Nyolcadik

helloka, ismét Liam szemszögéből hoztam egy részt, és remélem elnyeri a tetszéseteket. köszönöm a kommenteket, és megint szívesen olvasnák párat! :D

Liam szemszöge

Lábammal a földön toporzékolva ültem a régi ágyamon és gondolkoztam. Természetesen nem ment, mivel Leeyum folyamatosan bámult és ez idegesített. Nem tudom mit nem lehet ezen ennyire felfogni, bár még nekem sem ment. Attól mert már órák óta néz, még mindig nem fogja megérteni, hogy mi történt. És szerintem a testem minden egyes négyzetméterét már kívülről tudja. Tekintete furcsán cikázott az arcom és a testem között. Most tuti, hogy valami fog mondani, ismerem magamat. Valamit be fog szólni, ami nem fog tetszeni.
Óvatosan pillantottam fel rá, és próbáltam nem idegesen nézni rá. Mosolyogni szerettem volna, de egyszerűen nem ment. Minek mosolyogja, mikor sírni lenne kedvem?
- Téged nem idegesít az a sok szőr az arcodon? - kérdezi kíváncsian majd leteszi az egyik szuperhősökről szóló újságot és most már ténylegesen engem bámul. Eddig azt hitte, hogy ha az-az idióta újság a kezében van, akkor nem fogom észre venni, hogy folyamatosan néz. Hát, nem vagyok hülye.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, és mielőtt még szólásra nyitná a száját megszólalok. - És a csajoknak iszonyatosan bejönnek a szőrös pasik! - mondom flegmán és a kezemben tartott telefonomat az ágyra dobom. Nincs Twitter fiókom, de Instagramom, és még csak a hamis Facebook profilomba sem tudok bejelentkezni. És most azt kérdezik minek a hamis fiók?
Mikor a banda megalakult tudtuk, hogy több ezer követőnk lesz minden oldalon. Azonban én szerettem volna a rajongókkal úgy beszélgetni, hogy ne tudják ki is vagyok valójában. Az ország minden tájáról szereztem ismerősöket és egy fanoldalt kreáltam magamnak. Minden Directionernek tetszik az oldalam és ezzel is szereztem pár like-ot, de eddig sikeresen titokban tartottam, hogy én vagyok az igazi Liam Payne, aki naponta több tíz emberre is ráír. Szeretem őket arról faggatni, hogy mit is szeretnek bennünk, mit találnak jónak és rossznak, vagy hogy milyen zenét hallanának szívesen tőlünk. És ezzel imádok a kedvükben járni.
Most azonban hiába próbálok belépni bárhova is, nem enged semmit sem. Mivel ez mind csak a jövőben létezik, ahonnan én jöttem.
- De nekem még csak a hasam sem szőrös - húzza fel kényesen a pólóját én pedig érdekesen nézem a pihétlen hasát. Tényleg nem voltam ekkor még sehol sem szőrös. Maximum a lábamon. Emlékszem mennyire gyerek voltam. Rég volt már.
- Majd lesz valami, hidd el nekem! - kacsintok rá és nyugodtan dőlök újra az ágyra, de amint jól behelyezkedek megszólal a csengő, és anya a nevemet kiabálja. Leeyum azonnal rohanni kezd lefelé én pedig higgadtan követem Őt. Nem szabad dilisnek látszanom, és olyannak mintha valami baj lenne.
Bár ahogy anyát ismerem, már rég leszűrte, hogy valami nincs rendben, mivel Leeyummal nagyon hasonlítunk szerinte, és ezt biztosan nem fogja annyiban hagyni. Abban azonban biztos vagyok, hogy én változtam a legtöbbet a banda kezdete óta és ez az én helyzetemet egy kicsit megkönnyíti. De akkor mi lesz Harryvel? Ő szinte semmit sem változott, csak megnőtt egy kicsit a haja, még csak borostája sincs, hogy ne lehessen összehasonlítani Őket.
Az emeletről leérve a nappaliban megpillantottam göndör barátomat, amint éppen anyámmal beszélget, aki értetlenül pillant rá és nem tudja honnan ismeri. Igen, mivel Harry a keresztnevén szólítja és meg is akarta ölelni. Csak hogy ezt anyám nem hagyta, és azonnal hátra is lépett egyet.
- Öhm, Mrs. Payne! - szólítottam meg anyámat, aki gyilkos pillantással nézett rám, majd Leeyumra is. Furcsa volt a férjezett nevén szólítani, soha nem mondtam neki még ezt, és most is úgy jött ki a számon, mintha hánynom kellett volna. - Tudja, Ő a barátom és azért hívtuk, hogy segítsen. 5-en zenélünk egy bandában, és ha nem bánja, akkor a többiek is majd átjönnének. Liamnek szüksége van egy kis támogatásra! - tettem hozzá határozottan és kihúzott háttal bámultam a nálam egy fejjel kisebb, szőke hajú nőre, aki most már szerintem elhitte, amiket itt összehordtam.
- Lia... - szólalt volna meg Harry, de Leeyum a hátára ugrott és azonnal az emelet felé invitálta. Én csak egy mosoly kíséretében ott hagytam szüleimet és felszaladtam a két srác után. Idegesen léptem be a szobába és kezeimet a mellkasomon keresztezve álltam meg Harry előtt, majd kérdő pillantást vetettem felé.
- Mi a szar történt itt? - ordított fel és rám, majd Leeyumra mutatott. Amúgy már tök megszoktam, hogy velem van. Olyan mintha az öcsém lenne, pedig alig 4 órája "ismerem." Bár azért néha szerintem furcsa szokásai vannak, ami sajna nekem is volt!
- Még én sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami nagy baj van...
- Na nem mondod? - vág bele a mondatomba és idegesen áll fel az ágyamról, ahová az imént ült le, majd felém igyekszik és a nyakamba veti magát. Nem tudom mire vélni a reakcióját, de azonnal visszaöleltem.
- Sajnálom, hogy nem mentem el a bulidra! - teszi még hozzá és megveregeti a hátam, majd Leeyum köhögésére elengedjük egymást. Neki még fogalma sincs, hogy mit jelent számomra a barátságunk, de ezek szerint ott leszünk mellettük majd az X-Faktorban és mi fogjuk őket segíteni a helyes jövő felé, ahol mi élünk.
- Nem haragszom - teszem hozzá szomorúan és eszembe jutnak a tegnap este történt dolgok.
Mikor elfújtam a gyertyát kívántam valamit. Valami olyat, amit nem kellett volna és ezt abban a pillanatban be is láttam, de már késő volt. Hisz Niall felordított, hogy hullócsillag ment el a ház fölött. Már akkor tudtam, hogy hálátlan vagyok és soha sem elég az, amim van. De én nem akartam többet, csak egy kis szabadidőt, amikor végre ki tudom teljesen pihenni magamat és nem kell minden egyes percben azon gondolkoznom, hogy vajon kit bántok meg azzal, ha valami rosszat mondok.
Azon az éjszakán azt mondtam, hogy vissza akarok menni 4 évvel az előttre és mindent újra akarok kezdeni. Hogy lehettem ekkora barom? Miért nem gondolkoztam? Miattam van akkor minden? Miattam vagyunk itt, és mindent ezért kell újra kezdenünk?

Hetedik

Sajnálom, hogy eddig nem hoztam a részt, de mostanában elegem van.. sajnálom... a történetet mindenképpen megírom és az írást sem hagyom abba, de kezdek besokallni, tényleg sajnálom..

olvasnék pár kommentet.. :)

Zayn szemszöge

Éreztem, ahogyan egy labda pattan a fejemre, majd el onnan és gyerekek kezdenek ordítozni mellettem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mit keresek, ott ahol vagyok, de nem érdekelt. Sokkal jobban inkább az, hogy aludhatok-e még. A szám széle tiszta egy élő nyál volt, és éreztem, ahogy a jobb kezem zsibbadni kezd.
Fejemet felemeltem és egy játszótéren találtam magamat. Na, ide hogy kerültem? Hiszen tegnap este Perrie dédiének a buliján szinte nem is ittam. Max egy sört, ami soha sem szokott a fejembe szállni. Akkor most miért tette volna meg?
A gyerekekre pillantottam mellettem, akik hatalmas szemmel bámultak rám. El tudom képzelni magamat kívülről. Tuti, hogy kócos a hajam, az arcomon piros foltok éktelenkedhetnek, azért amiért a kezemen aludtam és mérgesen nézhetek. Ugyan is gyűlölöm, ha felkeltenek. Perrie és a srácok is ezt már megtanulták, de úgy látszik, ezek a gyerekek nem tudják. Talán a rajongóim lehetnek? 5-6 éves rajongók? Nem is tudom. Nem vagyok abban biztos, hogy tudják, ki vagyok.

- Bácsi, te miért aludtál itt? – kérdezte egy kislány hatalmas szemekkel és az asztalra mutatott előttem. Na, hát erre a kérdésre még én magam is szeretném megtudni a választ. Mert még én magam sem tudom.

- Hát, azt én is szeretném megtudni! – álltam fel majd a telefonomért nyúltam és tárcsázni kezdtem Perrie számát. Hol van most? És mit keresek én ebben a parkban? Ez valami rossz vicc, mert ha az, akkor vége lehetne már!
A gyerekektől távol mentem és még mindig vártam, hogy szerelmem felvegye a telefont. Azonban az csak csengett és csengett.

- Sajnáljuk, a hívott szám nem létezik! – szólt bele egy női hang, majd már csak egy sípolást hallottam. Mi az, hogy nem létezik a szám? Miért nem? Perrienek ez a száma. Fejből tudom. Mikor először randizni hívtam meg is tanultam.
Ijedtemben tárcsáztam Liam számát, aki két csörgés után fel is vette.

- Zayn, 10 másodpercünk van, gyere azonnal Wolverhamptonba, nagy szarban vagyunk… - még csak köszönni sem tudtam neki, már szétkapcsolt a vonal. Oké, itt valami tényleg nem stimmel. Először Perrie, aztán pedig Liam. Mi történt itt? Mindenki megőrült, vagy csak én kattantam be?
Telefonomat elemeltem a fülemtől és értetlenül néztem a képernyőt. Már fél 2 volt, ami azt jelentette, hogy Safaa a kishúgom éppen most végzett a suliban, és lassan indul is haza. Fogalmam sincs, miről beszélhetett Liam, de szerintem annyit bőven rá ér, hogy elmenjek a húgomért és haza vigyem. Majd után elmegyek Wolverhamptonba, szerintem nem lehet nagy dolog. Biztos megint valamit túldramatizál.
Mint például nagyjából 1 éve tönkretette Nicola randiát, amit persze a nővére szépen meg is bosszult. Míg Liam délutáni szundizott, addig Nicola telerakta az ajtóját és az ablakát is kanalakkal, így nem tudott onnan kimenekülni. Ezért felhívta mind a négyünket és úgy adta elő magát, mintha kitört volna a harmadik világháború. Szegény gyerek annyira megijedt, hogy remegett először, de mivel már nagyon kellett pisilnie, mire oda értünk átverekedte magát a kanál seregen és sikerült legyőznie a félelmét. Soha sem értettem mit lehet egy ártatlan kerek alumínium darabtól félni, de tiszteletben tartom ezt a fóbiáját, ahogy Ők is, hogy én nem szeretem a vizet.
Nem is kell mondanom, hogy mikor mind a négyen oda értünk szinte szétröhögtük az agyunkat, aztán pedig jól lecsesztük szegény gyereket. Órákat utaztunk azért, mert azt hittük, hogy nagy baj van.
Szóval, ha engem kérdeztek, szerintem most is ilyesmi lehet a gond, tehát nem fogok sietni. Majd megmenti a többi srác, bár, ha Ők is így állnak hozzá mint én, akkor nem hiszem, hogy egyhamar megoldódik a problémája. 

