3.

sziasztok, itt a kövi rész, remélem tetszeni fog, bár mostanában nagyon megcsappant a nézettség.... szomorú is vagyok emiatt, nagyon!! na mind egy, itt a kövi rész, jó olvasást, véleményt hagyjatok ;))

Liamnek egészen jól ment a tánc. Minden lépést szépen meg tudott tanulni, amiket mondtam neki. Mintha már csinálta volna, vagy pedig ismerte volna a tánc fortélyait. Élveztem a társaságát nagyon. Mindent elviccelt, és tudta hol a határ, amit természetesen nem lépett át. Tisztában van vele, hogy mikor kell komolynak lenni, és azzal is, hogy mikor engedheti meg magának, hogy viccelődjön.

A földön ültünk és pihentünk, miközben Liam ivott és a telefonját kezdte el nyomkodni. Furcsa volt egy kicsit számomra, hogy folyamatosan pityeget, csörgött és rezget, de Ő nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget.

- Hány éves vagy? – emelte rám a tekintetét, miközben telefonját visszatette a pulóvere zsebébe.

- 18 – mondtam az Ő szemei pedig kikerekedtek. Nem tudom ebben mi olyan furcsa, talán az, hogy Ő idősebb lehet nálam és még is én tanítom Őt.

- Wow… Nem hittem volna.

- Szóval ennyire öregnek nézek ki.

- Jaj, nem. Arra gondoltam, hogy itt vagy 18 éves és már tanítványaid vannak! – mosolyodott el. Valójában Ő az első tanítványom, de szerintem nem azért fizet nekem, hogy itt beszélgessünk, de a bizalom része ez is. Neki bízni kell bennem, hogy olyan dolgot tanítok neki, ami a tánchoz kell, és szerintem két idegen nem tud együtt dolgozni. Szóval, ha kérdez, én válaszolok.

- Mesélj magadról te! – kíváncsian ültem törökülésbe, és a kezemre támaszkodtam. Valójában érdekelt, hogy vele mi történhet, és milyen lehet az élete.

- 21 éves vénember vagyok – mondta szomorúan, de aztán elnevette magát. – Kétszer jelentkeztem az X-Faktorba, és… - itt vészesen elhallgatott, és szája szélébe harapott. Talán valami rosszat tettem? Esetleg rosszul néztem rá, vagy miért nem folytatja?

- És? – kérdeztem meg, mire rám emelte ismét a tekintetét.

- És nem jutottam tovább – szomorú volt, bár ez érthető. Ha nem jutott tovább, akkor biztosan megviselhette.

- Tudod mit, van egy ötletem! – mondtam és azonnal felpattantam. A magnót kikapcsoltam, és az egyik szekrény felé igyekeztem. Tudom, hogy milyen az, amikor az álmok valóra válnak, és azt is, hogy milyen az, amikor akarunk valamit, de még sem valósulhat meg soha. Én is ezt érzem a szüleimmel kapcsolatban. Mindig is élt bennem egy kis reménysugár, hogy egyszer majd felkeres valamelyikük, mert érdekli őket, hogy mi is lett belőlem. De minden este szembesülök azzal, hogy nem jöttek, és talán nem is fognak.
Nem régen pakolásztam, és találtam egy mikrofont a szekrényben, amit el is tettem, mert tudtam, hogy egyszer még szükségem lesz rá. És most eljött ez a pillanat.
Liam kezébe nyomtam, majd beálltam a tükörrel háttal, és vártam, hogy végre vegye a lapot, hogy mit is akarok tőle.

- Most mit csináljak? – állt elém, és értetlenül nézett rám.

- Énekelj, amit csak akarsz. Erezd ki a hangod, és csak kezdj el mozogni, ahogy érzed! – a mikrofont a szájához emelte és énekelni kezdett. A szám szinte tátva maradt, ahogyan elkezdte a torkán kiereszteni a hangokat. Egyszerűen a fellegekben éreztem magamat.

