17.-Mi történt velem?

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen hülye, aki letöröl három részt méregből, és utána felteszi vissza, mert annyi biztató és aranyos komit kap...
Most már leszarok mindent, felfogom őket rakni, és utána kezdek ITT EGY NEM FANTASY történetet, bár ez sem volt az xD

- Liam! – ismét meghallottam nevemet, de ez nem a doki hangja volt. Puha, selymes hang volt. Nem mertem megfordulni, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Féltem, rettenetesen. Ha nem vagyok egyedül, akkor még is ki van itt? Talán egy nővér? Nem, az nem lehet! Csak képzelődök, nem is mondta senki a nevemet. – Liam… - hallottam meg ismét a hátborzongató hangot….

Remegve fordultam meg és szembesültem a látvánnyal, ami fogadott. Danielle ült az egyik sarokban térdeit a mellkasához felhúzta és ölelgette. Kórházi köpeny volt rajta, haja kócosan pihent a fején, és arcáról könnyek csurogtak le.
Az imént húztam le az ágyon fekvő hulláról a fekete zsákot és az alatt a barátnőm feküdt, de akkor most, hogy láthatom sírni? Miért ül előttem?

- Liam, én… miért vagyok abban a zsákban? – a hangja elcsuklott a mondat közben. Felállt és felém igyekezett, azonban áltépett rajtam majd az ágyra nézett, ahol a teste feküdt és rám, amiért áthaladt rajtam. Azt hiszem rosszul leszek. Soha sem hittem a szellemekben, és nem is fogok. Nem léteznek. Az ember a halál után nem tudom hova kerül, de NINCSENEK szellemek. Csak képzelődöm a sok gyógyszer miatt. – Miért tudtam átmenni rajtad? Meghaltam? Mikor? Miért? Nem táncolhatok többé? Nem élek? – a kérdései bennem is megfordultak. Mi történt velünk? Mi ez az egész?

- Ez csak egy rossz álom – mondogattam magamnak, de az előttem ácsorgó lány, még mindig a válaszomat várta.

- Te… hallod amit mondok? – gratulálok Liam! A halott szerelmednek pontosan erre a megnyugtató válaszra van szükséged. Az ördög a jobb vállamon éktelen kacagásba kezdett, míg az angyal a bal oldalamon a fejét kezdte ütögetni tenyerével. Még is mit kellett volna mondanom? Miért látok én egyáltalán szellemeket? Miután Ruth néni meghalt, Őt sem láttam egyszer sem, vagy is de. A temetésen, amikor a koporsó még nyitva volt. De akkor az Ő szellemét miért nem láttam?

- Mi történt velem? – a könnycseppek, amik elhagyták az arcát, felszívódtak.  Én is feltettem magamban ugyan ezt a kérdést, már vagy ötvenszer. Szellemek nem léteznek, vagy ha még is akkor én miért látom most Danit? Ez csak valami rossz tréfa, amit tuti Austin tervelt ki. Austin. Vele mi lett? Él? Meghalt?

- Nem tudom! – zokogott, csak tudnám, hogy hogyan. Ha szellem, akkor azok nem tudnak sírni. Hiába vannak érzéseik, amik a halál előtt voltak nekik, nem tudnak érzéseket kinyilvánítani. Egy lépést tettem meg felé, és az arcához nyúltam. Hideg volt, és száraz. A könnyek amik belőle jöttek, olyan volt mint a levegő. Nem víz volt az, végül is én sem tudom mi volt az. – Érzed? – óvatosan kezdtem simogatni az arcát. Azt hittem bele fogok nyúlni a testébe, de nem.

- Nem. Liam… én ember akarok lenni! Élni akarok! – a kezemet megpróbálta eltolni, de nem sikerült neki. Csak tovább siklott bennem, ami egy elég csiklandós érzés volt.
A hullazsák felé fordult, ahol a teste feküdt. Az arca fal fehér volt, és néhol piros foltok porították a testét. Ahogy néztem a zsákban heverő testet, rájöttem végleg vége az élemnek. Harry elment, jobb esetben évente egyszer haza jön. Anyáékat nem nagyon izgatja, hogy most egy fiúk lesz vagy kettő. Austin túlélné, ha elveszítene. Egyedül Danielle volt az, aki teljes szívéből szeretett, és ezért nem kért semmit cserébe. Ő volt az, akivel le akartam élni az életemet, akinek az érintése számomra droggá vált.
És most? Itt nézem az élettelen testét, és a szelleme mellettem áll. Ez mekkora hülyeség nem?

 - Liam. Gyere, letelt az öt perc! – nem számítottam, hogy Mr. Roberts tényleg betartja az időhatárt. Ijedtemben száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és farkasszemet néztem vele. Danielle mögém ugrott, és ijedten tekintett ki a hátam mögül. Szegény, ha tudná, hogy a doki nem fogja látni. Vagy mégis? Ha én látom, akkor más miért ne? – Na, ne nézz úgy, mint aki szellemet látott!

- Na majd adok én neki szellemet! – Dani ismét átlépett rajtam, amit azt hiszem be fogok tiltani nála. Ilyenkor bizseregni kezd a testem, és olyan, mintha valami rettenetesen viszketne, de nem tudnám megvakarni. Nem is tudom, mivel ez belülről jön. A szerveim, az ereim és minden ami bennem van, az kezd el viszketni, de iszonyatosan.
Danielle szinte vészes sebességgel közeledett a doki felé, aki észre sem vette Őt, csak bámult rám. A lány meg akarta ütni, de e helyett átesett rajta, és a földön találta magát. Ismét zokogni kezdett. Most mit tegyek? Ha odamegyek hozzá, és megpróbálom megvigasztalni, akkor Mr. Roberts azt hiszi, hogy bolond vagyok, hisz nincs ott senki.

- Megyek! – hangom erőtlenül csengett az üres szobában. Még mindig a földön fetrengő lányt néztem, ahogyan próbálja elviselni, hogy többé nincs teste. Nincs élete, érzései, és emberek, akik látnák. Kivéve engem.
Amint elhaladtam mellette intettem felé, hogy kövessen és talán minden rendben lesz a körülményekhez képest. Hiszen itt már semmi sem lehet rendben. Már semmi sem lehet a régi.

A folyosón mindenki megbámult, amiért jobb kezemet úgy tartottam, mintha fognám valakinek a kezét. Ők nem látták, hogy azon próbálkozom, hogy Dani kezét meg tudjam fogni. Néha sikerült, néha nem. Talán ezt neki is teljes erejéből akarnia kell, de ezt még lesz időnk kitapasztalni.

A kórtermembe visszaérve anyámék folyamatos faggatózásba kezdtek. Egyik kérdésre sem válaszoltam. Nem volt erőm. Az agyam jobbnak látta, ha más dolgokkal foglalkozok, mint hogy az előttem ácsorgó két embernek az unalmas kérdéseire választ adjak. Az orvos elmondta nekik, hogy alkoholt nem találtak a véremben, szóval minek kérdezik meg még egyszer, hogy részegek voltunk-e? Nem egyértelmű? És tudják nagyon jól, hogy egy vesém van, és nem ihatok. Vagy nincsenek is tisztába vele? Végül is, honnan tudnák, hisz olyan régen beszélgettünk el mélyen egymással.
Az ajtó ismét nyitódott és Dorin lépett be rajta, vörösre sírt szemekkel, begipszelt karral és bekötött fejjel. Azonnal az ágyam mellé borult és még jobban zokogni kezdett. Danielle meg akarta simogatni a hátát, de rájött, hogy úgy sem menne, így csak sajnálkozni kezdett, amit persze szerencsétlen lány nem hallott.

