2014. március 31., hétfő

3.

sziasztok, itt a kövi rész, remélem tetszeni fog, bár mostanában nagyon megcsappant a nézettség.... szomorú is vagyok emiatt, nagyon!! na mind egy, itt a kövi rész, jó olvasást, véleményt hagyjatok ;))


Liamnek egészen jól ment a tánc. Minden lépést szépen meg tudott tanulni, amiket mondtam neki. Mintha már csinálta volna, vagy pedig ismerte volna a tánc fortélyait. Élveztem a társaságát nagyon. Mindent elviccelt, és tudta hol a határ, amit természetesen nem lépett át. Tisztában van vele, hogy mikor kell komolynak lenni, és azzal is, hogy mikor engedheti meg magának, hogy viccelődjön.
A földön ültünk és pihentünk, miközben Liam ivott és a telefonját kezdte el nyomkodni. Furcsa volt egy kicsit számomra, hogy folyamatosan pityeget, csörgött és rezget, de Ő nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget.
- Hány éves vagy? – emelte rám a tekintetét, miközben telefonját visszatette a pulóvere zsebébe.
- 18 – mondtam az Ő szemei pedig kikerekedtek. Nem tudom ebben mi olyan furcsa, talán az, hogy Ő idősebb lehet nálam és még is én tanítom Őt.
- Wow… Nem hittem volna.
- Szóval ennyire öregnek nézek ki.
- Jaj, nem. Arra gondoltam, hogy itt vagy 18 éves és már tanítványaid vannak! – mosolyodott el. Valójában Ő az első tanítványom, de szerintem nem azért fizet nekem, hogy itt beszélgessünk, de a bizalom része ez is. Neki bízni kell bennem, hogy olyan dolgot tanítok neki, ami a tánchoz kell, és szerintem két idegen nem tud együtt dolgozni. Szóval, ha kérdez, én válaszolok.
- Mesélj magadról te! – kíváncsian ültem törökülésbe, és a kezemre támaszkodtam. Valójában érdekelt, hogy vele mi történhet, és milyen lehet az élete.
- 21 éves vénember vagyok – mondta szomorúan, de aztán elnevette magát. – Kétszer jelentkeztem az X-Faktorba, és… - itt vészesen elhallgatott, és szája szélébe harapott. Talán valami rosszat tettem? Esetleg rosszul néztem rá, vagy miért nem folytatja?
- És? – kérdeztem meg, mire rám emelte ismét a tekintetét.
- És nem jutottam tovább – szomorú volt, bár ez érthető. Ha nem jutott tovább, akkor biztosan megviselhette.
- Tudod mit, van egy ötletem! – mondtam és azonnal felpattantam. A magnót kikapcsoltam, és az egyik szekrény felé igyekeztem. Tudom, hogy milyen az, amikor az álmok valóra válnak, és azt is, hogy milyen az, amikor akarunk valamit, de még sem valósulhat meg soha. Én is ezt érzem a szüleimmel kapcsolatban. Mindig is élt bennem egy kis reménysugár, hogy egyszer majd felkeres valamelyikük, mert érdekli őket, hogy mi is lett belőlem. De minden este szembesülök azzal, hogy nem jöttek, és talán nem is fognak.
Nem régen pakolásztam, és találtam egy mikrofont a szekrényben, amit el is tettem, mert tudtam, hogy egyszer még szükségem lesz rá. És most eljött ez a pillanat.
Liam kezébe nyomtam, majd beálltam a tükörrel háttal, és vártam, hogy végre vegye a lapot, hogy mit is akarok tőle.
- Most mit csináljak? – állt elém, és értetlenül nézett rám.
- Énekelj, amit csak akarsz. Erezd ki a hangod, és csak kezdj el mozogni, ahogy érzed! – a mikrofont a szájához emelte és énekelni kezdett. A szám szinte tátva maradt, ahogyan elkezdte a torkán kiereszteni a hangokat. Egyszerűen a fellegekben éreztem magamat.