Alig pár perc alatt értem el Safaa iskolájához, ahol a gyerekek boldogan szaladtak ki a kapun a szüleikhez, akik hatalmas mosollyal várták őket. Emlékszem, mikor első osztályos lettem. Anya a kapunál várta meg meg míg bemegyek és mikor délután kijöttem a suliból ugyanott állt, mint reggel. Azt hittem, hogy nem ment el, mivel ugyan olyan könnyes szemekkel várt engem és mikor hozzá értem szorosan zárt a karjai közé.

Soha sem értettem mi volt mind ebben a nagy dolog, de mikor Safaa-t kísértem a suliba rájöttem miért olyan megható, mikor egy kisgyerek első osztályos lesz. Onnantól az idő egyre gyorsabb lesz, és már csak akkor jövünk rá a dolgokra, mikor már felnőtt az a bizonyos kisgyerek.
Mára már a 14 éves kishúgom is belépett a tini korszakba, ami számomra nem kedvező. Nem vagyok itthon, nem tudom megvédeni a pasiktól, és nem is tudok neki tanácsot adni bármikor. Pedig azt akarom, hogy bízzon bennem és mindent elmondjon. Félek, hogy rossz útra lép, pedig tisztában vagyok vele, hogy a szüleim a világon a legjobb emberek és nekünk akarják a legjobbat, és engem is és a nővéremet is a helyes útra neveltek.
De hallottam már olyan dolgokról, hogy kisebb gyerekeket a szüleik tudta nélkül vitték bele a rosszba. Ezt viszont nem akarom. És pont ezért is, minden héten felhívom az összes tesómat, és órákig is beszélgetünk. Minden hónapban töltök pénzt a telefonjukra és akkor hívhatnak amikor csak akarnak. 

Azonnal megpillantottam a tömegben a hugicámat, amint barátnőivel vihorászva indultak el a járdán hazafelé. Azonnal a nyomukba eredtem és mikor közel értem hozzájuk, egy kissé meghúztam a haját. Safaa azonnal megfordult és mint aki szellemet látott úgy bámult rám. 

- Te mit akarsz? - kérdezte bunkón és hatalmas barna szemeivel eléggé feltűnően végig mért. Kezeit mellkasán kulcsolta össze és rossz állóan nézett rám. 

- Saf, mi bajod van? - léptem felé egyet, de amint ezt megtettem Ő egyet hátra lépett a barátnőivel együtt. Oké, most már a húgom is kezdi. Mi baja van itt mindenkinek? Mi történt? És különben is miért ilyen fiatal? Körülbelül 4 éve nézett így ki, hol vannak a divatos ruhák, a fülbevalók, és hol van a sok ékszer? 

- Miért szólítasz így? Egyedül Zayn, a bátyám szokott így hívni, és ezt Te honnan tudod? Ki vagy te? - háborodott fel és értetlenül nézett rám. Na ezekre a kérdésekre én is szeretném tudni a választ. 

- Mi folyik itt? - kérdezte Safaa mögül egy fiú. Mikor felpillantottam rá, azonnal a földön kötöttem ki. A szám kiszáradt és egy szót sem tudtam szólni. Én voltam. Én álltam saját magammal szemben. De... Hogyan? 4 éve néztem így ki. Ezt most álmodom? Biztosan! Tuti, hogy tegnap este halál részegre ittam magam Liam bulijában és emiatt képzelődök ilyeneket.
Az előtte álló srác is hatalmas szemekkel pillantott rám, és a három lány közöttünk ijedten kapkodta ide oda a fejét. Safaa barátnőiért egy anyuka érkezett meg, aki azonnal be is invitálta őket egy kocsiba, és nem hagyta, hogy hozzánk jöjjenek el. Jobb is, mert ezt most már én sem bírom ki épp ésszel. 

- Te meg ki vagy? - köpte felém a szavakat idegesen a régi énem, és ökölbe szorított kezekkel állt még közelebb hozzám, ezzel húgomat maga mögé szorítva. Azonnal felpattantam és ekkor vettem észre, hogy mennyivel magasabb lettem nála. Az biztos, hogy egy fél fejjel nagyobb lettem 4 év alatt. 

- Zayn Jawadd Malik! - teljes nevem kimondása hideg zuhanyként érte, ahogy arckifejezéséről le tudtam olvasni. Ugye milyen hihetetlen, hogy saját magammal beszélgetek? És nem vagyok dilis, mert tuti, hogy már felébredtem volna, ugyan is mikor az imént a földre rogytam megütöttem a kezemet, és mivel fájt, akkor már felébredtem volna. Tehát nem álmodom. Ez a valóság. Szóval, lehet, hogy Liam erről beszélt? Lehet, hogy vele is mindez megtörtént? 

- Jól van öreg, ne tréfálkozz! - most ez azt mondta rám, hogy öreg? Le öregeztem saját magamat? Hogy lehettem ekkora idióta, és ráadásul szemtelen is? 

- Na ide figyelj kis csávókám. Nem tudom mi folyik itt, de most szépen haza megyünk, és végig fogtok mind a ketten hallgatni. Hogy mit keresek itt? Fogalmam sincs, de biztos, hogy van ennek valami jelentősége, szóval szépen haza megyünk, és megbeszéljük! - mondtam fenyegetően, mire hatalmas szemekkel rám bámulva elindultunk haza. Tudtam, hogy hangom megfogja győzni a dolgokról, és sikerülni fog a szájára lakatot tennem. 

Abban már biztos vagyok, hogy itt a dolgok nagyon össze lettek kuszálva... 

Hatodik

Sziasztok, bocsánat hogy nem szombaton hoztam a részt, de ott kellett maradnunk a versenyen... na mind1 hosszú sztori és nem foglak titeket untatni ezzel a dologgal... :D

Annak viszont NAGYON örültem, hogy 1 rész alatt, majdnem 1000-et ugrott a nézettség. :DDD

Köszönöm szépen a komikat, pipákat, de örülnék neki ha aktívabbak lennétek ezekkel.. :D

Megpróbálom előbb hozni a részeket, de hétvégén megint versenyem van, aztán hétvégén a szülinapom, és utána meg talán szabad leszek, de nem hiszem...KOMIZNI Érrrr de nem panaszkodok, én vállaltam, sietek a kövivel,

Jó olvasást! :DD

Még mindig a régi szobám közepén álltunk és a régi önmagammal néztem farkasszemet. Hihetetlen igaz? Itt vagyok 4 évvel ezelőtt, és mindent újra végig kell csinálnunk. De vajon ennek mi lesz a tanulsága, miért kell itt lennem? És a srácok? Ők is itt vannak, és akkor a jövő, ami számunkra jelen az most szünetel, mint a játékokban szokás. Vagy pedig én vagyok az egyetlen, akit a Sors ide küldött, és a többiek életéből eltűntem, nem tudják ki vagyok és nem is hiányzok nekik. Mert Ők már most iszonyatosan hiányoznak. Mi lesz akkor, ha mondjuk én eltűnök? Ha többé nem leszek, mert hálátlan voltam az életemben. Én nem akarom ezt. Nagyon is élni akarok a jelenben, ahol éltem. Imádtam sztár lenni, szeretem a rajongókat és a feltűnést.
Egyezkedtünk a fiatalabbik Liammel, hogy más nevet adunk egymásnak. Olyan hülyeség ez. Fiatalabbik és öregebbik Liam. Mind a kettő én vagyok, csak éppen 4 évvel ezelőtt, amikor még csak kis zöldfülű voltam, akinek semmi stílus érzéke nem volt és még csak a csajozáshoz sem értett.
- Szóval, akkor megjegyezted? Te James vagy, akit nem rég ismertem meg és segít az X-Faktorban! - ismételte el Leeyum még egyszer, majd mérgesen nézett rám, mikor fújtatni kezdtem. Nem értem miért kell ezt ennyire ragozni. Szerintem inkább Ő lesz az, aki elfelejti ezt.
Viszont abban is megegyeztünk, hogy egymásközt Leeyumnak és Liamnek hívjuk egymást. Természetesen kivívtam magamnak a Liam nevet, mivel én vagyok az idősebb és ezzel sikeresen le is zártam a témát.
- Meg, de menjünk már! Kezdek nagyon ideges lenni! - indultam meg az ajtó felé. Minden ugyan úgy nézett ki mint a jövőben. Semmit sem változtatott meg anya, még az illatot sem.
- Ennyire elvékonyodnak majd az idegeim? Ennek nem örülök! - tette hozzá viccesen a mögöttem haladó fiú, de erre már nem volt erőm válaszolni. Sajnos nagyon megváltoztam az évek alatt, amivel majd Ő is szembesülni fog.
A lépcsőn leérve anyáék azonnal felénk emelték a tekintetüket és meg is akadtak a szemeik rajtam. Láttam rajtuk, hogy nem tudják mire vélni, azt, hogy mit keresek itt. Még magam sem tudom, nem ám hogy megmagyarázzam nekik. Fogalmam sincs mi lesz ennek a lényege, de állok elébe.
- Liam, ki a barátod? És miért nem hallottunk reggel, hogy bejött? - kérdezte anya miközben közelebb lépkedett és a konyharuhát, ami a kezében volt egy csomóba gyűrte. Régi szokása volt ez nagyon. Ha valamit ki kellett belőlem szedni a konyharuhát a kezében hagyta és úgy beszélgetett velem, miközben már a bőrt is letörölte vele a kezéről. Soha sem értettem.
- Ő itt James és az X-Faktor válogatásra készít fel. Ő már kettőn túl van és... - és megmondtam. Tudtam, hogy Ő fogja elcseszni, és még engem figyelmeztetget. Most komolyan ilyen szőrszálhasogató voltam kiskoromban? Mert akkor nem csodálkozom, hogy párszor megvertek a suliban.
- Örvendek! - bólintottam és anya kezét megfogtam majd megráztam. Olyan furcsa volt, hogy a saját anyám nem tudja ki vagyok, nem ismer meg. A következő pillanatban azonban csönd állt be közöttünk, és mindenki feszülten figyelte a máikat. Nagyon sok mindent tudnék mondani, de nem szabad. Olyan régen jártam már itthon és legszívesebben mindenről beszámolnák. El szeretném mondani, hogy mi történt Sophiával, a srácokkal és, hogy szerintem mi lesz az 1D sora. Mert én még mindig haragszom a srácokra, amiért nem jöttek el a szülinapomra, és nem is fogom egy hamar megbocsájtani, főleg nem Zaynnek. Ő egy csajt választott helyettem, és ha ezt egyszer megtette, akkor meg fogja többször is. Nem hiszem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom is. Ez csak a kezdet volt, ami lehet, hogy még tovább fog fajulni.
- És fiacskám, neked hogy sikerült? - apa a nappaliba igyekezett, majd leült a kanapéra és onnan nézett fel rám. Ő sem tudja ki vagyok. Ezt még meg kell szoknom.
- Először nem jutottam tovább a mentorok házánál, aztán pedig az élőshow-ban kiestem - újságoltam neki, amit érdeklődő tekintettel hallgatott. Emlékszem mind a két meghallgatásomra. 2008-ban nagyon magamba zuhantam, azonban nem hagytam, hogy még egyszer ez megtörténjen velem és két teljes évig keményen dolgoztam. Simon azt mondta, menjek vissza és én vissza is mentem.
Az apám volt az, aki nagyon sokat foglalkozott velem. Ő mindig segített énekelgetni, dalokat írni és választani is. Tudta, hogy mivel kell jobb kedvre deríteni, mindig is Ő volt a legjobb barátom és én még is ott hagytam évekre egyedül. Nem néztem haza sokszor és nem is volt bűntudatom emiatt. Mindig segített nekem, de én ezt nem viszonoztam.
És mikor a This is us-t forgattuk, akkor jöttem rá, hogy az idő elszállt. Mindig csak az anyákat sajnálták, és az apákkal mi van? Neki kellett volna megmutatni a világot, és nem nekem egyedül felfedeznem és emiatt tudom, hogy iszonyatos bűntudata van. Mivel Ő nem tudott semmit sem mutatni nekem az életből, viszont én nagyon sok mindent tudtam megtapasztalni, egyedül. Emiatt nagyon emészti magát és hiába nem mondja, én tisztában vagyok vele.
- Kérsz valamit inni fiacskám? - kérdezte anya mosolyogva és előttem megállt, majd a mellettem ülő Leeyumra tekintett. Szerintem neki is feltűnt a hasonlóság. Hisz ugyan olyan az arcunk. - Mint két tojás! - tette hozzá elcsodálkozva, majd a fejét rázva ment vissza a konyhába nem is törődve a válaszommal, hogy vajon kérek-e inni, vagy sem.