- Jól vagy? – kócos hajába simítottam, és ezzel rám emelte tekintetét. Fájdalom lakozott benne, amit a barátnője halálának a listájára írtam fel magamban.

- Azt hiszem. Vagy is, nem tudom.

- Austin hogy van? – barátomról még mindig nem szereztem tudomást, de nagyon aggódtam érte. És ha Ő is meghalt? Bár ezen a kérdésen már átrágtam magamat, de akkor sem élném túl. Fájna, ha az Ő halál hírét is meg kellene tudnom ugyanazon a napon, mint amin a barátnőmét is megtudtam.

- Jól. Mind a kettő keze eltört, a bordái közül is három megsérült, üvegszilánkok mentek a lábába és van pár karcolás a fején, de azt mondja, tetszik neki azt, hogy a nővérek folyamatosan körbeugrálják.

- Mindig is szerette a feltűnést – örültem neki, hogy a barátom él, és annak is hogy a sok sérülés ellenére, élvezi a kórházban létet. Annak viszont nem, hogy Dorin kevésbé érezheti ugyan ezt mint ént. Ő a barátnőjét vesztette el, akár csak én. Hogyan lehet ezt feldolgozni?

- Annyira hiányzik Dani! – sírva borult a mellkasomra, és zokogott tovább rajtam. Danielle mellettünk állt, és az ujjait tördelve próbálta visszatartani a sírást. Én is ki akartam ereszteni a gőzt, de nem tudtam sírni. A sós könnyek nem akartam előjönni, inkább csak egy belülről feltörekvő ordítára éreztem késztetést.

- Nekem is, de hidd el, hogy itt van velünk. És most téged figyel, és azt akarja, hogy ne légy szomorú!

- Liam… - Daniellere néztem, aki már az ajtóban állt, és úgy láttam valahova igyekezett. – Mondd meg Dorinnak és Austinnak is, hogy hiányozni fognak. Szeretlek titeket. Majd jövök! – mielőtt valami arckifejezéssel tudtam volna válaszolni neki eltűnt. Felszívódott.

Vajon ha elmondanám valakinek is, hogy látom Dani szellemét, mit hinnének? Elhinnék, vagy bolondnak néznének? Tudnának továbbra is rám nézni emberként, vagy diliházba zárnának?

Nem tudom, de egyelőre nem is szeretném megtudni…

16.-Nem vagyok egyedül!

Az élet szar! Mikor végre minden kezdene újra jól alakulni, kezdenél végre boldog lenni a sors közbeszól. Azt akarja, hogy ne érezd jól magad, hogy soha ne is merj a boldogságra gondolni. Nem akarok már élni. Elegem van. Nekem mindig szenvedni kell, de még is, nem történhetett meg igazából. Álmodnom kellett a balesetet, azt, hogy Dani a karjaimban volt élet és halál között.

De várjunk csak. Ha ezt mind álmodom, akkor miért hallok zokogást? Miért érzek egy meleg tenyeret a homlokomon? Miért hallok gépek csipogását? És a legfőbb kérdésem, hogy ez mind miért velem történik meg? Mit tettem, amiért ennyire bűnhődnöm kell?

Szemeimet nehéz volt kinyitni, de a próbálkozásom lassan, de biztosan sikeres lett. Elmosódva láttam, hogy anyám az a bizonyos pityergő nő, egy nővér írja az adatokat a mellettem csipogó gépről, és egy kórházban vagyok. De, ha kórházban vagyok, akkor tegnap este tényleg karamboloztunk. Tegnap volt az? Lehet, hogy évekig kómában voltam, miközben Danielle felépült, és új életet kezdett, amiben én nem vagyok benne.

- Hol van Danielle? – rekedtes hangom hallatán mindenki felkapta a fejét, és még apám is – aki egyébként az egyik fotelban ült, és már majdnem elaludt – oda pattant az ágyam mellé. Úgy nézett ki, mint akit érdekel, hogy mi van velem.

- Azonnal szólok az orvosnak! – választ nem kaptam a kérdésemre. A nővér elszaladt, míg a szüleim az arcomat fürkészték. Ha bambulni valót akarnak, akkor meg kapják. Ha Ők nem adnak választ a kérdésemre, akkor majd én kiderítem, hogy mi van azzal a nővel, aki az életem legfontosabb személye. A drótokat a kezemből kitépdestem, bár nagyon fájtak.

- Liam, feküdj vissza! – apám fogott le elég erősen, de az aggodalom és a düh, amit a kamionsofőr iránt éreztem, sokkal erősebb volt, mint az Ő karjai. Nem hagytam, hogy visszanyomjon, felkeltem és émelyegve, de kimentem a folyosóra.

Hosszas bolyongás után végre megtaláltam a recepciót, ahol végre meg tudom kérdezni mi van vele, és persze a barátaimmal is. Austinról sem tudok semmit. Vajon a mentősök megtalálták? Túlélte? Miért kell ilyen bizonytalannak lennie az életnek?

- Jó napot. Liam Payne vagyok, és megtudhatnám, hogy Danielle Peazer melyik szobában van? – a nő hatalmas szemekkel nézett rám. Nem tudtam mit néz ennyire, de szerintem azt, hogy lassan elájulok. Örültem volna neki, ha kicsit meggyorsítja a tempóját, és kinyögi, hogy hol is van a barátnőm.

- Liam! – egy ismeretlen férfihang ütötte meg a füleimet. Azonnal hátrafordultam, és a pasas felé néztem. Magas barna hajú, fehér köpenyes ember állt mögöttem, és rászálló tekintettel nézett rám. Na, már megint mit tettem? – Neked a kórtermedben a helyed, nem szabad itt össze-vissza embereket keresgélned. Szigorú ágy nyugalmat írtam elő neked. Gyere – hatalmas tenyerét a hátamra helyezte és úgy próbált meg elindítani, de sikertelenül. Nem fogom ilyen könnyen feladni a dolgot.

- Danielle a barátnőm. Tudom kell, hogy mi van vele!

- Liam… Danielle a mentőben meghalt… - nem akartam ezt hallani. Akkor mintha egy világ tört volna össze bennem. Az érzelmeim kiszálltak belőlem abban a percben, és minden szépet és jót a düh váltott fel, ami mindennél hatalmasabb volt. Képes lettem volna mindenkit megverni, széttépni, akár egy éhes oroszlán.
A szívem darabokra tört. Elvesztettem. Vége. Mindennek. Örökre. Nincs többé Diam, ahogyan Austin mondaná. Nincs többé Liamuci, se Leeyum. Nincs, ki megnyugtasson, ha Harry felcseszi az idegeimet. Nincs, aki szeressen, támogasson, mellettem legyen mindenben. Nincs életem többé.
Azonnal helyet foglaltam az egyik széken, ami mellettünk volt. Ha állva maradok, akkor biztosan a padlóról kell összekanalazni.

- De Ő erős nő. Nem halhatott meg. Érti? N-E-M. Élnie kell. Ő az életem, a mindenem, tegyen érte valamit, támassza fel. Nincsen senkim rajta kívül. Ő az egyetlen, aki szeret! – a gallérját rángatva adtam tudatára, hogy tennie kell még valamit. Az orvostudomány mára már nagyon fejlett technológiával dolgozik, élesszék újra, támasszák fel, nem tudom hogyan, de tegyen valamit, mert engem már most kikészít a hiánya, akkor mi lesz később? Nem tudok nélküle élni és punk tum.

