Epilógus

Sziasztok. Itt van az Epilógus. Szomorú vagyok, hogy vége lett, de már elkezdtem írni az új törimet és remélem az is majd tetszeni fog nektek! Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldalmegjelenítést, amit ma értünk el. Köszönöm!!! :D

Köszönöm a kommenteket, és holnap vagy kedden felteszem az új töri Prológusát, és át is alakítom a blogot! :D 

Hagyjatok még egy utolsó kommentet ehhez a törihez! 

2014. szeptember. 01

„ Kedves Mr. Payne,
 köszönjük jelentkezését, és örömmel várjuk az X-Faktor 8.-dik szériájának meghallgatásán.,,

Újra megtettem. Jelentkeztem, bár nagyon megfontoltam a döntést. Nem egészen 5 év eltelt, és ma már, 21 éves fejjel, fel tudom dolgozni sokkal könnyebben, ha talán ismét nem jutok be. Fel akartam hagyni az énekléssel, azzal az indokkal, hogy ez nem az én asztalom. De a lelkem nem akarta elengedni. Amikor 16 évesen bementem másodszor abba a stúdióba sok jó, és rossz is történt velem. És ha akkor sikerült majdnem, akkor most miért ne jönne be? Mert szerintem nem vagyok egy rossz énekes, és bízom magamban. Mindenki dicséri a hangomat, és sok ember szerint, a színpadra születtem. Simon most már nem mondhatja azt, hogy nem bírnám idegileg, és lelkileg sem ezt az egészet. Már felnőttem, és megváltoztam. Hiába vagyok még mindig az a gyerekes középiskolás kisgyerek, akkor is más lettem. Pontosan nem tudom miben. Talán a külsőm, amin elég sokat változtattam. Borostát növesztettem, és a ruhatáramat is lecseréltem. Kinézetem néha rosszfiús, néha sztáros és néha egy teljesen átlagos főiskolás srácéhoz hasonlít.
Igen, jelentkeztem London egyik leghíresebb főiskolájára, és fel is vettek. Miután befejeztem a gimit, Sophiával felköltöztünk Londonba és boldogan éltünk. Austin és Dorin is ugyan abban a társasházban laknak, mint mi, a mellettünk lévő lakásban. Austin a legjobb haverom maradt ugyan úgy, és természetesen még mindig ugyan olyanok vagyunk. Ha összeengednek minket, akkor ott kő kövön nem marad. A lányok már néha unnak is minket, de Ők választották ezt.

- Liam, induljunk! – kiabált Soph a konyhából, de nem válaszoltam neki. Mögé osontam és egy apró puszit adtam a nyakára, majd felpattantam a konyhapultra. A szemeit forgatva próbált engem lerángatni onnan, ugyan is köztudott, hogy utálja, ha oda ülök, ahová a kaját teszi. De mint már mondtam, csak külsőleg változtam, belül még mindig az a kisfiú vagyok.

- Szállj le onnan, Payne! – kezeimet megfogta és megint megpróbálkozott a lerángatásommal. Imádom, amikor ennyire erőlködik, de komolyan. Ilyenkor olyan vicces. Az alig 60 kilójával egy majdnem 80 kilós embert akar rángatni. Nem hiszem, hogy végiggondolta. 
Kezemen egy kicsit engedtem, de aztán meghúztam, és így Soph a karjaimban landolt, és pontosan úgy, ahogyan terveztem. – Ugye tudod, hogy nagy rossz vagy? – kérdezte huncutul, és orrát az enyémnek nyomta.

- Nem rossz, csak eleven! – mosolyogva csókoltam meg. Kezeit hajamba vezette, míg én tenyeremet a derekára tettem, bár csúszott volna lejjebb is.

- Induljunk! – vált el ajkamtól, majd a táskáját felkapva kezdte a kocsi kulcsot pörgetni az ujján.

- Most? De én valami mást szeretnék csinálni – rá kacsintottam és tudtam is, hogy vette a lapot. Mindig érti, amit mondok, de hát ebben a pillanatban nem sikerült. Szemeit megforgatva jött közelebb, és az ingem gallérjánál fogva húzott le az Ő magasságára.

- Ha továbbjutsz, a tied vagyok! – most Ő kacsintott rám, ami egy játék kezdetét jelentette. Most komolyan, addig ki kell bírnom? Na, ne már. Ez így már kész kínzás.

- Úgy is tovább jutok! – mondtam és kezemet az övébe csúsztattam. Apró ujjait az enyémre kulcsolta és úgy indultunk meg a fekete terepjárónk felé.

- Ezt akartam hallani!

/Külső szemlélő szemszöge/

A sok unalmas, és egyben vicces produkció után egy fiú lépet fel a színpadra. Kék ing volt rajta, ami tökéletesen kiemelte izmait, és hátának nagyságát. Farmer nadrágja kissé lenge volt, de még is passzoltak a szinte manökeneket megirigyelhető lábain. Haja az éknek meredt, kezében pedig a mikrofon pihent. Az egész stúdióban hangos sikítozás váltotta fel a halk suttogásokat.
Simon is felnézett, és akkor, elszörnyedve látta, hogy az egykor kisfiúként érkezett ember, ma már férfiként áll előttük. Nem hitte volna a mentor sem, hogy még valaha újra látja.
Nem hitte, hogy lesz újra bátorsága, és ereje megmérettetni magát, és esetleg a kiesést immáron harmadszor végig szenvedni.
De itt van teljes életnagyságban. Liam Payne újra meg akarja mutatni a világnak, hogy Ő igen is van olyan jó, mint a testvére. Igen is a színpadon van a helye, ahol olyan otthonosan mozog, mint aki minden nap járkál rajta.

Látszott rajta, hogy ideges. Ki ne lenne az? Bár az első meghallgatásán még idegesebb lehetett, hiszen akkor még nem tudta, hányszor fog tönkremenni az élete. Nem lehet annál rosszabb dolog, mint hogy az ember végig nézni, ahogyan az élete romokban hever, míg a testvére szárnyal a boldogságtól. Nem lehetsz az ellensége, nem haragudhatsz rá, mert nem Ő akarta így a dolgokat. Nem ő tehet arról, hogy az élete más lett, míg a testvére rosszabbnál rosszabb napokat élt át.
Most viszont itt van, és újra bizonyítani akar, és még nincs késő. Még megteheti. Még sikerülhet neki.

- Hogy van benned ennyi bátorság, és kitartás? – Simon a fiúra meredt, aki erre a kérdésre, csak elmosolyodott. Regélni tudna, hogy miken ment keresztül. Lett volna rá oka, hogy tönkre tegye magát, hogy öngyilkos legyen, de még is itt van, mert tudja, hogy ennyivel nem lehet vége az élete.

- Nem tudom. Annyi mindenen mentem keresztül, hogy most már nem fogom feladni, és azért vagyok itt, hogy ez bebizonyítsam mindenkinek.

- Mit fogsz énekelni?

- A saját szerzeményemet. A címe, Lots of Love Fate. Remélem tetszeni fog…