Harry szemszöge

Szemeimet dörzsölve ültem fel az ágyamon. Vagy is jobban mondva a szállodai ágyamon, ahol most éppen tartózkodom. Amikor össze vesztünk Liammel egyből repülőre pattantam és LA-be jöttem. Nem akartam Londonban maradni, és haza menni sem, mert akkor tuti, hogy anya rábeszél, hogy Liam még is csak a barátom és el kellene mennem a bulijára. Én pedig ezt nem akartam, pedig a szívem nagyon haza húzott. Minden porcikám otthon akar lenni és vele ünnepelni, de még sem tettem. Ő azt kérte, hogy ne menjek el. Sőt nem is kérte, hanem ordítva parancsolta, én pedig teljesítettem a kérését.
Azonban minden másodpercben legjobb barátomra gondoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd külön ünnepelni valamit is. Mindig együtt vagyunk, és én most nem voltam ott a 21.-dik születésnapján. Végül is most lett felnőtt, én pedig nem voltam ott. Emiatt nekem van bűntudatom, erősködnöm kellett volna és ott kellett volna lennem. Miért voltam ekkora hülye, hogy felpattantam az első gépre és eljöttem? Úgy sem tudok a lelkiismeretemmel elszámolni most szóval otthon még is jobb volna Liammel, aki természetesen megbocsájtana egy idő után. Vagy nem. De kénytelen volna az 1D miatt, ami kezd kicsit rossz útra térni.
Telefonomért nyúltam, ami a párnám alatt pihent, miközben kihúztam a töltőről és Liam számát kezdtem tárcsázni. A zöld kis telefon ikonra nyomás előtt azonban megálltam. Mi van akkor, ha most nem akar rólam tudni semmit sem? Elég rossz passzban van és szerintem most jobb lenne ha egyedül lenne. Sophia is szakított vele, és Zayn sem ment el a szülinapjára. Szerintem ez elég pofon lehet az élettől számára. Viszont, ha most felhívom akkor lehet majd azt érzi, hogy még is csak fontos számomra, és a legjobb haverja maradok akármi is legyen.
Sok habozás után azonban még is rányomtam a zöld ikonra és remegő kezekkel emeltem a fülemhez a telefont. Nem tudom miért parázok ennyire, maximum fel sem veszi, vagy pedig kinyomja. De a legrosszabb az lehet, hogy elkezd velem kiabálni és jól kioszt. Na az még nagyobb pofon lenne számomra. Akkor már tényleg elmenne az életkedvem. A telefon csak csengett, és 5 csöngés után Liam fel is vette.
- Szia! - szólt bele kedvesen az én szívem pedig dobbant egyet. Talán meg fog bocsájtani. Igen, tudom hogy ez úgy hangzik, mintha szerelmes lennék belé és éppen a szakítás szélén állnánk, de nem. Szó sincs ilyenről, csak éppen a legjobb barátomat bántottam meg. És ezt jóvá akarom tenni, nem akarom elveszíteni. Soha sem kaphatok még egy ilyen havert, mint Ő is.
- Hello. Figyi Liam, ne haragudj rám... - folytattam volna tovább, azonban egy női hang közbeszólt.
- Ekkora időeltolódást nem tudunk kapcsolni, a vonal 10 másodperc múlva szétkapcsol! - jelentette ki én pedig nem tudtam mire vélni ezt a gép hangot. Nem is tudom hány óra az eltolódás, talán 6 óra körül lehet? Nem tudom, soha sem érdekelt, de akkor is mindig beszéltem a srácokkal, mikor szünet volt és akkor ezt nem mondta. Most akkor miért teszi ezt?
- Harry, utazz Wolverhamptonba a szüleimhez. Nagyon nagy szarban vagyunk ha jól sejtem. Ne kérdezz csak gyere... - és megszakadt. Mi keresni valóm van nekem ott? Semmi dolgom, de ha oda kell mennem, akkor valami tényleg nagy baj lehet. De vajon mi? Miért kellett ilyen gyorsan szétkapcsolnia a vonalnak?
Itt nekem valamit nagyon nem stimmel, és ezt ki kell derítenünk...

Ötödik

Oké, tudom, hogy nem lett a leghoszabb rész, de szerintem szombatig ez tökéletes lesz ;) szurkoljatok nekem, ma megyek box világkupára... kezdek ideges lenni!!! :/ :)))

komizni ér, köszönöm a 11 pipát és 3 komit! :DD

Reggel. Már csak ennyi volt, amikor újra emlékezni tudtam. Minden kiesett a telefonos beszélgetés után Sophiával. Annyira még emlékszem, hogy sorra kezdtem inni az erősebbnél-erősebb italokat, és nem is terveztem, hogy leállok. Azonban más már semmi sem maradt meg bennem. Tudjátok mi volt a legnagyobb ajándék? Az, hogy felhívott és hallhattam a hangját. Nekem az mindennél többet jelentett. Talán majd egyszer újra magamba tudom bolondítani, és akkor újra az enyém lesz.
Szemeim kipattantak, ahogy éreztem, hogy valaki mocorog mellettem. Nem mertem oldalra nézni, féltem, hogy esetleg valami olyat látok, amit nem szeretnék. Először magamon pillantottam végig. A takaró alá néztem, a tegnapi ruhában feküdtem a szobámban. Csakhogy két dolog nem stimmelt.
Az egyik az, hogy mit keresek otthon. Wolverhamptonba biztos nem jöhettem el az éjjel, és az otthoni szobámban már nincsen ennyi Batman-es poszter. Az mind letéptem, mikor Danielle-vel szakítottunk, és kidobtam őket az első kukába, amit találtam. Azonban ez a szoba tökéletes mása az én kb. 3 évvel ezelőtti szobámnak.
A másik dolog, ami nem stimmelt, hogy amikor a takaró alá néztem egy szőrös lábat pillantottam meg. Most csak szerintem furcsa, hogy a mellettem fekvő embernek szőrös a lába? Annyira csak nem lehetettem részeg, hogy egy pasival… De hát akkor mi folyik itt? Valami transzit szedtem esetleg össze? Fúj, ez undorító, hogy lehettem ilyenre képes?
Amint tudatosult bennem, hogy egy férfi fekszik mellettem kiugrottam az ágyból, mire az ágytársam is felébredt és Ő az ágy másik felére ugrott. Mikor megpillantottam álmos és csapzott fejét, nem tudtam mit mondjak. Szóhoz én nem jutottam, de Ő sem. Ő nem értette, hogy mit keresek az ágyában és ezzel én is így voltam. Mit keresek én itt? Miért vagyok ebben a szobában? De a legnagyobb kérdés, ami a fejemben van, hogy-hogy is lehetséges ez?
Teljes életnagyságban néztem farkasszemet Liam James Paynenel. És nem vagyok hülye! Esküszöm, hogy a 16 éves kori önmagammal feküdtem egy ágyban, és most vele állok szemben. Bár nem értem mi történhetett itt, de ez nekem akkor sem stimmel.

- Te meg ki az Isten vagy? – ordít rám egy hatalmasat, miközben még hátrább megy, és az íróasztalban megtámaszkodik. Hát ezt én is kérdezhetném tőle. Most vagy ennyire másnapos vagyok, vagy pedig álmodom. Mert ez nem lehetséges. Miközben gondolkozom, halálra csipkedem magamat, amit nagyon is érzek, tehát ébren vagyok. Akkor tuti, hogy másnapos vagyok és még a srácok is szívatnak. Csak tudnám, hogy-hogy sikerült nekik ezt ilyen jól megszervezni. Mert hát elég nehéz az én arcomat lemintázni. – És mit keresel a szobámban, ember? Húzz már el innen, vagy hívom a rendőrséget! – hallom meg ismét a hangomat, majd a másik pillanatban rám ugrik és verekedni próbál velem. Ennyire heves természetű voltam fiatalon? Képes vagyok neki menni egy nálam 4 évvel idősebb embernek, aki sokkal izmosabb is, mint én, vagy is Ő. Én ebbe teljesen bele zavarodtam, már nem tudom ki kicsoda. Liam ott üt, ahol tud, de nem olyan nagyok. Azonban megpróbálom lefogni, és sikerül is, de akkor az arcára félelem ül ki. Azt hiszi, hogy bántani akarom? Saját magamat verném el, hát mekkora baromság lenne.

- Én sem tudom, hogy mit csinálok itt, ne aggódj, és ezt szeretném is kideríteni. Én valahogy nagyon nem jó helyen vagyok! – mondom higgadtan és elengedem a pólóját, meg a kezeit. Tudtam, hogy most már nem fog hősködni, és meg fog hallgatni. Ismerem magamat és segíteni fogok rajtam. Nekem ez már kezd most nagyon sok lenni.

- Ki vagy te? – kérdezi bosszúsan, miközben ruháját igazgatja, majd felül az ágyra és a térdeire támaszkodik.

- Liam James Payne! – mondom ki a teljes nevemet, mire szemei elkerekednek, és fal fehéren néz rám. – És azt is tudom, hogy téged is így hívnak. Akár hiszed, akár nem, Én Te vagyok!  - tudom, hogy hidegzuhanyként érte most ez a dolog, de rá kell jönnünk, hogy itt mi folyik. Mit keresek én a múltban? Nekem a jelenben kellene lennem, és éppen most másnaposan fetrengeni már a nappaliban egy tál müzlivel a kezemben, miközben nézem azt, ahogyan a srácok marják egymást. Mert szerintem ez lenne a mai programunk, ami nem is zavarna. Imádok lustulni, és olyankor nem kell tenni semmit, ami a legjobb az egészben.