- Gyere, menjünk vissza a szobádba. Le kell nyugodnod!

- Maga vesztett már el valakit, aki fontos volt számára? – kérdőn pillantottam a fiatal orvosra, aki mellettem állt. Elém guggolt, és lehajtotta a fejét. Szóval beletrafáltam.

- Elvesztettem én is a barátnőmet. 20 évesen. Szerettem, pontosan úgy, mint te Danielle-t. Azon a napon akartam eljegyezni, Lea kiment a mosdóba, és a szemem láttára szúrta le egy férfi, akit azonnal el is kaptak a rendőrök. Börtönben van, de az nem hozta vissza a szerelmemet. És mindennek már 5 éve. Tovább kellett lépnem, és a feleségem éppen terhes, az első hónapban van, és bár még mindig szeretem Lea-t, tovább léptem. Nehéz, de meg kell tenni! – könnyes szemekkel mesélte el az életét. Megélte Ő is azt, amit én. De miért mondta el nekem ezt ilyen bátran, és barátságosan? Úgy beszélt most velem, mintha már évek óta ismernénk egymást, pedig csak egy napja fekszem bent.

- Részvétem! – a fájdalom még jobban erősödött bennem, ahogy visszamentünk a szobámba. Mindenki megnézett a folyóson. Ismerős vagyok nekik, vagy tudják mi történt velem?

- Ha még itt van a kórházban, láthatom utoljára? – bizonytalanul kérdeztem, de tudtam, hogy meg fogja engedni Mr. Roberts, hogy találkozhassak vele. Tudja, hogy milyen egy szerelmet elveszíteni.

- Maximum 5 percre. Az érzelmi sokk hatása még kialakulhat! De gyere, most leviszlek – azonnal a lift felé igyekeztünk, és megnyomta azt a bizonyos alaksor felé vezető gombot. Miután leértünk egy tök sötét hely fogadott minket. Olyan volt, mint egy kísérleti labor, ahol fényt nem elviselő állatokat tartanak. Minden egyes ajtó mögött tudósok dolgoznak, akik már rég megkattantak, mert azt hiszik, hogy lassan vége a földnek, miközben csak éghajlatváltozás van.
Ehelyett csak egy szobába léptünk be, ahol fekete hullazsákok alatt emberek voltak, akiknek a szelleme már rég a mennyekben van, vagy éppen a pokolban. Bár, nem tudom, hogy léteznek-e ezek a helyek. Még senki sem jött vissza elmesélni, hogy milyen is.

- Kint megvárlak. A hetes Ő! – az egyik ágy felé mutatott, ahova óvatosan oda lépkedtem. Hallottam, ahogyan az ajtót egy kissé behajtja, de nem csukja be teljesen. Én akartam látni Őt, de nem halottan. Bíztam benne, hogy még esetleg él, és fel tudom támasztani. De elvégre nem vagyok varázsló. A fekete zsák zipzárját lejjebb húztam, és megpillantottam barna, göndör haját, ami szépen, rendezetten van fésülve fehér arca mellé. Mintha nem is Őt láttam volna, arca mindig is élénk volt, teli színekkel, és ha olyan pontot érintettem meg akár szavakkal, akár tettekkel mindig egy vörös kis pír kúszott fel rá. Mosolyát soha sem fogom elfelejteni, de most már csak egy üres tekintet néz rám, amiben már nincsenek érzelmek, boldogság, vagy esetleg harag. Nem érez már semmi fájdalmat. Nem fog szenvedni többé!

- Liam! – ismét meghallottam nevemet, de ez nem a doki hangja volt. Puha, selymes hang volt. Nem mertem megfordulni, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Féltem, rettenetesen. Ha nem vagyok egyedül, akkor még is ki van itt? Talán egy nővér? Nem, az nem lehet! Csak képzelődök, nem is mondta senki a nevemet. – Liam… - hallottam meg ismét a hátborzongató hangot….

15.-Visszajövök hozzád!

A film unalmas volt. Legszívesebben elmentem volna valami érdekes helyre, ahol valami érdekfeszítő dolgot tudunk csinálni. Austin és én ültünk a szélén, és a két lány közöttünk. A lányok teljes átéléssel nézték a romantikus filmet, amiből csodálok, hogy nem folytak ki a szereplők. Legjobb barátommal simán egymás mellé ülhettünk volna, de szerintem nagyobb kihívás volt végig szenvedni a filmet, és telefonon beszélgetni. 

Amikor vége lett a lányokkal beültünk pizzázni. Aust és Dorin tökéletesen elvoltak egymással. Úgy viselkedtek, mint akik már évtizedek óta jó barátok, csak eddig nem volt idejük találkozni, és végre összefutottak. Ez alatt a pár óra alatt annyi mindenen elbeszélgettek, hogy már azt sem csodáltam volna, ha Austin megkéri a kezét.

- Haver, miért nem mutattad be nekem már évekkel ezelőtt a csajt? – Austin közelebb hajolt hozzám, mikor a lányok kimentek a mosdóba. Hogy miért? Mert ha én nem ismerem Danit, akkor Dorinról se tudtam volna.

- Danit sem ismertem észlénykém! – elmosolyodtam rajta.

A vacsorának nevezett pizzázás után elindultunk haza. Most már mindenki önfeledten nevetett. Austin és Dorin a lány lakására fognak felmenni, miután minket kitesznek nálunk. Elterveztem mindent az estére, ugyan úgy, mint Austin. Csak az különbség kettőnk között az, hogy én már Danivel egy éve együtt vagyok. Ők a mának élnek, míg mi együtt akarunk maradni örökre.
Úgy érzem, hogy Danielle hozzám tartozik már, nem fekhet le másik srác karjaiban, az ajka nem melegítheti más férfi nyakát, a süteményeit nem eheti senki más csak én.  El akarom venni Őt. Hozzám tartozik. Az enyém.

Mögöttünk egy autó hangos dudálásba kezdett, mire mindenki felkapta a fejét. Egy kamion jött át a mi sávunkba, és csak jött, egyre gyorsabban. Austin hiába fékezett, vagy rántotta el a kormányt így is úgy is belemegyünk valamibe.
Az autó felborult és szinte minden elsötétült számomra. Sikoltás, ordítás vett körbe minden oldalról. Féltem. Fogtam barátnőm kezét, de egyik pillanatban kicsúszott kezeim közül és már csak azt hallottam, hogy a nevemet kiáltozza.

Minden elcsöndesült, már csak az autó kereke forgott, lassan meg fog állni. Éreztem, ahogyan a fejemből szivárog a vér, és lassan folyik bele a számba. A kezemre ráestem, amikor az autó a feje tetejére fordult. A bordáim rettenetesen fájtak, de a szívem még jobban, miután kinyitottam a szememet. Danit nem találtam magam mellett, Dorin pedig Austin nevét kiáltotta. Nem bírnám elviselni, ha ez a két fontos személy itt hagyna engem. Akkor már biztos, hogy jól próbálkoznák meg az öngyilkossággal. Nem lennék olyan gyáva, mint 2 éve, hanem teljes erőmből belevájnám a pengét a kezembe.  