Does he know you could move it like that?
Does he know your out and I want you so bad
Tonight, you're mine, baby
Does he know that you'll never go back?, oh
Does he know?

I catch your eye then you turn away
But there's no hiding the smile on your face
Inside and out, baby, head to toe
He's not around, girl, you let me know
Your secret tattoo, the way you change moods
The songs that you sing when you're all alone
He knows how you dance in front of your friends
But baby, baby

- Ugye tudod, hogy eszméletlen hangod van? – kérdeztem tőle még mindig tátott szájjal. Komolyan, ha ez nem volt elég az X-Faktor mentoroknak, akkor mi az, amit tovább lehet juttatni? Mert szerintem fantasztikus hangja van, amit az egész világnak kellene ismernie. Tuti, hogy minden lány, anyuka, és még talán öreg nénikék is oda lennének, mert teljesen át tudja adni az érzéseit.

- Köszönöm.

- De ha ilyen hangod van, akkor mit keresel egy táncteremben? – kérdeztem zavartan, hisz aki táncolni tud az énekelni nem és aki énekelni tud, az pedig táncolni nem nagyon. Szerintem inkább fellépésekre kellene járnia, vagy legalább a neten hírességet kreálni magából.

- Öhm.. A haverjaim fizettek be, és gondoltam ne vészen kárba, ha már el is jöhetek – bólintott, miközben a mikrofont letette a zongora tetejére, majd mosolyogva fordult felém. – Táncolunk?

- Persze! – válaszoltam, és neki kezdtünk ismét a munkának…

///

- Wolter! – szólt utánam Rosy, mikor már kijöttem a stúdióból. Hosszú nap volt a mai. Liam csak 2 órát volt bent, de még is olyan rövidnek tűnt. Nagyon jó társaság, jókat lehet vele nevetni, és szórakozni. Aztán még pár táncot kellett gyakorolnunk, mivel Rihanna ma állított be a drága menedzserével, és kijelentették, hogy ma vagy soha többet nem keresnek fel minket. Soha sem értettem a sztárokat, azért mert van pénzük, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Mert szerintem nem. Én is és Ő is ugyan olyan emberek vagyunk, és ha jól sejtem mikor megszületett, még senki nem tudta, hogy mi lesz belőle, vagy hogy mennyire lesz híres. Ő is ugyan olyan kicsi volt, és ugyan úgy harcolt az álmaiért mint én, akkor minek van ekkora arca?

- Szia! – fordult meg és köszöntem mosolyogva. Egyedül tőle vagyok képes elfogadni, hogy ne a keresztnevem szólítson. Nekem furcsa az, hogy Wolter, és nem is szeretem. Túl hivatalos.

- Szia drága – adott két puszit az arcomra, mikor mellém érkezett. Ő mindig is jellegzetes alakjáról és külsejéről volt híres. Sovány, és olyan típus, hogy akár mennyit eszik, még sem szed fel egyetlen kilót sem. Én bezzeg. Megeszek egy csokit, és fogyózhatok hetekig. Milyen igazságtalanság ez már? – Ki volt az a srác ma vele a teremben?

- Liam Payne! – ahogy kiejtettem ezt a nevet, a szemei kikerekedtek, és ami a kezében volt mind eldobta. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen reakcióját. Liam nem mondott semmi különösebb dolgot, ami talán ennyire zaklató lehet. Talán drága barátnőm múltjában esetleg szerepelt, vagy rokona? Bár szerintem nem, mert arról tudnák. Én mindenről tudok, ami körülötte zajlik.