- Mi van? Te most azt állítod, hogy Te vagy Én, és azért vagy itt a szobámban? Te ennyire hülyének nézel engem? – kérdezi idegesen és felpattan, majd a telefonjáért nyúl. Azonnal felpattanok a földről, ahová kerültem miatta, mikor rám ugrott és kikapom a telefonját a kezéből, majd az ágyra dobom.

- Na, ide figyelj gyerek! – mondom idegesen és a mutató ujjammal a mellkasára bökök. – Nem tudom miért vagyok itt, de annak biztos valami jelentősége van, és nagyon nem érdekel, hogy Te ezt most elhiszed-e vagy sem. Vissza akarok menni a jelenbe, ahol élek. Ahol híres sztár vagyok, és ahol éppen a szakításomat sajnáltatom! – mondom elgondolkozva, és félelem fog el. Mi van akkor, ha soha többet nem jutok haza? Mi van akkor, ha mostantól ez lesz az életem, ha a múltban kell élnem? Én nem fogok boldogulni a sztár életem nélkül. Mi lesz a sok felhajtással, a rajongókkal, a szüleimmel? Hisz akkor most én árva vagyok. A szüleim 4 évvel fiatalabbak, mint az én életemben. Itt nem ismer engem senki sem, itt nem vagyok senki sem.

- Szóval híres leszek? – kérdezi hatalmas szemekkel és az asztalára kezd el bámulni, ahol egy papír fekszik, aminek az elején az X-Faktor logója van. Közelebb megyek és elolvasom a papírt, bár tudom mi ez. Jól ismerem, hiszen már kaptam kétszer ilyet. 2010-ben volt a második, amikor jelentkeztem az XF-be és megváltozott az életem, azonban az-az élet elveszett és nem tudom, hogy miért. De ki kell derítenem. – Nem fogok elmenni, újra megaláznak és csak nevetnek rajtam egy sort a suliban! – mondja szomorúan Liam és lehajtott fejjel ül vissza az ágyára.

- Nem fogn… - azonban mondatomat nem tudtam befejezni, mert mikor a jövőjéről – azaz az én életemről akartam neki mesélni egy éles fájdalom nyílalt a fejembe, és addig nem múlt el, amíg abba nem hagytam a mondandóm és a földre nem rogytam, miközben a fejemet fogtam. Szörnyű érzés volt, ami addig nem akart elmúlni, míg el nem hessegettem a gondolatot, hogy mondok is valamit a jövőről Liamnek. – Csak annyi a lényeg, hogy ott a helyed! – válaszolom szűkszavúan a szomorú fiúnak, aki egy vállrántással elintézi a dolgot. Nem tudom mit is mondhatnák. Már csak egy kérdésem van.

- Milyen évet írunk? – kérdeztem, bár sejtem a választ rá, amit nem akarok hallani.

- 2010! – jelenti ki. Tudtam, de bár ennyire tudnám azt, hogy miért vagyok itt. Jó volna rájönni, hogy mi ez az egész. – Akkor ezen túl te velünk fogsz élni? Mit mondjak a szüleimnek, vagy is a szüleinknek? – kérdezi óvatosan, és a szemeimbe néz. Na, ezekre nem tudok neki nagyon választ adni. Azt nem tudom, hogy hol tudnák élni, és azt sem, hogy mit mondjuk a szüleinknek. Annyi az egyetlen mázlink, hogy anyáék nagyon hiszékenyek...

Negyedik

helló, itt is a kövi rész.. :D a kommenteket és pipákat elnézve kicsit csalódott vagyok:// nem kell félni tőlem, nyugodtan lehet véleményt mondani, nem szoktam megharagudni érte..

nem tudom, mikor lesz kövi rész, csütörtök+péntek világkupára megyek, aztán szombaton pedig box bemutatóra, szorítsatok nekem!!!! PLEASE.. :D

ha sok komi lesz, akkor felteszem az ötödik részt is, ami elég érdekes lett :P 

Félve néztem a lányok szemébe újra és újra, hisz ezt még senkinek sem mondtam, hogy ezt gondolom. Nem akartam nekik csalódást okozni, de főleg nem azt, hogy a Directionerek tudomást szerezzenek valami olyanról, ami még csak az én fejemben született meg. Hiszen ezen tuti, hogy a srácok még nem gondolkoztak el, csak én vagyok az a hülye, aki ilyeneket ki ejt a száján. Most komolyan, hogy lehetek ennyire figyelmetlen? Miért nem tudom tartani a számat? Simán elmondhattam volna ezt otthon is Elnek és itt valami másról is beszélhettünk volna. De e helyett én kimondom azt, hogy az 1D nem fogja sokáig húzni. Normális vagyok én? Mert szerintem is kezdek megőrülni, és igazat adok a srácoknak.
Az évek során én változtam a legtöbbet, és ezt nem csak a külsőmre értem, hanem a belsőmre is. Érzelmileg sokkal erősebb lettem. Régen mindenen fenn tudtam akadni, ma azonban már a bántó szavak miatt edzett lettem, és leperegnek rólam kis mennyiségben. Azonban ha trend megy rólam Twitteren, arról, hogy mennyire utálnak, akkor azt már nem nézem jó szemmel és ideges leszek. Fogalmuk sincs, mennyire nehéz megfelelni több millió embernek, úgy, hogy közben egyetlen egynek se okozz csalódást. Minden tettet meg kell fontolni ezerszer, mert ha nem úgy csinálod, ahogy elvárják, akkor mindenki gyűlölködni fog utánad.

- Csak vicceltem! – pattantam fel azonnal és a sok csalódott szempáron végig tekintettem. Voltak lányok, akiknek már könnyek is voltak a szemeikben, amiket nem akartam látni. A rajongóim, és utálok nekik hazudni, de néha muszáj lesz. Mint ahogy abban is, hogy jól vagyok a szakítás ellenére is. Pedig nem. Iszonyatosan fáj a szívem, és belül mindenem, és ez az üresség soha sem fog begyógyulni. – Eleanorral hülyéskedtünk, és azt mondta megver, én pedig erre mondtam, hogy akkor nem fogja sokáig húzni az 1D. Nyugodjatok meg, nem lesz semmi gond! – néztem rájuk őszinte tekintettel, és láttam rajtuk a megnyugvást. Karomat kitártam, és vártam, hogy hozzám bújjanak, amire nem is kellett olyan sokat vártam. Az összes lány átölelt, és köszönetet mondtak nekem, amiért ennyire boldoggá teszem őket. Boldoggá, értitek? Ők azért boldogok, mert nekem teljesült az álmom. Nekem kellene hálálkodnom nekik, amiért ennyit támogattak minket.

A lányokkal beszélgettünk elég sokat. Nem olyanok voltak, mint a többi sikítozós és őrült fan, hanem rendesek voltak és éppen ezért meg is hívtam őket fagyizni. Ha már milliomos vagyok valamire úgy is el kell költenem, miért ne lehetnének a rajongóim?
Hihetetlenül felvidítottak a kedvességükkel. Kérdezgettek Sophiáról és én meséltem is nekik egy-két dolgot, amit úgy gondoltam, hogy tudhatnak. Nem muszáj hét pecsétes titok alatt tartanom ezt a dolgot. Szakítottunk, és erről a családomnak is tudniuk kell, és a rajongóim a családomba tartoznak.
Eleanorral tovább utaztunk. A következő megállónk az egyik metróalagút volt. Úgy gondoltuk szórakozhatnánk egy kicsit, ami annyit jelentett, hogy éneklünk. Még nem is meséltem, hogy Elnek csodálatos hangja van. Nem is hinné az ember, de tényleg. És nem akar vele kezdeni semmit. Azt mondta egyszer elmegy az egyik X-Faktor meghallgatásra, de nem nagyon akar híres lenni, mert állítása szerint Ő nem bírná ezt a nyüzsgést. Pedig most is ebben él, mégpedig Lou barátnőjeként. Elég sok minden veszi körül szerintem. De ez az Ő dolga. Ha nem, hát nem én aztán nem fogom erőltetni.

- Na és most hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian és a mellettem haladó lányra tekintettem. A telefonjában tuti volt valami érdekesebb, mint én, mert nagyon azt bámulta. Az energiám a nullát verdeste, és szerintem El is kifogyott az ötletekből, hogy hova cipeljen még el.

- Mit szólnál, ha felhívnánk Harryt? – nézett fel rám, miközben megállt és egy padot célzott meg, majd leült rá. Teljes mértékben rossz ötletnek tartottam, amit kitalált. Nem akarok Hazzaval beszélni. Semmi kedvem megint összeveszni vele.

- Nem szeretnék vele beszélgetni… - mielőtt folytatni tudtam volna a mondandómat El egy hatalmasat csípett a karomba és jelezte fejével, hogy arra nézzek amerre Ő. Egy gyönyörű lány haladt el előttünk, haja be volt göndörítve, alakja vékony volt. Bárhol felismerném ezt a járást, és kinézetet. Ő Danielle. Az első igazi nő az életemben. És most itt van előttem. 3 éve nem láttam, maximum csak képekről, amik az újságban voltak.

- Dan! – kiabált egy hatalmasat El, amit szerintem még Írországban is meghallottak. Mindenki felénk fordult, még Dani is, majd mosolyogva szaladt Eleanorhoz, és átölelték egymást. Kábultan álltam fel, és haladtam melléjük. El sem merem hinni, hogy újra láthatom. Még mindig olyan káprázatos, mint volt. A kisugárzása semmit sem változott, és szerintem maga sem. Annyira hiányzott, hogy végre beszélgethessek vele, és végre megértsen valaki.
Nekem Ő mindig olyan volt, mint a legjobb barátom, még akkor is, amikor együtt voltunk. Nem teltek el úgy napok, hogy ne beszélgettünk volna a problémáinkról, vagy akármi másról. Mindig is nagyon jól megértett, soha sem nevetett ki, ha valamilyen gondom volt.

- Danielle! – ejtettem ki én is a nevét, miközben hosszasan megöleltem. Sophia után teljesen más volt a karjaimban tartani. Az első szerelem volt a mienk, amit soha sem fogok elfelejteni, de újra mi már soha sem fogunk összejönni. Nagyon nehéz volt az elválás, de mind a ketten túltettük magunkat rajta, azt hiszem. Legalább is én igen, de azt nem tudom, hogy neki volt e pasija utánam.

- Boldog szülinapot nagyfiú! – simított végig az államon közben pedig mélyen a szemembe nézett. Nem értem miért tette, engem már nem tud elvarázsolni. Miért van az, hogy az Ő arca helyett is Sophiáét látom?

- Köszönöm! – pirultam tekintettem le a cipőmre, és léptem egy lépést hátra. – Mi újság veled? Hogy megy a tánc? – érdeklődtem miközben a szakállamat kezdtem vakargatni. Mostanában mániámmá vált. Elég hülyén nézhetek ki, szerintem le kellene szoknom róla.

- Minden szuper. Végre egyenesbe jött az életem, egyre több fellépésem van, amikből szinte ki sem látok. Ennyiből viszont rossz, hogy nincs időm szórakozni. Na és veletek? Hallottam elindult a WWA turné, és azt is, hogy szakítottatok Sophiával. Sajnálom – csodálkoztam volna, ha nem hallja a hírt.

- Igen sajna, de ez van, el kell fogadnom a döntését, akár mennyire is fáj! – hajtottam le a fejemet szomorúan és nem akartam megint a csalódásra gondolni. Miért kezdjem megint belülről emészteni magamat? Nincs hozzá kedvem, se ahhoz, hogy elméleteket gyártsak. Utálom, ha valami fáj, de legfőképpen azt, hogy ha belül fáj.