- Dorin, jól vagy? – erőtlen hanggal kérdeztem a lánytól, aki az anyósülésen ült. Övemet kicsatoltam és a kocsi hátsó ajtaját kifeszegettem.

- Hol van Austin?

- Megkeresem! – és ezzel már kint is volt a kocsiból. Szörnyű látvány volt, rosszabb mint belülről az biztos. Mindent beborított a füst, az utakon hatalmas fekete keréknyomok látszottak. A kamion – ami átjött a mi sávunkba – az árokba borult, de a sofőre már az árokban ült a fejét fogva. Minden az Ő hibája. Ha nem jön át a mi sávunkba, akkor most nem kellene a barátnőmet keresgélnem, és nem kellene azon aggódnom, hogy a barátom él-e vagy már meghalt! Tudom, hogy nehéz lehet kamionosnak lenni, mert az alvást nem lehet megoldani, ha időben akarnak oda érni, de akkor is, legalább kicsit jobban figyelhetett volna. Bár lehetséges, hogy előzött és nem látott minket, és akkor még csak nem is a fáradságra fogható, hanem a figyelmetlenségére.

A roncsok között, megtaláltam szerelmemet. Véresen feküdt egy autó mellett, és próbált levegőt venni. Azonnal letérdeltem mellé, és fejét az ölembe fogtam. Most erősnek kell lennem, nem sírhatok, nem hagyhatom itt, és legfőképpen nem lehetek rosszul. Erősnek kell lennem, és akkor Ő is az lesz. Mutatnom kell felé azt, hogy minden rendbe fog jönni, és együtt fogunk megöregedni.

- Li…am… - hangja erőtlen volt, bár ekkora zuhanástól nem is csodálom. Az autónk vagy négy méterre van ettől a helytől, ahol Ő fekszik.

- Ne beszélj. Minden rendben lesz.

- Nem… - egy hatalmas levegőt vett és újra beszélni kezdett. – Félek! Mondd meg a nővéremnek… és a mamámnak, hogy szeretem őket..

- Nincs ok, amiért megmondanám! – a szívem éppen a torkomban dobogott, de már csak az egyik darabkája, mert az a nő, akit mindennél jobban szeretek, éppen itt haldoklik az ölemben. Nem akarom, hogy elhagyjon, az lehetetlen. Ő és én egymásnak vagyunk teremtve.

- Meg fogok halni! Törődj bele. De ígérem, visszajövök hozzád, még nem hagylak el. Szeretlek nagyon, és éppen ezért szeretném, ha az egyik vesémet átültetnék neked. Tudom, hogy alkalmas vagyok rá, és mivel neked csak egy van, oda adom az enyémet – szemei le akartak már csukódni, de én nem hagytam. Hallottam a mentő szirénáit, és tudom, ha most hagyom elaludni, akkor esetleg már mindennek vége.

- Erre még csak gondolni se merj. Élni fogsz, mert a szerelmünket nem adhatod föl!

A piros fehér doboz autó leparkolt mellettünk és egy ágyra fektették a barátnőmet, majd infúziót kötöttek be neki, és már el is hajtottak vészes sebességgel. Hozzám se szóltak, csak kikapták a kezemből, és vitték is.
Austint egy másik mentőbe fektették be. Ő is szörnyen nézett ki, de még annyira volt ereje, hogy a titkos jelünket mutassa nekem. Ha valamelyikünk bajban van, akkor mindig ezt mutatjuk a másiknak. Őt nem féltettem. Tudom, hogy rendben lesz, de nem úgy mint Dani.

- Uram, kérem. Meg kell vizsgálnunk magát is! – a könnyek már kezdték szúrni a szememet. Olyan szintű fájdalom járta át a testemet, amit soha sem tudtam volna elképzelni. Minden porcikám sajgott, és már csak azt vártam, hogy lecsukhassam a szemem, és majd csak akkor nyissam ki, mikor a fájdalom elmúlik, a barátnőm és a barátaim ott vannak mellettem, és folytathatjuk tovább az életünket ott, ahol abba hagytuk.
A mentős besegített a kocsiba, majd rám zárta az ajtót. Ott egy nő látta el a sebeimet, ráfektetett az ágyra és nekem is bekötött egy infúziót. Meg akartak gyógyítani minden sebet rajtam, de a szívem töréseit megtudják? Nem, mert Ők csak a felszíni betegségekhez, sebekhez értenek. A szív ügyeit már csak az idő fogja számomra begyógyítani. Az idő, ami oly lassan telik, mikor valaki hiányzik, vagy elveszítjük. Az ember, ha haldoklik megérzi mikor jön el az utolsó perc. Tudja, hogy akkor most már elég volt a szívének, és itt hagy mindent és mindenkit, akit szeretett. Vajon Danielle is tudta, hogy a szíve fel fogja mondani a szolgálatot? Vagy csak a fájdalom miatt mondta azokat a borzalmas és egyben talán utolsó szavakat?  

14.-Dorin!

Sziasztok! Meg is érkeztem a kövivel, és ha szeretnétek és lesz a részekre több komment, és pipa akkor sűrűbben is hozhatom, mert 1)beteg lettem, 2) előre megírtam már pár részt, és elég sok minden fog történni. Szóval kommenteljetek sokat, és akkor esetleg holnap megtudjátok mi lesz Liammel a 15.dik részben.... Izgi lesz, ígérem! :SD

Köszönöm a komikat, meg a pipákat, de aki a "nem tetszik"-re kattintott, azt miért kaptam?

- Austin, ne csináld már! – a suli szekrényemnél álltam, és éppen legjobb barátomat győzködtem, hogy jöjjön el velünk este moziba. Tudom, hogy csak kéreti magát. Mindig ez van, semmire sem akar igent mondani elsőnek, aztán pár órás győzködés után simán belemegy. Azonban a mai nap más. Sőt, már ez a hét is más. Mivel három hete szakított a barátnőjével, és ez még friss szakítás nem nagyon akar kimozdulni otthonról. Nem tudja felfogni a csöpp kis agyával, hogy Rosy nem szerette soha. Vagy ha még is szerette, akkor miért csalta meg minden másnap a focicsapat kapitányával? Azt viszont nem értettem soha, minek neki két ekkora ember, mint Austin, és Eston. Ugyan is, legjobb barátom már vagy pelenkás kora óta boxol, és nem is megy neki olyan rosszul. 18 évesen már Európa-bajnoki címet nyert, és most készül a Világbajnokságra, ami nem kis cím. Mi ketten is ott kovácsolódtunk jobban össze. Kick-box edzésen. A kedvenc sportom volt, van és lesz is. És ezzel Ő is így van. – Most komolyan, nehogy már Rosy miatt ne csajozz többet. Dani elhozza az egyik barátnőjét, és azt mondta csinos. Haver, gyere már – teljesen úgy éreztem magam, mint egy kis csaj, aki vattacukorért könyörög. Nyálas hangon beszéltem, amire elröhögte magát, és a vállamba bokszolt.

- Kuss legyen Li! Rosy nevét ne ejtsd ki többet, esküszöm, ha meghallom, elhányom magam.

- Éppen ezért kell, hogy el gyere. Végre kiverheted a fejedből azt a kis hercegnőt. Végre lehet egy igazi randid, egy érett nővel! – látszott rajta, hogy fontolgatni kezdi a dolgot. A mondandóm hallatán elgondolkozott, és a cipőjével kezdett játszani, majd egy szemét darabot rugdosni. Komolyan, mint egy ötéves.

