, mint a többi sztár. Neki nem szabad. A sok rajongója ismerje meg az igazi Harry-t, aki felszabadult, de még is visszahúzódó.

- Én nem tudtam, hogy téged ez ennyire bánt – aggódó tekintettel állt fel az ágyamról és indult meg felém. Egyik kezét a vállamra helyezte, és próbált egy kis támogatást sugározni felém, ami sikerült is neki. Törődött velem. – Azt hittem sokkal könnyebben túl fogsz ezen lépni, hiszen egyszer már kiestél. Azt hittem ezt is ugyan úgy kihevered.

Nem fogja soha sem megérteni mit is érzek. Neki sikerült minden, amit akart. Mikor kisebbek voltunk nap, mint nap az volt a játékunk, hogy a jövőnket tervezgettük. Lerajzoltuk a díjainkat, a kocsikat, amiket a sok pénzünkből veszünk majd, a házainkat és még sok mást. Eljátszottuk a koncerteket, amiket a rajongóknak nevezett maciinknak adtunk, aláírást alakítottunk ki magunknak, és még sorolhatnám egy ideig.  Igazi sztár jelöltek voltunk, ami számomra megszakadt, de Harrynek minden álma valóra vált. Minden, amit eljátszottunk, most lejátszódik újra előtte, csak immáron tényleg vannak rajongói, és nem nekem kell hozzá hangeffekteket kiadnom.

- Nem fogod soha sem megérteni, milyen az, amikor mindent elvesztesz. A jövődet, amit másik négy srác kap, a testvéred, a barátnőd és végül önmagad. Mindenki itt hagyott.

- Liam, én itt vagyok. Akár mekkora bunkó is vagyok néha, akkor is a testvéred vagyok, akire minden pillanatban számíthatsz. Ezt ne felejtsd el. Én érzem, ha te neked fáj valami. Szeretlek, tesó! – monológja végén azonnal átölelt, tenyerével hátamat simogatta, ami teljesen megnyugtató volt. Olvastam, hogy amikor a rajongóival készít képet, ugyan így simogatja a hátukat, hogy ne legyenek idegesek. És jól is teszi, mert rettentően megnyugtat.

Harry pár órás lelkizés után átment a saját szobájába, és én egyedül maradtam. A fürdőbe igyekeztem, aminek az ajtaját azonnal kulcsra zártam.
A földön ültem és a kezemben tartott bogyókkal szemeztem. Nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy bekapjam, és véget vessek ennek a szenvedésnek. Nem akarom most itt hagyni a testvéremet, pedig Ő is megtette, és vagy másfél évig rám sem bagózott. A fene a lelkiismeretembe. Ha már egy kicsit is kedvesen bánik velem, én egyből megbocsájtok neki.
A tükörbe néztem, ahol megpillantottam a fehér arcomat, és mögöttem Danielle arcát. Tehát visszajött.

- Hát te? – felnéztem a lányra, aki immáron a fürdőkádon ült, és hol az arcomat, hol pedig a bogyókat a kezemben pásztázta. Ő kérdezi ezt tőlem? Most komolyan, nem nekem kellene ezt feltennem vele szemben? Nem én mentem el. Nem én hagytam itt Őt. Még magam sem tudom mik is ezek. Annyit tudok róluk, hogy nyugtatók, de többet nem.  Azzal is tisztában vagyok, ha ezt mind beszedem, akkor többet nem kell felkelnem, és akkor örökre Dani-vel lehetek, ami egy igen vonzó ajánlat számomra. De megéri eldobni az életemet?