- Ne haragudj drágám, de nekünk sietni kell – törte meg a csendet El és mind a ketten ránéztünk. Még is hova akar menni? Még csak este 7 óra van, világos van, én nem akarok haza menni és poshadni egyedül abban a nagy házban egyedül.

- Megértem. Vigyázzatok magatokra, neked pedig még egyszer boldog szülinapot! – túrt bele a hajamba és ismét megölelt. Elre kacsintott egyet, adott neki 2 puszit és már mentünk is tovább.
El sem hiszem, hogy találkoztam vele. Mennyi volt ennek az esélye, hogy látom még egyszer valaha az életben? Vagy ezt esetleg Eleanor szervezte össze? Bár nem hiszem.

///

Szomorúan néztem ki a kocsi ablakán, mikor megpillantottam a villát. Nem akartam bemenni, és egyedül lenni. Úgy is csak a tv-t bámultam volna, kajával a kezemben és búslakodtam volna, hogy a szülinapomon mindenki egyedül hagyott. Vajon mind ezt azért kapom, mert Harryvel ellenséges voltam? Ezt biztosan a Sors, vagy a karma akarta.

- Akkor ti mikor is indultok Louissal? – kérdeztem Elt, miközben a sötét házban botorkáltam. Választ azonban nem kaptam, helyette a villany felkapcsolódott és egy tucat ember ugrott elő azt kiabálva, hogy, Boldog születésnapot. Meglepve álltam a nappali közepén és végig tekintettem a sok emberen. Ők mit keresnek itt? Nem úgy volt, hogy mindenki elutazott?

- Boldog szülinapot haver! – jött közelebb hozzám Louis és Niall. Hát persze, csak Ők ketten vannak itt. Harry és Zayn nincsenek. Nekik túlságosan is fontos dolguk van ahhoz, hogy velem ünnepeljék a születésnapomat. – Gyere, kezdjük a tortával! – tolt Niall egy hatalmas Batman torta felé. Szinte meg sem tudtam szólalni, csak álltam és néztem ki a fejemből. Hogy is lehetne ez boldog születésnap? Nincs itt a másik két legjobb barátom, és a barátnőm is a születésnapom előtti napon dobott ki. Szép ajándék igaz? Semmi kedvem ünnepelni. Talán a legjobb lenne, ha leinnám szépen magamat, és akkor megint nem emlékeznék semmire sem.

- Kívánj valamit nagyfiú! – suttogta Eleanor a fülembe és a 21 darab gyertya felé tekintett, amik előttem voltak. A tüdőmbe tartott levegőt a gyertyákra fújtam, amik mind kialudtak. Az emberek hatalmas tapsolásba kezdtek, én pedig kívántam.

„Bárcsak mindent újra kezdhetnék!” – gondolatban tökéletesnek tűnt. Milyen szép is volna vissza menni az időben.

- Hullócsillag! – kiabált fel Niall az ablaknál, és erre mindenki oda tömörült. Szomorúan éreztem, hogy a telefonom zsebemben rezeg. Mikor kiemeltem, Sophia mosolygós arcát pillantottam meg rajta, ami azt jelenti, hogy Ő hív engem.

- Szia! – szóltam bele a zöld gomb megnyomása után. Féltem, hogy mit akar mondani. Féltem, hogy esetleg csak annyit akar, hogy menjek át a nála maradt cuccaimért.

- Szia. Boldog születésnapot! – hangján hallatszott, hogy mosolyog, viszont azt is, hogy nem sokára sír. Azonban ezzel nem nagyon volt egyedül. Éreztem, ahogyan elszorul a torkom, és a sírás kerülget engem is. – Remélem, már bulizol!

- Nélküled semmi sem ugyanolyan! – mondtam ki keményen a szavakat. A bal kezem ökölbe szorult, és legszívesebben bele is vágtam volna valamibe, de sajna nem volt a közelemben semmilyen olyan tárgy, amit ütni lehetett volna.

- Te is hiányzol nekem, de jobb lesz ez így mindenkinek. Most pedig tegyük le rendben? Nem akarom, hogy még rosszabb legyen, tudom, hogy nehéz, de erősnek kell lenned! Kérlek! – hangja könyörgő volt, és tudtam melyik válaszra vár. Azt akarja, hogy felejtsem el, ami lehetetlen, de ha hazudok neki, akkor talán most megnyugszik az Ő lelke egy picit.

- Rendben. Szia Sophia!

- Szia Liam! – a vonalat bontotta, de én perceken keresztül is csak a nevét nézegettem, és a képet mellette, ami megjelent. Elvesztettem végleg. Most már tényleg mindent vissza akarok csinálni, mi lett volna, ha nem leszek 1D tag, akkor még mindig együtt lennénk.
Vissza akarok menni, 4 évvel ez előttig, és mindent elkezdeni előröl….

Harmadik

sziasztok... bocsánat, hogy ilyen későn hoztam a részt, de nem tudtam vele végezni sajna, és úgy volt, hogy ma versenyre megyünk edzőmmel, de még sem mentünk, szóval ma hoztam a részt inkább :DD

köszönöm a kommenteket, és ehhez a részhez is várom, a negyedik-ötödik résztől kezd beindulni a sztori :D

Elérkezett a számomra nem várt nap. A szülinapom. Már fél órája utálom, ugyan is 6 órakor keltem. Nem tudom, mi van velem, ezen a napom mindig sokáig szoktam aludni, és hagyom, hogy a barátnőm apró puszikkal keltsen fel. Csak hogy egy a gond, nincs barátnőm. Szakított velem, de az utána következő eseményekre homályosan emlékszem. Az még rémlik, hogy Harryvel nagyon összebalhéztunk, aztán pedig elviharzott. És onnantól már csak apró foszlányaim vannak, amikre ha koncentrálni próbálok, egyből éles fájdalom jelenik meg a fejemben.
Hát persze, kell nekem innom minden szakítás után. Másnap természetesen megbánod, de amikor iszok, nem gondolok a fájdalomra, amit a szívem érez.
Szörnyű érzés egyedül feküdni az ágyban, nézni az ajtót és tudni, hogy azon senki sem fog belépni, max a srácok közül kettő ember. Nem fog senki reggelit hozni nekem az ágyba, és puszikkal köszönteni. Eddig mindig velem volt a szerelmem szülinapomkor, mindig volt barátnőm amióta a One Direction van, és most egyedül vagyok.
Annyi dolog tud egyszerre nyomasztani, hogy el sem tudom dönteni melyik is fáj jobban. Az, hogy Sophia lehagyott, az, hogy Zayn a barátnőjét választotta a legjobb barátja helyett, vagy pedig az, hogy Harry csalódott bennem? Bennem! Értitek, bennem, aki mindig makulátlan volt, aki mindig a legjobban ismerte az illemet, ezek közt az emberek közt. Én mindig tudtam viselkedni, soha sem volna rossz, és soha sem bántottam meg senkit. Erre tessék, több embert is sikerült.
Nem vagyok boldog, és egyáltalán nem is vagyok izgatott az esti buli miatt. Minden évben szinte alig tudtam megülni a fenekemen, a sok ismerős viszontlátása miatt, ma pedig ki sem akarok kelni az ágyamból. Egész nap feküdni akarok, olvasgatni a Twitteremet és enni a sok csokit. Emlékszem, mikor 15 éves voltam, senki sem jött el a szülinapi bulimra, most pedig egy egész világ el szeretne jönni. Azért mennyire furcsa, hogy mikre képes a hírnév. Olyan emberek keresnek fel, akik örök életemben cikiztek, utáltak ma pedig már szívességet kérnek.

Gondolkozásomból az ajtó nyitódása zökkentett ki. Nem akartam tudni, hogy ki a látogatóm, valahogy nem érdekelt. Tudom, hogy csak faggatózni és beszélgetni akar velem, amit én nem akarok.

- Jó reggelt szépfiú! – Eleanor éles hangjára a takarót a fejemre húztam, és próbáltam minél kisebbre összegömbölyödni, hátha nem fog észrevenni, de ez a tervem nem jött össze. A nők túl furfangosak, mindent kiszagolnak, és sajna nem nagyon lehet túljárni az eszükön.

- Eleanor, megtennél egy szívességet? Légyszíves távozz arra felé, ahonnan bejöttél! – kérésem után semmilyen zajt nem hallottam, azonban az egyik pillanatban hatalmas mennyiségű fényt kapott a szemem, és hideget a testem. Ami annyit jelentett, hogy valaki leszedte rólam a takarót.

- Ugye tudod, hogy nagyon büdös vagy? Paynooo, szerintem a világ legbüdösebb embere te vagy! – nevette el azonnal magát, és a puha, fehér takarómat a földre dobta. Remélem, tudja, hogy irtó nagy mázlija van, hogy lány, mert ha nem az lenne, akkor most nagyon megverném.

- Örülök, hogy tetszik a poén, amit magadnak mondtál, de szerintem most már mehetsz is, oda ahonnan jöttél! – nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamban és a takaróért nyúltam, de a mellette álló lány egy hatalmasat csapott a kezemre, aminek következtében azonnal magam mellé rántottam vissza. – Ezt most miért kellett? – dörzsöltem a piros tenyérlenyomatomat. Esküszöm, ha nem ismerném, én nem nézném ki belőle, hogy milyen agresszív. Olyanokat üt, mint egy bivaly.

- Nem fogsz vissza aludni. Elmész fürdeni, és ha kell, akkor drótkefével fogom megmosni a szőrős hátadat. Aztán pedig elmegyünk valahova mi ketten! – kedvetlenül másztam ki az ágyból Eleanor pedig szorosan a hátam mögött jött a fürdőbe. Ha most azt hiszi, hogy előtte fogok meztelenre vetkőzni és letusolni, akkor hatalmasat téved, ugyan is nem vagyok a pasija, hogy meglássa a pisilőmet.

- A tusolóba is be szeretnél velem jönni? – kérdezem bunkón és végig mérem. Csak egy has póló és egy rövidnadrág van rajta és meg kell mondani nem olyan rossz csaj. Ezt még anno Lounak is megmondtam, csak hát Ő ezt elég furcsán fogadta, és kikötötte, hogy a barátnője tabu a számunkra.
Egy dolog miatt szuper barátnő. Hogy kötélből vannak az idegei. A rajongók semmivel sem tudják elérni azt, hogy elhagyja Louist és ezt nagyon értékelem benne. Hiába fenyegetőznek, Őt ez hidegen hagyja, és csak azzal foglalkozik, hogy mennyire szereti a hülye haveromat. Igaz, hogy párszor hallottam sírni, de szerintem már hozzászokott ahhoz, hogy milyen őrült rajongóink is vannak.

- Álmodban Liam! – egy nagyobbat lökött rajtam, majd távozott a fürdőből.

Miután megfürödtem, fogat mostam és elég elfogadható külsőt varázsoltam magamhoz a nappaliba igyekeztem, ahol csak Zaynt és Eleanort találtam. Bosszúsan tekintettem Zaynre, és nem terveztem, hogy hozzá szólók. A legjobb barátja vagyok, és helyettem egy csajt választ. Szerintem jogos hogy kiakadok. Ő is megtenné, ha azért nem mennék el a szülinapi buliába, mert valami lány fontos lenne nekem. Legalább szólhatott volna előbb, és akkor nem ma este lett volna a bulim, hanem valamikor máskor. Bár, ahogy elnéztem a többieket nem hiszem, hogy terveznek valamit. Louis és El elvileg este elutaznak, Niall pedig Theo-hoz fog menni. Teljesen egyedül fogok maradni a villában, ami szörnyű estének fog bizonyulni, és még csak Andy sincs itthon, hogy elhívjam valahova. Ekkora szar egy napod, de nem?