Austin becsapta a szekrényét, ami hatalmas zajt csapott a folyosón. Mindenkit ránk pillantott, majd vissza a saját dolga felé. Ez az első napom a suliban, mióta haza jöttem. Eddig minden nap megkaptam a leckét, és tanultam is, nagyjából. A suliba pedig az igazgató csak azért vett vissza szerintem, mert az X-Faktorban szinte híres lettem, és a testvérem egy olyan bandában van benne, ami sokak szerint meg fogja hódítani az egész világot. – Dani azt mesélte, hogy táncos! És imádja azokat a pasikat, akik boxolnak, mert neki is az a kedvenc sportja!

- Rendben. Ott leszek! - szemeit megforgatva fordult nekem háttal és elsétált a termünk felé, ahol most egészségtanunk lesz. Gyűlölöm ezt az órát. Folyton a felvilágosításról szól, és a tanár általában havonta irat velünk dolgozatot, olyan dolgokból, amiket nem is veszünk soha. A könyvet még ki se nyitottuk soha.

***

A rádió hangosan szólt a szobámban, míg én a fürdőben szárítottam a hajamat. Új stílust váltottam. Megszabadultam a göndör fürtjeimtől, és helyette egyenesre vágattam, és rövidre. Ez már nem annyira gyerekes, mint azok a kis loknik.

„Mos pedig következzék az egyik brit fiúbandától, akik mellesleg lassan a világ össze országában ismertek lesznek, és mindenhol fanok fognak toborzódni. A One Direction What Makes You Beautiful.,,

A dallam amint felcsendült kiléptem a fürdőből és leültem az ágyamra. Lassan már egy hónapja itthon vagyok, és Harryvel azóta nem is beszéltem. Hiányzik a testvérem, amit nem tagadok. Még is csak a vérem, és ráadásul ikrek vagyunk. Bár, már Ő is tett róla, hogy ne nagyon hasonlítsunk egymásra. Kicsit lejjebb növesztette a göndör fürtjeit, és néha hátrafésüli, ami sokkal jobban kiemeli a zöld szemeit.

Hírtelen megint elkapott a féltékenység, azonban nem sokáig tudtam azon a négy srácon gondolkozni, mert Austin kocsijának a dudáját hallottam meg. Vészes sebességgel nyomtam ki a rádiót, és kaptam fel a dzsekimet, majd leszaladtam a lépcsőn.

- Liam, merre mész? – anya kérdő pillantással nézett rám.

- Moziba, sziasztok! – mielőtt újabb kérdést feltehetett volna már a kocsiban ültem, és hagytam, hogy Austin elindítsa a motort és gázt adjon.

- Paynoo merre lakik a hercegnőd? – hangja ironikus volt. Ha most nem vezetett volna, biztosan bele bokszoltam volna a vállába. Figyelmesen navigáltam el a mellettem ülő srácot, aki dudorászva vezetett el Daniék házához. Éreztem, hogy barátom izgul, ezért is szólaltam meg inkább, hogy nehogy még a végén rosszul legyen nekem. Na, tényleg, az kellene még.

- Aust, nyugi. Ő csak egy csaj, ahogy te szoktad mondani. Nem kell tőle félned – próbáltam poénos lenni, ez azonban most nem sikerült. Ismerem Austint és csak akkor szokott ideges lenni, ha valamitől az élete múlik. De Dorin miatt nem fog. Ő csak egy csaj.

- Li, ahogy elmesélted, Ő egy főnyeremény lehet. Itt vagyok 19 éves, és eddig nem volt komolyan kapcsolatom, és neked meg már kettő is volt – szemeit nem emelte rám, inkább csak a kormányt bámulta. Nem volt tényleg még soha komoly kapcsolata, de ez szerintem semmi sem jelent. Az igazi akkor is eljön, ha már vagy öt komolyabb kapcsolaton van túl, és akkor is ha még egy sem olt. Neki mindig is csak a rossz csajok jöttek össze. Általában 3- hónapot jártak, aztán dobta Őket. Egyik sem illett hozzá, de ahogy Austin mondaná, egy patront megért. Komolyan, ezzel a mondatával kikészít.

A két lány nevetgélve lépett ki a ház ajtaján, majd egymásba karoltak. Barátommal mi is kiszálltunk és vártuk, hogy a két lány végre felénk érjen. Én egy csókkal köszöntöttem szerelmemet, majd áttekintettem az Austin Dorin párosra, akik már nevetgéltek. Dorin arca vérvörös színben pompázott, ahogyan barátom végig nézett rajta, és megdicsérte, hogy milyen csinos. Valóban csinos volt. Egy cicanadrágot viselt, egy hosszú ruhával, ami igazából olyan volt, mint egy póló. Lábán egy hosszúszárú fekete cipő volt. Haját begöndörítette, és sminkje is szolid volt. Alkatán meglátszott, hogy sportol, és az arca egy igazi barbiéhoz hasonlított. Azonban nekem még is Danielle tetszett a legjobban. Egy farmert viselt, amihez egy egyszerű pólót és divatsálat vett fel. Gyönyörű volt mindenhogyan.

- Indulhatunk? – csaptam össze tenyereimet, és mindenkit beinvitáltam a kocsiba. Hagytam, hogy a galambocskák foglaljanak helyet elől, mi pedig Danivel beültünk hátra. 

13.- Megváltoztak?

Hellóka! Itt van a kövi rész. Nincs sok hozzáfűzni valóm. Kommenteket köszönöm, és a pipákat is. Nyugodtan lehet véleményezni, imádon őket olvasni! :)

Furcsa volt fél év elteltével haza jönni. Mikor az ember utazhat, el sem tudja képzelni, hogy a napok szinte percek gyorsaságával repkednek. Olyankor élvezi az életet és nem gondol a rossz dolgokra. Újra önmagát meri adni, nem fél senkitől, mert az emberek más országokban nem ismerhetik.
A Magyarországon töltött 3 teljes hónap után Anglia teljesen máshogy néz ki a szememben. A napsütötte tájakat felváltja az esős út, sáros udvar, és a felhős ég. Az emberek sokkal boldogabbak voltak a D-vitamintól, amit a nap biztosított számukra. Mindenki mosollyal köszöntött mindenkit, még akkor is, ha ismeretlenek voltak egymásnak. Nem mondok, hogy az angol emberek szemetek, vagy nem kedvesek, de azt hiszem most a magyarokra volt szükségem, akikben valami különlegesség.

- Gyere, ne előröl, menjünk be! – hirtelen megfogtam Dani kezét és a másik irányba kezdtem húzni. Nem akartam a ház bejáratán bemenni. Tisztában voltam vele, hogy a szüleim itthon vannak, és biztosan Harry sikereit mesélték volna el nekem, amihez most nincs sok erőm. Szeretem, mert a testvérem, de tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elszáll magától, pedig Ő mondta nekem, hogy ha sztár leszek, ne felejtsem el. Hát, ezt megtette helyettem is.

- Hanem? – értetlen arca olyan aranyos volt. Egy lépést felé léptem és egy apró puszit adtam a szájára. Hatalmas mosoly húzódott az arcára, amit mindig is szerettem. Így a leggyönyörűbb. Mosollyal. A legszebb égszere.