- Rosy, szerintem az a két X-Faktor nem csinált neki ekkora hírnevet. Kiesett, és nem lett híres, akkor meg máshonnan ismered? – kérdeztem gyanakodva, mire szemei végre visszaálltak a régi állapotukba.
Alapvetően soha nem barátkoznék egy ilyen lánnyal, mint Ő. Ha kicsi korunkban nem találkoztunk volna, akkor ma nem lenne a barátnőm. Tipikus hercegnőfajta, kinek minden hónapban új műkörme van, a szemöldöke mindig pontosan ki van szedve, és ugyan annyi festék is van rajta minden egyes nap. De engem a külseje nem érdekel, inkább a belső, ami viszont teljesen az én másom. Olyan poénjai vannak, amiktől más ember a földön fetrengve fogná a hasát. Csak imádni lehet ezt a csajt. Mikor az ember beszélgetni kezd vele, egyszerűen nem tudja abba hagyni. Érdekli, amit mondasz és mindent megjegyez. Nem csak magáról mesél, hanem hagyja, hogy végig hallgasd.

- Öhm… Hát – dadogott, ami nekem elég furcsának tűnt. Mintha titkolt volna előlem valamit, amiről nekem nem kellene, hogy sejtésem legyen, de ezt utálom. Nem szeretem, ha titkolóznak az emberek, de azt még jobban nem, ha hazudoznak. – Akkor is nagy rajongója vagyok. Egyszerűen fantasztikus, és imádom a stílusát! – mondta nemes egyszerűséggel, és előre sietett. Na, ezt utálom. Beszélgetünk valamiről, és egyszer csak úgy dönt, hogy elkezd loholni – amit természetesen neki természetes tempója, én meg rohanhatok utána, mint egy hülye – és persze, meg sem áll hazáig.

- Tudod mit, aludj ma nálam!

- Nem lehet, holnap utazom a nagyihoz. Pár napot ott leszek vele – mondtam szomorúan. Mikor rágondolok, az egyetlen olyan emberre, aki valaha is érdeklődött felőlem a családomból, és tisztában vagyok vele, hogy beteg egyszerűen rosszul leszek. Nem tudom elhinni, hogy az az ember, aki felnevelt, most éppen fél lábbal már a halálban van. Miért kellett neki ez a tüdőgyulladás? Miért nem tudott esernyővel kimenni a közeli piacra? Tudja jól, hogy az Ő szervezete nagyon gyenge már, és minden apróságot képes elkapni, erre föl nem vigyáz magára. Tessék, most megcsinálta a bajt, amiért persze nem hibáztatom, de még is vigyázhatott volna egy kicsit magára.

- Ja, tényleg, de ugye nem felejtetted el, hogy hétvégén osztálytalálkozó? – kérdezte nagy szemekkel. Egy közeli kávézóhoz vettük az iránt, ahol szerintünk London egyik legjobb kávéját készítik. Szerintem valami titkos összetevőjük van, amit senkinek sem árulhatnak el, mert ha megteszik, akkor az Ő cégük csődbe megy, mivel minden más kávéházban majd ugyan olyan kávét lehet inni.

- Bár elfelejthetném! – sóhajtottam egy nagyot, és beléptem utána az ajtón. Kevesen voltak, és mindenki a partnerével volt elfoglalva. Imádtam ezt a helyet mindig is, és szinte már családtagnak érzem itt magamat. Mindenki ismer. Az összes alkalmazott, és a főnök is. Bár az csak amiatt, mert egyszer randiztam a fiával, de aztán nem jött össze a dolog.

Az osztálytalálkozóról annyit, hogy ha Rosy nincs, akkor szerintem már az általánosban végeztem volna magammal. Utáltam abba az iskolába járni. Nem is az iskolát utáltam, hanem az osztálytársaimat. Folyamatosan cikiztek azért, mert nekem nincsenek szüleim, és mert szeplős vagyok. Most komolyan, hogy lehetnek az emberek ekkora taplók, hogy amiatt cikiznek, mert nekem nincsen anyukám és apukám? Semmi tapintat nem szorult az ilyen emberekbe, vagy csak azt akarták tudni meddig kell feszegetni a határokat, hogy sírjak? Elárulom, soha sem tört el a mécses nálam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, mert akkor gyengének gondoltak volna, és még egy dolog, ami miatt szívathattak volna. Mindig erős voltam, és ha sírhatnékom volt, akkor éjszaka, sötétben a szobámban tettem, de még véletlenül sem hangosan, hogy az emberek ne halljanak…