- Liam, ne haragudj már rám! – Zayn elkapta a vállamat és visszarántott maga elé. Kezét azonnal ledobtam a vállamról, és zsebre tett kezekkel vártam, hogy abba hagyja a mondandóját. Nem érdekel a mentegetőzése. Képes elmenni egy öregasszony bulijába, akit még csak nem is ismer, azért, hogy egy jó pontot szerezzen a csaja szüleinél? Nincs elég jó pontja? Hisz énekes, az egész világ oda van érte, ez nem elég?

- Ne haragudjak? Te mit szólnál, ha egy lányt választanák helyetted? Szerintem neked sem esne jól, szóval hagyj békén! – vészes sebességgel indultam meg előle az előszobába, ahol magamra kaptam újonnan vásárolt piros cipőmet, és már a kocsi kulcsot fogtam, mikor Zayn utánam trappolt és vörös fejjel állt meg előttem.

- Nem veszed észre, hogy ezzel a stílussal mindenkit elüldözöl magad mellől? – villámló tekintettel nézett rám, miközben fekete haját igazította meg. Őszintén szólva nem érdekel. Így sem szeret senki, akkor meg minek törjem magamat? Különben is, ebben a pár napban próbált rajtam segíteni valaki is? Mert én úgy emlékszem Harryn kívül senki sem kérdezte meg, hogy esetleg nincs-e egy kis segítségre szükségem.

- És ti észrevettétek azt, hogy elhagyott az-az ember, akit mindennél jobban szerettem? Mert szerintem senkinek sem tűnt fel az, hogy szenvedek napok óta, és azon gondolkozom, hogy itt hagyok mindent. Neked feltűnt ez? – vágtam a fejéhez ordítozva a szavakat, és láttam rajta, hogy bántja a dolog, amibe bele kezdtünk. Nem érdekel, ha most Őt is megbántom, de tudnia kell, hogy mit gondolok már mindenről. Már nem vagyunk olyanok, mint régen, és ez szerintem mindenkinek feltűnt. Nincs már meg az-az erős barátság, és én úgy érzem, hogy 2016 után már nem lesz meghosszabbítva a szerződésem. Mindenki megy a saját maga útjára. Harry szóló énekes lesz, ugyan úgy, mint Niall. Ők ketten jól fognak boldogulni, nekik kettőjüknek van a legtöbb rajongójuk, akik segíteni fogják Őket a szóló karrierben is. Louis biztosan focista lesz, és elveszi Eleanort, aminek éppen itt is lesz az ideje. El lassan végez az egyetemen és majd dolgozni kezd a divatszakmában. Összeköltöznek egy kertes házba és lesz sok gyerekük. Zayn pedig a rajz és grafiti terén fog elhelyezkedni. Ő is feleségül veszi Perriet és boldogok lesznek. Azonban a gyerekekről semmit sem tudok elképzelni, ugyan is Pezz a Little Mix tagja, szóval még egy ideig vigyáznia kell az alakjára, és nem lehet terhes.
Én pedig egyedül maradok, elmegyek ebből a városból, és valami csöndesebb környékre költözök majd. Hagyom, hogy az emberek lecsillapodjanak, és majd megvárom, míg a hírnevem teljesen eltűnik. Elmegyek tűzoltónak, és talán majd megtalálom azt a személyt, akivel már nem kell a távolság miatt szakítanunk. De még azt sem tartom kizártnak, hogy ha Sophia akkor szingli lesz, akkor vele összejövök újra. Bár lehet, hogy akkor már mind a ketten máshogy fogjuk gondolni a dolgokat.

- Erre már nem tudsz mit mondani, igaz? – kérdeztem tőle percekkel később, mikor még mindig ugyan olyan sajnálkozó tekintettel nézett rám. Most már nem érdekel. El akarok innen tűnni örökre. – Gyere El, menjünk! – szóltam rá, majd felkaptam a kocsi kulcsom, és Zaynre se nézve rohantam ki a garázsba, ahol beültem a kocsiba, megvártam Elt és azonnal el is hajtottam.
A kormányt olyan erősen szorítottam, hogy csodálkoztam be nem horpad. Az ujjaim már lilák voltak, de még mindig nem engedtem a szorításomon. Ha nem ezt csinálom, akkor a gázt fogom jobban nyomni, amit viszont nem akarok, mert El is velem van.

A parknál szólt, hogy álljunk meg. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, miközben egy fagyit vásároltunk és azt ettük. Én nem akartam megszólalni, nem tudtam, hogy mit mondjak, és nem is akartam Őt traktálni a gondjaimmal. Mindenki tőle kér tanácsot, mivel Ő az egyik legrégebbi lány barátnő és úgy ismer minket, mint a tenyerét.

- Nekem elmondhatod ám! – szólalt meg végül, majd megállt és leült a zöld fűbe, ahova én is követtem. Egyikünket sem érdekelte, hogy pár lány már felismert, és hogy lassan idejönnek fotót kérni, amit valószínűleg meg is kapnak. Szomorúan néztem rá, és nem tudtam hol kezdjem a dolgokat.

- Csak egyszerűen szeretem, és a rajongók miatt kellett elengedjem Őt – a nők utálják az olyan pasikat, akik sírni tudnak is és meg is teszik. Nyuszinak és papucsnak tartják Őket, azonban én a szerelmemért és a szeretteimért képes vagyok könnyeket ereszteni. Nem érdekel, ki látja, vagy ki sem, akkor is megteszem, ha kell.

- Rá fog jönni, hogy hiányzol neki! És a srácokkal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy nagyon szeretnek téged és jobbnak látják, ha most békén hagynak. Nem akarnak veled úgy összebalhézni, mint Harryvel. Azóta senki sem beszélt vele… - mondta szomorúan és úgy éreztem, hogy most tényleg minden az én hibám. De már nincs mit tenni, Harry nem fogja felvenni nekem a telefont, és nem fog eljönni velem este bulizni. Miért is tenné, ha vannak barátai? Miért tenné, ha megbántottam? És amúgy sem lenne olyan fergeteges buli, mivel az egyik legjobb barátom így-is úgy-is hiányozni fog a bulimról.

- Úgy érzem, az 1D nem fogja sokáig húzni! – vallottam be elméletemet az előttem ülő lánynak, aki erre egy kisebbet nyikkant, majd a hátam mögé meredt. Nem tudtam mit nézhetett annyira, de mikor megfordultam én is szembesülhettem vele.

- Liam, ez komoly? – kérdezte tőlem egy lány, aki mögött még vagy tízen álltak, telefonnal a kezükben és csalódottan. Rajongók hallották az én számból azt, hogy az általuk imádott bandának vége lesz. Szörnyű érzés lehet, amit én el sem tudok képzelni. Nekünk is nehéz lesz kimondani a véget, de tudjuk, hogy mikor kell abba hagyni, és lehet, ha tovább folytatnánk a kelleténél, akkor olyan nagy vitáink lennének, amik eléggé elfajulnának…

Második

helloka, meghoztam a második részt, és annyira örülök, hogy kommenteltek, és hogy a nézettség megint a régi lett, sőt jobb!! :D megvan a 16 ezer oldalmegjelenítés is, szóval tiszta happy vagyok :PP

Órákon keresztül ültem összerogyva a földön, és nem tudtam hol is vagyok, vagy hogy miért történik ez velem. Miért adta fel Ő is egy év után? Shannon és Danielle is a rajongók miatt hagytak el, és mind a ketten azt mondták barátok maradunk. A szakításunk óta egyikkel sem beszéltem. Shannon kijelentette, hogy ne keressem, és ha még is megteszem, akkor feljelent a rendőrségen, így inkább hagynom kellett. Nem akartam balhét, lehet, hogy így neki könnyebb volt ezt feldolgozni.
Danielle pedig élni akarta tovább az életét, amiben én nem vagyok benne, és ezt teljes mértékben megértettem, hisz Ő is híres. A tánckarrierje még jobban beindult, és attól, mert más barátnőm van, néha-néha még rá szoktam keresni a nevére Instagrammon. Ő volt életem első igazi szerelme, és mindent neki köszönhetek. Mellette lettem igazi férfi, és ezért soha nem fogom elfelejteni.

És most Sophiát is el kellett veszítsem ugyan olyan okból, mint a többieket. Mikor lesz már ennek vége? És miért akkor kell, hogy elveszítsem Őket, mikor már teljesen beléjük vagyok bolondulva? Miért nem lehetne előbb, és akkor nem kellene annyit szomorkodnom miattuk.
Utálok minden este sírva elaludni, és ha ki akarok menni az utcára, akkor alapozót használni, mivel olyan karikásak a szemeim, mint egy drogosnak.

Kész voltam arra már, hogy elmenjek valahova, és igyak egy jót. A holnap este még messze van, így felhívtam Andyt és úgy döntöttem elmegyünk bulizni. Számomra nem volt elég a pár pohár wisky, amit eddig megittam. Nekem több kell. Azonban valaki kopogott az ajtómon, és válaszadásomat meg sem várta úgy lépett be.

- Liam mi lett veled? – kérdezte egy rekedtes hang, közben oda jött hozzám és mellém ült. Nem néztem fel Harryre, nem akartam neki semmit sem mondani. Jól éreztem egyedül is magamat, nem akartam, hogy Ő is csak sajnáljon engem. Mi értelme lenne? Ő sem tud segíteni a dolgokon, ahogyan senki sem. Egyedül Sophia. Ha újra a barátnőm lenne, akkor minden megoldódhatna, de tudom, hogy ez már lehetetlen és ez mind a One Directionnek köszönhető. Ha nem lenne, akkor most nem hagyott volna el, és még mindig boldogok lehetnénk együtt. Az Ő lelke is nyugodt lenne, nem lenne tele kételyekkel, hogy vajon boldog voltam-e vele. A rajongók azt hiszik, hogy tudják nekem mi a jó, de nem. Tévednek, ha azt hiszik, hogy Sophia nélkül jobb lesz. Nem lesz jobb, sőt minden sokkal rosszabb lesz.

- Hagyj! – hangom nagyon zaklatott volt, és szinte fel tudtam volna robbanni. Nem akartam, hogy itt maradjon és kérdezősködjön, mert még jobban fog fájni minden.

- Miért teszed tönkre magad? Az elején azt mondtad, hogy az Ő elvesztése nem fog megviselni téged! – tiszta röhejesen hangzott az Ő szájából, de mind igaz, amit mondott. Ezt mondtam, még 8 hónapja. Kijelentettem, hogy Sophia elvesztése nem fog megviselni, nem fogom magam a sárga földig inni, és nem fogok minden nap sírva elaludni. És tessék, most itt ülök a földön két teljes órája, és csak emésztem magamat, és azon gondolkozok, hogy a rajongóknak mit ártott? Nem engedett fel a színpadra, mikor kellett volna? Nem mentem interjúkra miatta? A rajongóimat elhanyagoltam miatta? NEM. Mindig kedves volt, mikor aláírást, képet kértek tőlem. Sőt, mindig azt mondta, hogy Ő megcsinálja, és beszélgetett is a lányokkal. Akkor meg miért kell elítélni? Ő is csak egy ember, aki azt akarja, hogy szeressék, és én ezt a szeretetet meg is adtam neki, de mástól is meg kellett volna hogy kapja. Még pedig a rajongóimtól, akik engem szeretnek, és ha szeretnek, akkor boldognak is akarnak látni és én a barátnőm mellett volna az, és elég lett volna, ha elfogadják. Szerintem, akik megfenyegetnek valakit, azok már nem rajongók, hanem őrültek. És ezt bátran merem állítani, nem érdekel, ki mit gondol ezek után.