- Megmutatom, hogy hol van a titkos helyem, amit egyedül csak Harry tud – kezét az enyémbe fogtam és vészes sebességgel húzni kezdtem magam után. A hátsó udvarba mentünk, ahol halkan lépkedtünk az ablakom alatti fához és Danit feltettem rá. Azonnal mögé másztam, de a csomagokat lent hagytam. Amint felértünk az erkélyre kinyitottam az ajtót, és egy kis kosarat szedtem elő az egyik szekrényemből, majd egy kötelet csatoltam a fogantyújához. – Ereszd le nekem! – parancsoltam barátnőmnek, aki felkuncogott. Bevallom, ez a művelet számomra is elég murisnak tűnt, hisz egyszerűbb lett volna az ajtón közlekedni. Ott csak a lépcsőn kellett volna feltornázni a csomagokat, nem pedig a fa ágai között zsonglőrködni.

- Li, ugye tudod, hogy nagyon komplikált egy ember vagy?

- Igen, tudom, de te is mondtad már!

A csomagokat bele fektettem a kosárba, és vagy 3 forduló felhúzás után sikerült minden csomagot a szobámban tudni. Barátnőm boldogan nézegette a Batman-es figuráimat és a sok újságomat, poszteremet és még minden dolgomat. Az egyik polcon megtalálta a lányok imádott dolgát. A fényképalbumomat. Minden barátnőm imádta. Többnyire Harry és én vagyunk benne, de szerintem senki sem képzelte volna valaha is, hogy képesek voltunk olyan kis hülyék lenni.

- Megnézhetem, igaz? – kiskutya szemekkel nézett rám, majd mellém ült, és lapozgatni kezdte.

- Naná! – haját a jobb vállára tűrte át, és így bal nyakához ajkammal hozzá férhettem. Azonnal puszilgatni kezdtem, minden szándék nélkül. Most nem akartam semmit, csak tudni, hogy szeret engem.

- Olyanok voltatok, mint két tojás! – az egyik karácsonyi fotónkhoz ért, amit még öt éves korunkban csináltattak a szüleink. Tényleg olyanok voltunk. Kicsit hosszabb hajunk volt mint az a bizonyos bili frizura, és még a ruháink is egyformák voltak. Az az undorító rénszarvas pulcsi, amit anya alig tudott ránk kényszeríteni, de mivel nekem vett egy csomag Batman-es matricát, és Harrynek pedig egy állatos könyvet, felvettük. Minket lehetett zsarolni, komolyan, ha tudom, hogy hogy nézek ki benne, akkor többet kérek.  

Minden egyes fotónknál megállt, azonban egy képet nem vártam. Azt az egyet minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy rádobom a tűzre, és örökre megsemmisítem, de valahogy nem volt meg hozzá a szívem.
7 évesek voltunk Harryvel, amikor megkaptuk az első medencénket. Forró nyár volt, és már alig vártuk, hogy végre megkapjuk a vizet a medencébe. Azonban csalódnunk kellett. Gazdagok voltunk már akkor is, és még is csak éppen hogy 2 vödör víz lehetett benne. Jó, hogy a bokánkig ért a víz.
Anya meztelenre vetkőztetett minket, mert szerinte sokkal felszabadultabban tudtunk úgy játszani majd, és lefotózott minket.

- Hol van belőle a víz? – Dani a képre mutatott és értetlen arccal meredt rám. Láttam, hogy pár másodpercen belül előtör belőle az a bizonyos nevetés, ami mindenkiből, mikor meglátja, hogy meztelenek vagyunk rajta Hazza-val.

- Nagyon keveset kaptunk, mert drága volt a vízszámla. Körülbelül a bokánkig ért – azonnal nevetni kezdett, de valahogy nem tudtam a szívemre venni. Inkább nevessen, mint sírjon.

- És, miért vagytok meztelenek? Istenem, jaj de aranyos vagy! – a vállamnak dőlve nevetett tovább, egyre és egyre jobban. Tudtam, hogy túl hangosan nevetett, és ezt a szüleim is meghallják. Ijedten nyitottak be a szobámba, és mikor megpillantottak hirtelen azt sem tudták, hogy kik is Ők.

- Drága, kicsi Liamem! – anya azonnal a nyakamba ugrott, és nem hagyott szóhoz jutni. Megváltozott, de apa nem. Ő megkövülten állt az ajtóban, és hol a barátnőmre nézett, hol pedig rám. Nem ismeri még, de talán akkor sem kellene úgy néznie rá, mintha nagy csoda volna, hogy lány van a szobámban. Bár, belegondolok, apám nem is tud a csajozásomról.

- Anya, apa, Ő itt a barátnőm, Danielle Peazer! Dani, Ők itt a szüleim, Anne és Geoff Payne! – barátnőm boldogan fordult oda hozzájuk. Először édesanyám felé nyújtotta kezét, amit anya el is fogadott, azonban apám nem. Dani zavartan eresztette le a kezét, és az arcán apró pírt véltem felfedezni. Mellé léptem és azonnal átöleltem, de apám ezt se nézte jó szemmel.

- Gyertek gyerekek, csináltam sütit. Meséljetek! – anya elindult kifelé és apát is magával húzta.

- Apukád nem fog szeretni! – Danielle a fülembe súgta keserves hangon. Sajnáltam, rettenetesen. Tudom, hogy ezt a szívére veszi, és nagyon fáj neki, na de még majd mennyire fog.
Bár, ha bele gondolok apa soha sem szerette a lányokat, akiket haza hoztunk. Jobban mondva inkább Harry. Én eddig csak egy lányt hoztam haza, és az Danielle volt. Shannont is csak futólag ismerik, mert mindig akkor aludt nálunk, mikor apa nem volt itthon.  Harry barátnőit szó szerint elüldözte tőlünk. Elérte, hogy sírva meneküljenek el a lakásból, és többet még csak a közelünkbe se jöjjenek.

A lépcsőn leérve a kanapét vettük célnak, és leültünk. Éreztem azt a feszültséget a szobában, amit nem akartam. Bízok benne, hogy Dani elég erős apám kérdéseihez, és Őt nem fogja elüldözni, mert akkor nem is tudom mit fogok vele csinálni.

- És drágám, mesélj magadról! – anya kedvesen lépett elénk egy tálca sütivel, amit az előttünk levő üveg asztalra helyezett, majd annak a fotelnak a karfájára helyezkedett, amelyikben apa helyezkedett el. Olyan furcsa volt őket nézni. Anya mosolygott, és kíváncsi tekintettel várta, hogy barátnőm belekezdjen a mondandójába, míg apa a pólója szélével volt elfoglalva, és Ő pedig azt várta, hogy inkább el se kezdje.
Most jövök rá, hogy Ők nem illenek össze. Teljesen más világ mind a két ember. Anya szabad egyéniség, akit nem szabadna elnyomásban tartani, apa pedig zárkózott, nem szeret ismerkedni, és utálja, ha emberek veszik körül, még akkor is, ha azok a gyerekei.

- 22 éves vagyok. 7 éves korom óta táncolok, és most is ezzel foglalkozok. Az X-Faktor egyik koreográfusa vagyok, és mostanában sztárok mellett is táncolok. A nagyanyámmal és a nővéremmel élek, nem messze innen…

- Mit is mondtál, hány éves vagy? – tudtam, hogy nem bírja ki. Apa értetlen tekintettel nézett Danire, és úgy csinált, mint aki nem hallotta, hogy azt mondta 22 éves. Komolyan, most mit kell ezen annyira fennakadni? Mi ebben a nagyon fura? Az, hogy a fiának érett barátnője van, aki történetesen 5 évvel idősebb nála? Nem értem, hisz’ az egyik lány, akivel megcsalta anyát még csak 20 éves volt. Apa pedig 40. Az akkor nem számított, vagy nála minden kivételnek számít? Csak nehogy véletlen elszóljam magamat anya előtt, ha most nagyon belemelegedik a veszekedésbe, hogy egyszer jöttem haza suliból, és éppen egy fiatal lánnyal fetrengett a kanapén. Biztos vagyok benne, hogy nagy balhé lenne belőle, de nekem ahhoz most nagyon nincs kedvem.

- 22 – félve ejtette ki Dani a bűvös számot, mire apám rám nézett. Egy gyilkos pillantást vetettem felé. Féltem a reakciótól.

- Ne haragudj, mostanában rosszul hallok. Tudod, ez az öregedéssel jár!

Teljes mértékben meglepődtem. Az nem lehet, hogy nem szólt egy rossz szót sem. Az nem lehet, hogy mosolyog rá, és nem pedig undorral néz végig rajta. Nem lehet. Talán még is megváltoznak? Bár, apám esetében ezt kétlem…

12.-Emlékek!

Sziasztok drágáim. Azért kaptok ma egy részt, ami rövid, mert szombaton versenyen leszek hajnalban indulunk és éjfélkor érünk haza :/ úgy hogy maximum csak vasárnap tudok nektek újat hozni, de nem ígérek semmit. Remélem tetszeni fog, bár ez összecsapott lett.

Ja, és egy jó hír, elkezdtem dolgozni egy új törin! :D

 

"Öngyilkos akartam lenni, de nem tettem. Miért? Mert tudtam, hogy az élet tartogat számomra még valamit.-Liam Payne.,,

Azt hiszem hajnali három óra lehetett, mikor megszólalt a telefonom. A csengőhangom olyan hangosan szólalt meg, hogy hírtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azonban simán rájöttem, mivel a takaróm lelibbent rólam és szembe találtam magam az ismertetőmmel. Azonnal az éjjeli szekrényhez kaptam, ahol telefonom még mindig vinnyogott. A kijelzőn csak egy számomra összemosódott alak képe látszott, így végighúztam a zöld nyílon az ujjam, és bele szóltam.

- Halló!

- Liam! Képzeld. Ma volt az első nagy fellépésünk. Olyan szuper volt. El sem tudod hinni, milyen jó érzés is az, amikor belépsz egy olyan épületbe, ahol emberek százai skandálják a nevedet. Haver, egyszer el kell jönnöd megnézni!

- Harry, hajnali három óra van, és én álmos vagyok! – egyáltalán nem voltam az. Az ágytámlának támaszkodva ültem, miközben Dani a mellkasomra hajtotta fejét, és a takaróval játszott, ami betakart minket. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból. A testvérem nem lehet ekkora tapló, hogy felhív hajnalok hajnalán, és csak arról a szaros koncertről tud beszélni, aminek azt hiszem most lett. Nem érdekel. Tudja jól, hogy mennyire fájt, amikor kiestem, és még is ezzel traktál most. Biztos jó lehet neki, de ezt ne velem beszélje meg, hanem a bandatársaival.

- Azt hittem rád számíthatok, de ezek szerint te is elárulsz!

- Hazza, hajnali három óra van, nem tudom még hányszor mondjam el neked, és az emberek ilyen tájt már rég nyomják a szunyát. Amúgy is, én árullak el? Én? Nem is tudom, hogy tegnap kinek írtak vagy 1 millió tweet-et a születésnapja miatt. Én hívtalak, de szokás szerint nem vetted föl. És te? Megerőltetted magad? Nem. Hát szép. Jó éjszakát szupersztár! – amint bontottam a vonalat, a telefont a földre dobtam és hosszasan kifújtam a levegőt. Megbántottam, tudom, érzem és az én érzéseim soha sem csalnak, főleg vele kapcsolatban nem.

- Lee kérlek ne légy ideges! Tudod milyen Harry, megváltozott, velem sem túl kedves mostanában, de akkor sem ok arra, hogy ennyire felidegesítsd magad!

- Aludjunk, kérlek! – lejjebb csúsztam az ágyon, és hagytam, hogy Dani a párnája helyett az én mellkasomat használja alvóeszköznek. Jól esett, hogy mellettem van, de legfőképpen az, hogy Ő mindig támogat. Mindenben.

***

- Mindent összepakoltál?

- Azt hiszem!  - Danielle szinte reggel óta pörög, amióta megmondtam neki, hogy haza megyek. Haza költözök végleg, abba hagyom az utazgatást, mert nem nekem való. Egyszerűen kiborulok tőle, mert honvágyam van. Hiányzott Danielle, hiányzott Anglia, hiányzott a suli, és Harry is.
A mai nap folyamán, ami nálam eddig még csak 3 órát jelent, több tucat SMS-t küldött nekem, miszerint bocsássak meg neki. Hát egy nagy frászt, bár nem vagyok haragtartó ember. De akkor sem. Szerintem kicsit forrjon a bűntudatban, és jöjjön rá, hogy én nem vagyok az egyik szolgája, akivel úgy beszél, ahogy kedve szottyan. Nem, nem és nem. Én az ikertestvére vagyok, aki megérdemel egy kis tiszteletet. Elvégre én születtem előbb.

A repülőnk 11 órakor indul. Most pontosan 10:55 van, és már a repülőn ülünk. Megmondom őszintén először tartottam ettől a légi dologtól, de már egészen megszerettem. Nem is olyan rossz. Ha kinézek az ablakon, olyan, mintha madár volnék, lennének szárnyaim és elszállhatnék bárhová. Oda ahová csak szeretnék.

- Liam, nem hallod, hogy jött egy üzeneted – Danielle édes hangja zökkentett ki az értelmetlen gondolataim közül. Előhalásztam a telefonomat, és immáron elolvastam Harry üzenetét.

„Liam vedd már fel a telefont. Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire sértődős? Jó, bocs hogy nem hívtalak a szülinapunk miatt, de mit számít ez? Úgy is utálod őket, akkor meg, minek ez a nagy felhajtás?”

Nála nagyobb bunkóval még nem találkoztam, azt hiszem. Most komolyan, szerintetek ez normális? És, csak hogy tudjátok, miért mondom ezt, elmesélem.

A hetedik szülinapunkon kezdődött. Anyáék elvittek minket egy játszóházba. Az első utunk Hazza-val a légvárba vezetett, ahol egy majd 120 kilós gyerek ugrándozott. Ezzel még nem is volt semmi baj, a probléma akkor kezdődött, amikor „véletlenül” oda ugrott mellém, elestem és aztán rápattant a kezemre, ami ripityára tört.
Aztán jött a nyolcadik szülinap, amikor a szülinapi bulinkon az egyik gyerek belenyomta a tortámba a fejemet, és le kellett vágni a hajamat, mert a karamell nem akart kijönni belőle.
A elkövetkezendő 3 szülinapom nem volt annyira rossz, de persze mindegyiken felvillant bennem a rossz emlék. Elérkezett a 12-dik szülinapunk. Sok embert meghívtunk, de legtöbb Harry barátja volt. A meghívón fel volt tűntetve az Ő és az én nevem is, és az is, hogy mind a kettőnknek születésnapja van. A harminc emberből négy hozott nekem is ajándékot, a többiek mind csak a testvéremnek. Nem kell mondanom, valahogy szíven ütött a dolog. És a tegnapi? Azt is felírtam a képzeletbeli rossz szülinapok listájára, ahol senki sem köszöntött fel, kivéve két embert. Danielle, és anya.