- Nem olyan könnyű ez az egész. Te mikor voltál utoljára szerelmes? Te mindig csak játszol a lányok szívével és lelkiismeret furdalás nélkül hagyod el őket, de tudod én szeretni szoktam őket – válaszoltam bunkón, majd egy ügyes mozdulattal felálltam, és kiiramodtam a szobámból. Azonban Harry sem volt rest, és utánam szaladt. Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, mert sértegettem, de ez esetben nem érdekelt. Úgy is csak 10 percig fogunk veszekedni, aztán majd kibékülünk.

- Payne! Fejezd be, nem tehet róla, hogy Sophia és te ilyen helyzetbe jutottatok, nagyon sajnálom, de akkor sem kellene így beszélned velem. Részeg vagy! – nem vagyok az! Teljesen józan vagyok. Tudom, mi történik, és még most sem csillapodtak a fájdalmaim. Érzem a szívemben a hiányt, amit a barátnőm távozása hagyott bennem, és akkor ezek szerint nem vagyok részeg.

- Nem vagyok az, kikérem magamnak! – ordítottam rá hangosan és közben csuklottam egyet. Harry magasra emelte szemöldökeit és úgy figyelt engem.

- De az vagy. Én segíteni akarok neked, értsd meg. Ha kiöntöd nekem a lelked, akkor sokkal jobb lesz! – hatalmas tappancsát a vállamra helyezte, de én azonnal le is löktem onnan. Mik vagyunk mi? Kis tini lányok, akiknek most volt az első szakításuk, és ezt azonnal ki kell beszélni egy éjszakán át, több tábla csoki mellett? Dehogy. Érett férfi vagyok, aki meg tudja egyedül is oldani a dolgokat, és ehhez nem kell semmiféle segítség. Mintha nem tudnám egyedül megoldani a problémáimat. Pedig igen is megtudom.

- Ne akarj nekem segíteni, ne is érj hozzám. Ne beszélgess velem, ne mondd ki a szakításunkat, nem akarlak látni érted? Se ma, se holnap, se a bulimon, N-E-M akarlak látni! Ragozzam még? – flegma voltam teljes mértékben, de úgy éreztem, hogy a testem szétrobban az idegességtől. A kezeim ökölbe szorultak, és úgy éreztem, ha valamit nem ütök meg abban a pillanatban, akkor darabokra hullok düh miatt.
Meg bántam, amit mondtam, de ezt már nem lehetett visszacsinálni. És tudom előre már Harry válaszát is. A legjobb barátomat nem kell nekem bemutatni. Az agyában most újra lejátszódnak a szavak, amiket mondtam, és nem tudja, hogy most mit is kellene erre reagálnia. Megütnie, esetleg megölelnie? Nem tudja, és most még nem is nagyon fog visszaszólni.
Nem akartam ilyen dolgokat a fejéhez vágni, de mikor ideges vagyok, akkor olyan dolgokat mondok, amiket másodperceken belül képes vagyok megbánni. Nem akartam, hogy megutáljon, de meg fog. Mert egy tapló vagyok, aki mellesleg részeg is. Ő a legjobb barátom és képes voltam vele összeveszni, hiszen csak segíteni akart nekem. Nem akart rosszat, és soha nem is akarna. Mindig csak azt nézi, hogy mi a legjobb nekem.
Én azt akarom, hogy ott legyen a szülinapomon, és azt is, hogy most megöleljen, és húzzon a kanapéra, hogy mondjam el neki a gondom, bajom. De ezt nem fogja megtenni, mert iszonyatosan megbántottam Őt is. Sophia is csalódott bennem, pedig megígértem neki, hogy meg védem, bármi áron is kell, harcoljak érte. De a rajongóimtól nem tudtam megvédeni, az Ő fenyegetéseik nem álltak le, hiába kértem Őket szép szóval. Mondhattam csúnyán is, az sem segített.
Most pedig Harryt kell elveszítsem. Hova jutottam? Mi lett velem? Miért teszem ezt? Folyamatosan vitázunk a srácokkal és eddig mindig én voltam, aki véget tudott vetni a folytonos veszekedéseknek, most pedig én vagyok az, aki szítja ezeket. Én nem akarok velük rosszba lenni, mert tudom, hogy mihez vezetne mind ez. Nem akarom, hogy a One Direction jövőjébe kerüljön. Én szeretem ezt a csapatot, és nem akarom, hogy feloszoljon a banda. Most még nem.

- Csalódtam benned Liam! – ez volt az a szó, amit végképp nem akartam hallani a szájából. Csalódás. Bennem csalódott? Az meg hogy lehetett? Bennem nem szabadna neki.  Hová fajulhatnak még a dolgok? – Megváltoztál és rossz irányba. Ez nem Te vagy, de rendben. Nem leszek veled sem ma, se holnap, és még csak el sem megyek a bulidra. Ezt akartad, akkor meg kapod – kezeit a lábára csapta idegességben, majd hátat fordított, felkapta a kocsi kulcsát és kiviharzott az ajtón.

A másik 3 srác feszülten nézte végig a vitánkat, és egy szót sem tudtak szólni. Még csak bocsánatot sem kértem Harrytől, bár nem hiszem, hogy ért volna valamit. Ebben a pillanatban már semmit sem segíthet. A szavait komolyan gondolta, és tényleg nem fog eljönni a bulimra, sőt szerintem egy ideig nem is nagyon fogjuk látni.

- Liam beszélnem kell veled! – Zayn állt fel az ebédlő asztaltól és közelebb lépett felém. Tekintetemet kerülte, és éppen ebből arra következtettem, hogy zavarban van és valami olyan mondandója van, amit nem tudja, hogy hogyan tálaljon. Nem szóltam semmit, csak bólintottam egyet, hogy kezdje el, ennél rosszabb már úgy sem lehet, vagy de? – Az a helyzet, hogy... én sem tudok elmenni a bulidra – de. Még is lehet rosszabb. Még egy barátom cserben hagy. A világ legrosszabb szülinapi buliját fogjuk megtartani holnap, amire már nekem sincs semmi kedvem elmenni.

- Gondolhattam volna. Miért? Gondolom te is gyűlölsz – nem néztem rá, csak unottan lépkedtem a konyhába egy üveg sörért, amibe aztán egy nagyot bele is húztam.

- Perrie dédi mamájának lesz a kilencvenedik születésnapi bulija, és végre egy plusz pont, hogy bevágódjak a családnál – félve mondta, bár megértem, hisz teljesen felkaptam a vizet. Az üveget szinte a földhöz tudtam volna vágni mérgemben. Mi történt ebben a házban? Képes Zayn egy másik ember szülinapi bulijára elmenni, akit még csak nem is ismer?

- Malik, te képes vagy egy vénasszony bulijára elmenni, ahol senkit sem fogsz ismerni, csak azért, hogy benyalj a csajod családjának? Képes vagy arra, hogy a legjobb barátodat cserbenhagyd? – tudom, hogy rosszul estek neki a szavaim, de nekem is ez az egész. Ő is ezt teszi velem. Sőt mindenki ebben a házban.

- Sajnálom, azt hittem megérted!

- Nem értem meg! – ekkor jött el az a pillanat, hogy az üveget a földhöz vágtam, amiből a sör szépen lassan folyt kifelé a fehér kövön. Nem érdekelt, hogy ha valaki belelép, vagy pedig ha ragadni fog a föld.
Azonnal fogtam magamat és az emeltre szaladtam, majd bezárkóztam a szobámba és sírni kezdtem megint. Azonban most már nem csak Sophia elvesztése fájt, hanem az is, hogy egy barátomat cserbenhagytam, a másik pedig engem…
Nem tudom, hogy mik lesznek még itt, de a dolgok kezdenek nagyon elfajulni….

Első

Sziasztok, itt is van az első rész..A kinézetet lassan át is fogom alakítani, de a fejlécem még nincs meg... :// köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek és örülök az új olvasóknak... szerintem ez a rész még unalmas lesz nektek, de be fog indulni hamarosan! amúgy ez a rész, és a következő is készen van már, és mikor végeztem velük, akkor olvastam a "hírt" hogy Sophiamnak vége... kicsit sajnálom, mert ha igaz, akkor Liam szomorú lesz :///

2014. augusztus 27

Liam

- Híres!! – hangzott el újra és újra el a fejemben ez az egyetlen szó. Nem akartam még egyszer hallani, de az agyam minden egyes pillanatban lejátssza nekem, újra és újra. A szívemnek pedig ez már fáj. Nem akarom többet hallani, elég volt ebből.
Nem híres vagyok. Nem, nem és nem. Én is csak egy ember vagyok, akinek vannak érzései, csak ezt egyes emberek nem tudják. Azt hiszik, hogy a sok testőr meg tud védeni a bántó szavaktól is, amiket minden nap megkapok, csak is kizárólag azért, mert én nem adtam fel akkor, amikor mindenki más igen. Nem húztam le a klotyón, mint a többi velem egy idős gyerek, hanem inkább még magasabbra emeltem, és nem hagytam, hogy elússzon tőlem az-az esély, amit megkaptam. A szavakat hallom, és olvasom is a Twitteren és minden más oldalon. Tudom, hogy mit gondolnak rólam az emberek, hiába gondolják azt, hogy nem látom. Mindent látok, ami rólam szól. Néha már könnyes szemekkel ülök a laptopom vagy telefonom előtt és azon gondolkozom, hogy miért kellett nekem ez az élet. Miért választottam ezt? Akkor még nem tudtam, hogy ennyi bántást fogok kapni csupán azért, mert heti egyszer elmerek szívni egy cigit. A rajongóim egyből a halálomat kezdik tárgyalni, de azon nem gondolkoznak el, hogy bennem is lehetnek sérelmek, amiket ez tud elfeledtetni egy kicsit velem.
És itt képbe is jöhet az alkohol. Mióta jó a vesém, azóta teljes életet élhetek. Berúghatok néha, mint a többi fiatal. És be kell valljam élvezem is, azért mert olyankor csak a jelenre tudok koncentrálni, és nem azon parázom, hogy mit fognak majd rólam gondolni a rajongóim, és hogy a sajtó mind ezt hogyan fogja megírni. Akkor nem szokott érdekelni.
Sokan azt hiszik, hogy ez mind Sophia miatt van, mert amióta Ő felbukkant az óta járok bulizni, és természetesen az óta iszom is. De ez nem igaz. Neki ehhez semmi köze, Ő csak ott van velem, hogy teljes legyen a csapat, mert nélküle nem megyek sehova sem. Szeretem és Ő is szeret engem, és nem tudom, miért kell mindenkinek utálkoznia.

Az ágyban ültem és a telefonomat nyomkodtam, miközben folyamatosan jöttek a Twitter és Instagram értesítések, amik közül próbáltam egyet sem hagyni megnézetlenül.
Féltem minden egyes mondatot elkezdeni, féltem, hogy újból megbántanak. Sajnos mostanában nagyon elfajultak a dolgok a rajongók között. Louis és Eleanor a szakítás szélén állnak a Larry Shipperek miatt, akik nem tudják hol a határ. Nem értem, hogyan lehet összetéveszteni egy tökéletes barátságot egy szerelemmel. Louis és Harry csak lelki társak, legjobb barátok, de nem szerelmesek és ebből kezd nekem is elegem lennem. A rajongó tábor két részre szakad és folyamatosan veszekedések vannak, amiket még mi sem tudunk elcsitítani, mert nem hisznek nekünk már. Azt hiszik, hazudunk, de akkor miért szeretnek minket? Ha azt hiszik, hogy Louis és Harry közt tényleg van valami, akkor miért szeretnek egy olyan bandát, akik hazudnak nekik erről az egészről?

Holnap születésnapon van, ami annyit jelent, hogy hatalmas buli lesz, amihez semmi kedvem. Nincs hangulatom a bulikhoz, a sok emberhez, a fotósokhoz és a médiához. 21 éves leszek. Öregnek érzem magamat. A banda már 4 éves, ami szinte hihetetlen. Alig tudom elhinni, hogy sikerült nekünk. Nekünk, ötünknek. Több száz emberek közül nekünk összejött, és én sokszor még is azt kívánom, hogy had legyek átlagos ember. Elégedetlen vagyok, csak azért, mert nem ilyennek képzeltem. Az utálatokkal nem számoltam, mert én ilyet soha sem láttam.
Mikor én rajongtam egy bandáért, akkor soha nem volt utálat, veszekedés és Shippereskedés. Mindenki szerette a másikat, de az előadót soha sem bántottuk. Szerettük, ahogy van, ha buzi, ha dagadt, ha csúnya, ha kis növésű. Minden szerettünk rajta, mert a zenéje megbolondított minket, és tudtuk, hogy mennyi munkája van mindenben.
A szobám ajtaja kinyitódott és egy lány lépett be rajta. Nem ismertem meg hirtelen, de mikor a fény megvilágította kisírt szemeit, piros arcát, akkor jöttem rá, hogy Ő az én barátnőm. Sophia lépett be és az asztalomhoz lépett, majd a dolgait kezdte belepakolni szótlanul.

- Hé, kicsim, mi a baj? – ugrottam föl azonnal és a háta mögé léptem. Kezeimet átkulcsoltam a derekán és a hasára fektettem. Éreztem, ahogyan megremegett a teste, de a sírástól alapból is remegett. A nyakába fúrtam az arcomat, bőre meleg volt és szokás szerint puha.
Utáltam sírni látni, és ez soha sem fog megváltozni. Tisztán égnek az emlékek a találkozásunkról a fejemben. Egy nyári nap volt, mikor futni voltam és egy parkban kötöttem ki. Leültem egy padra egy lány mellé, akiben csak annyi volt a fura, hogy a kalapot nagyon a fejébe húzta és aprókat, de sűrűbben szipogott.
Amikor egy kisfiú neki rúgta a lábának a labdát felemelte a fejét, és akkor láttam, hogy sír. A szívem azonnal meglágyult, és nem érdekelt az idő, vagy az, hogy album felvételem volt, elhatároztam, hogy megvigasztalom. Meg is tettem, aztán elhívtam randizni, és most az Ő derekát ölelgetem, és remélem, még sokáig fogom is. Mert mindennél jobban oda vagyok érte, és az életemet már nem tudnám nélküle elképzelni. Mindentől meg akarom védeni, de sajnos közte és a rajongóim közt nem tudok választani. És Ők azok, akiktől nem tudom megvédeni. Sophiát és a fanokat is szeretem. Hisz Ők voltak, akik idáig juttattak minket, most pedig hagyjam cserben őket?

Sophia egy szót sem szólt, csak hevesen pakolt tovább. Nem érdekelte, hogy ott állok mögötte és próbálom kicsit nyugtatgatni. Figyelmen kívül hagyta a kérdésem, ami annyit jelentett, hogy valami hatalmas baj van. Soha sem szokott így viselkedni, és ha ezt teszi, akkor valami tényleg nincs rendben. Kezeit lefogtam, és a hasához húztam. Nem hagytam, hogy tovább pakolásztam, azt akartam, hogy mondja el ki vagy mi bántotta meg. Bár sejtem.

- Mondd el. Én itt vagyok, és ha tudok, segítek, és fogok is. Ketten mindent meg tudunk oldani, és ezt te is tudod szívem – a mondatom hallatán egy gúnyos mosoly hagyta el a száját és felém fordult. Arca pirosabb olt a kelleténél, és megijesztett az arckifejezése.

- A rajongóid tönkre tesznek. Szerintük ebben a pillanatban éppen terhes vagyok, és drogozom is. Melyiket higgyük el nekik Liam? Ma is újabb dolgokat tudtam meg, ezek szerint apa leszel drágám – hangja még mindig gúnyosan csengett, és bántott, hogy láttam rajta, hogy belefáradt, ahogy én is. Most Sophiának kell igazat adnom. Minden nap újabbnál újabb dolgokat tudunk meg magunkról, amik alaptalan pletykák. Mert ha még Sophia hízott volna, akkor elhiszem, hogy valaki agyában felmerülne az, hogy terhes, de nem jött rá egyetlen kiló sem. És az, hogy drogozik egyszerűen hihetetlen. Ez baromság. Semmi jele sincs ennek. Nem értem mire jó ez a Directionereknek, az jó, hogy tönkre tesznek minket? És az is jó, hogy engem szenvedni látnak?

- Erre már nem tudok mit mondani. Szerinted nekem nem fáj, hogy azok az embere bántanak, akiket szeretek? Csalódnom kell nekik is bennük nap, mint nap, de ilyen az élet. Majd amikor kiborulunk, mind a ketten akkor rájönnek, mit is tettek…

- Liam! – folytattam volna még, ha nem szól közbe és nem teszi rá az egyik ujját, a számra. Féltem a mondanivalójában, mert szemében bűntudat és fájdalom tükröződött. – Én már most kiborultam, és nekem ennyi elég is volt. Én nem akarok többé ilyen pletykákat átélni, gondolj bele mit érezhet a családom – fájtak a szavai, de inkább az, hogy érintésemet eltaszította. Nem hagyta, hogy fogjam a kezét, és azt sem, hogy magamhoz húzzam ismét.

- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdeztem elhaló hangom, a szívem pedig egyre hevesebben kezdett verni. A szívem nem akarta tudni a választ a kérdésemre, csak újra megcsókolni, megölelni és szeretgetni minden egyes pillanatban, viszont az agyam kíváncsi volt rá. Tudnom kellett.

- Én… - hallgatott el, majd egy mély levegőt vett és elmondta. – Én nem akarok többé a barátnőd lenni….

Prológus

Ahogy ígértem, meg is hoztam nektek, és remélem már most elnyeri a tetszéseteket.... remélem ezeknél a részeknél többet fogtok kommentelni, és véleményt nyilvánítani... 

A 21-dik születésnapomat el tudnám átkozni. Kívántam valamit és elrontottam mindent.
Sophia kidobott még előtte való nap estéjén, mert a rajongók fenyegetőzéseivel tele van a hócipője, és őszintén bevallom, nekem is. Miért nem tudják megérteni, hogy ha szeretek valakit, attól még nem fog elmúlni az irántuk érzett szeretetem, tiszteletem és csodálatom. És ezt mindig is érezni fogom irántuk, mert ismeretlenek vagyunk számukra, és még is teljes mértékben szeretnek minket. Teljes mértékben megértem azt, hogy ez fáj nekik, de nekem is az, amikor Sophia pofon vágott és a cuccával együtt, sírva rohant el a villából.
Paul pedig órákon keresztül ordítozott velem ma reggel, csak azért, mert lerészegedve estem haza két testőrrel az oldalamon, miközben a fotósok több ezer képet készítettek rólam. Nem tehetek róla, hogy a barátnőmmel valós szakítás megviselt engem. Bocsánat, hogy merem gyászolni a kapcsolatunkat.
És a srácok természetesen mára egy hatalmas bulit szerveztek nekem több száz emberrel, akiket nem is ismerek. Jobban mondva nem is a srácok szervezték. Mert nem Ők. Csak Louis és Niall erőltették magukat a mai buli hangulatáért. Harryvel nagyon csúnyán összebalhéztunk, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem szabadott volna. Megbántam, de nem tudom vissza csinálni. Elment Las Vegas-ba, és fogalmam sincs, mikor jön vissza. Zayn pedig Perrie-vel van, ugyan is akár milyen meglepő, pont az én szülinapom dátumán tudnak csak találkozni, mivel a Little Mix hatalmas turnéra indul. Gratulálok.
A vitáin egyre gyakoribbak, és ebből nekem nagyon kezd elegem lenni. A csapat teljesen széthullott, mindenki megy amerre csak lát, és már nincs meg az-az összhang közöttünk, ami régen. Nem akarok hazudni senkinek sem. Megfordult a fejemben már a kilépés. Gondoltam arra, hogy kimondom azt az egy szót, ami minden ember sújtana, éppen annyira amennyire engem. Ugyan is, soha sem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek kimondani. De most megtenném, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Maximum a rajongóinkat sajnálnám. De nekem kezd elegem lenni a sok veszekedésből, abból, hogy nem tudunk úgy megírni egy dalt, hogy közben ne szidjuk egymást a sértődésig. És elegem van abból is, hogy az emberek csak azt látják bennünk, hogy híresek vagyunk. Nem. Igen is érző emberek vagyunk, és csupán csak bejött nekünk az élet, amit még mi sem gondoltunk, de mi legalább nem adtuk fel az álmainkat, és harcoltunk értük. Nem hagytuk cserben a jövőt, úgy mint más.
És most itt állok több 100 ember előtt, akik izgatottan várják, hogy elfújjam a 21 darab gyertyámat, ami a Batman-es tortámon ég egyre lejjebb és lejjebb, de engem nem érdekel. Csak azon tudok gondolkozni, hogy megváltoztam. Nem az a személy vagyok, aki régen voltam, és ez abból is látszik, hogy most csak 2 legjobb barátom áll mellettem, és nem 4. Mert kettővel összevesztem nagyon. És ezt csak is magamnak köszönhetem, senki másnak.
Gondolataimból Eleanor lágy hangja zökkentett ki, ahogy a fülembe suttog.

- Fújd el és kívánj nagyfiú! – teljesítettem kérését azonnal. A 21 gyertya mind elaludt, az emberek pedig hangos tapsolásba kezdtek, majd mindenki azonnal szétszéledt én pedig magamban kívántam:

- Bárcsak mindent újra kezdhetnék! – szemeimet lecsuktam, és csak vártam, hogy valami történjen, de semmi változást nem észleltem. Csalódottan nyitottam ki a szememet és találtam szembe magam a fülig érő szájú Elt.

- Kívántál? – nézett rám kíváncsian.

- Nem fog teljesülni – hajtottam le a fejemet csalódottan, de Ő azonnal megveregette a vállamat és egy öleléssel ajándékozott meg.

- Payno, egy hullócsillag ment el épp a fejed felett, mikor kívántál. Teljesülni fog! – mosolygott továbbra is….