Ilyen az élet. El kell fogadni olyannak amilyen. Ha a Sors rossz kártyát ad neked arra a napra, nem szabad feladni, mert lehet, hogy a másik napon jót kapsz, ami talán megváltoztathat mindent. 

11.-Féltékeny vagyok!

Sziasztok drágáim! Úgy gondoltam ma is kaphattok egy részt! Bevallom nekem is furcsa lenne ha Liam itt lenne Magyarországon, de ebben a töriben nem 1D tag, hanem egy átlagos ember. Kicsit megint rövid lett, és ezért bocsánat. Köszönöm a komikat! :D 

Forró augusztusi napra ébredtem. A nap szinte szórja sugarait, nem úgy mint Angliában, ahol gondolom még most is esik az eső. Nem úgy, mint itt Magyarországon. Pontosan ma van két hónapja, hogy itt vagyok. Mióta a One Direction megalakult úgy döntöttem itt maradok. A testvérem nem egészen egy hónapja nem telefonált, és én hiába is próbálkoztam folyamatosan csak a hangpostára felmondott unalmas szöveget hallhattam nap, mint nap. Belefáradtam az egészbe. Naiv voltam, mikor azt hittem, hogy Ő nem fog egy sznob sztárrá változni. Miért is hittem azt, hogy Ő más lesz? A pénz mindenkit elvakít, na meg a csillogás, és az emberek akik körülugrálják.

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes azt elviselni, hogy valaki mindent megcsinál helyette. Nekem nem menne. Segíteni akarnák neki.

Egy kosárlabdapálya felé sétáltam. A fiatalok szüntelen boldogsággal játszottak, és nem is lehetettek idősebbek, mint én.  Boldogan nevetgéltek, és tréfálkoztak egymással. A narancssárga labda, amit éppen az egyik magas srác dobott a gyűrűbe felém pattant. Mosolyogva fogtam meg, és kezdtem forgatni a kezemben.

- Hé haver, passzold vissza léci! – a csapatban csak egyetlen egy néger gyerek volt. Ahogy elnéztem az embereket ebben az országban, nem olyan sokan vannak a fehér bőrtónusnál másabb színű emberek. A labdára pillantottam, majd egy ügyes mozdulattal visszadobtam. Egy mosolyt eresztett felém, de nem fordult vissza a többi fiúhoz, akik már türelmetlenül várták, hogy had játszhassanak tovább. – Öreg, nem te vagy Liam Payne, abból az éneklős műsorból?

- De! Én vagyok, és mielőtt elkezdenéd mondani, hogy buzi vagyok hallgass meg… - szomorúan hajtottam le a fejemet, ugyanis mostanság sok utálkozóm is akadt a rajongók mellett. A fiúk nem igazán szeretik az énekes tiniket, pedig nem tettünk ellenük semmit sem. Féltékenyek és lebuziznak, ami nekem egyáltalán nem tetszik.
Azonban mielőtt folytatni tudtam volna, félbe szakított.

- Ugyan. A húgommal folyton téged és az ikertesódat néztünk. Imád téged, és szerintem is jó hangod van! Aláírnád a pólóm, legyen valami végre, amivel cukkolni tudjam! – egy apró mosoly húzódott az arcomra. Táskájához szaladt és elővett belőle egy tollat, majd átnyújtotta nekem én pedig a pólójára firkantottam egy Liam feliratot.

A délután további része azonban unalmasan telt. A szállodában folyamatosan zaklattak. Mindenki a testvéremet kereste, aki elég messze van tőlem. Szerintem valamit elszámoltak. Több ezer kilométer választ el tőle, és ezt még csak nem is az én nyelemen kérték. Magyarul kezdtek el nekem beszélni, amit köztudott, hogy én nem tudok, ugyan is angol vagyok.
Harry-ről, még nem is meséltem. Szóval, azt már említettem, hogy amióta megalakult a One Direction, és kiestek nem sok ideje jutott rám. Félig örülök annak a napnak, félig pedig elátkozom, de ezt mindenki tudja. Miután kiestek Simon meggyőzte őket, hogy költözzenek össze Londonban, egy hatalmas villában. Aztán itt jönnek képbe a rajongók. Naponta több mint félmillió tweetet hoztak össze, a One Directionnek nincs vége címmel. És nem is lett. Simon leszerződtette őket az egyik lemezstúdiójában, és készül a srácok legelső saját dala a What Makes You Beautiful. Most mondjam azt, hogy féltékeny vagyok, ráadásul a testvéremre? Ha bevallom azzal kinek lesz jobb? Senkinek, úgy hogy inkább tagadom, és belülről felemésztem magam szépen, lassan.

Ismét egy zaklatóm érkezett, aki az ajtómon dörömbölt.

- Megmondtam, hogy hagyjanak már békén! – idegesen dobtam el a telefonomat és szaladtam az ajtóhoz, amit szinte kirántottam a helyéről. A lendületem hatalmas volt, így szinte egy tornádót idéztem elő, amikor kinyitottam a fa ajtót. Most az érdekel ki állt az ajtóban igaz? Ha annyit mondok, Danielle elég lesz? – Hát te? – elég buta kérdésnek bizonyult, mikor szemöldökét az égbe vonta, és csak megölelt. Mindig is egy lúzer voltam, az biztos.

- Hiányoztál, te tökfej!

- Te is nekem, nagyon.

- Akkor gyere haza! – mondatán elgondolkozva invitáltam be a hotelszobámba, és segítettem le róla puha, meleg kabátját, amit az akasztóra helyeztem az enyém mellé. Még is hogy mehetnék haza? Nincs már semmi keresni valóm ott, maximum miatta mehetnék vissza, de ő sem lesz otthon már sokat. A turnéi elkezdődnek, és még is mit csináljak otthon egyedül.

Hatalmas barna szemeivel kereste a tekintetemet, amit kerültem ebben a pillanatban. Nem akartam látni a csalódott pillantását.

- Nem mehetek. Miért jöttél ide?

- Ha jól tudom, Mr. Payne ma lett 17 éves. Ezt csak nem fogom neked interneten megmondani, vagy SMS-ben.

- Ne is mondd. Te vagy az egyetlen, aki eddig felköszöntött. Harry is szarik a fejemre, és… Neki olyan rohadt könnyű. Mindenki szereti! Láttad az egész Twitter az Ő szülinapjával van elfoglalva, és az enyém kit érdekel? – fájó szívvel ordítottam az arcába, bár nem szabadott volna. Nem Ő tehet arról, hogy az emberek ennyire szeretnek velem kicseszni. És arról sem, hogy apám megtudta a telefonszámomat, és minden nap érkezik egy olyan üzenet, amiben haza hív, és arra utasít, hogy én legyek az éttermünk tulajdonosa örökké. Ha rajtam múlik, inkább felgyújtom a helyet, de inkább eladom, azon egy kis nyereség is befolyik számomra.

- Én itt vagyok veled! – apró kezét az enyémre csúsztatta és leguggolt elém.

- Köszönöm! – apró testét hirtelen kaptam el, és magamra húztam.

- Már egy igazi férfi lettél! – rendezett hajamba túrt bele, és egy apró puszit adott a nyakamra. – Boldog születésnapot drágám.

- Tudod, ez felért nekem a világ össze emberének a köszöntésénél. Szeretlek!

- Én is!