Does he know you could move it like that?
Does he know your out and I want you so bad
Tonight, you're mine, baby
Does he know that you'll never go back?, oh
Does he know?
I catch your eye then you turn away
But there's no hiding the smile on your face
Inside and out, baby, head to toe
He's not around, girl, you let me know
Your secret tattoo, the way you change moods
The songs that you sing when you're all alone
He knows how you dance in front of your friends
But baby, baby

- Ugye tudod, hogy eszméletlen hangod van? – kérdeztem tőle még mindig tátott szájjal. Komolyan, ha ez nem volt elég az X-Faktor mentoroknak, akkor mi az, amit tovább lehet juttatni? Mert szerintem fantasztikus hangja van, amit az egész világnak kellene ismernie. Tuti, hogy minden lány, anyuka, és még talán öreg nénikék is oda lennének, mert teljesen át tudja adni az érzéseit.
- Köszönöm.
- De ha ilyen hangod van, akkor mit keresel egy táncteremben? – kérdeztem zavartan, hisz aki táncolni tud az énekelni nem és aki énekelni tud, az pedig táncolni nem nagyon. Szerintem inkább fellépésekre kellene járnia, vagy legalább a neten hírességet kreálni magából.
- Öhm.. A haverjaim fizettek be, és gondoltam ne vészen kárba, ha már el is jöhetek – bólintott, miközben a mikrofont letette a zongora tetejére, majd mosolyogva fordult felém. – Táncolunk?
- Persze! – válaszoltam, és neki kezdtünk ismét a munkának…

///

- Wolter! – szólt utánam Rosy, mikor már kijöttem a stúdióból. Hosszú nap volt a mai. Liam csak 2 órát volt bent, de még is olyan rövidnek tűnt. Nagyon jó társaság, jókat lehet vele nevetni, és szórakozni. Aztán még pár táncot kellett gyakorolnunk, mivel Rihanna ma állított be a drága menedzserével, és kijelentették, hogy ma vagy soha többet nem keresnek fel minket. Soha sem értettem a sztárokat, azért mert van pénzük, azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Mert szerintem nem. Én is és Ő is ugyan olyan emberek vagyunk, és ha jól sejtem mikor megszületett, még senki nem tudta, hogy mi lesz belőle, vagy hogy mennyire lesz híres. Ő is ugyan olyan kicsi volt, és ugyan úgy harcolt az álmaiért mint én, akkor minek van ekkora arca?
- Szia! – fordult meg és köszöntem mosolyogva. Egyedül tőle vagyok képes elfogadni, hogy ne a keresztnevem szólítson. Nekem furcsa az, hogy Wolter, és nem is szeretem. Túl hivatalos.
- Szia drága – adott két puszit az arcomra, mikor mellém érkezett. Ő mindig is jellegzetes alakjáról és külsejéről volt híres. Sovány, és olyan típus, hogy akár mennyit eszik, még sem szed fel egyetlen kilót sem. Én bezzeg. Megeszek egy csokit, és fogyózhatok hetekig. Milyen igazságtalanság ez már? – Ki volt az a srác ma vele a teremben?
- Liam Payne! – ahogy kiejtettem ezt a nevet, a szemei kikerekedtek, és ami a kezében volt mind eldobta. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen reakcióját. Liam nem mondott semmi különösebb dolgot, ami talán ennyire zaklató lehet. Talán drága barátnőm múltjában esetleg szerepelt, vagy rokona? Bár szerintem nem, mert arról tudnák. Én mindenről tudok, ami körülötte zajlik.
- Rosy, szerintem az a két X-Faktor nem csinált neki ekkora hírnevet. Kiesett, és nem lett híres, akkor meg máshonnan ismered? – kérdeztem gyanakodva, mire szemei végre visszaálltak a régi állapotukba.
Alapvetően soha nem barátkoznék egy ilyen lánnyal, mint Ő. Ha kicsi korunkban nem találkoztunk volna, akkor ma nem lenne a barátnőm. Tipikus hercegnőfajta, kinek minden hónapban új műkörme van, a szemöldöke mindig pontosan ki van szedve, és ugyan annyi festék is van rajta minden egyes nap. De engem a külseje nem érdekel, inkább a belső, ami viszont teljesen az én másom. Olyan poénjai vannak, amiktől más ember a földön fetrengve fogná a hasát. Csak imádni lehet ezt a csajt. Mikor az ember beszélgetni kezd vele, egyszerűen nem tudja abba hagyni. Érdekli, amit mondasz és mindent megjegyez. Nem csak magáról mesél, hanem hagyja, hogy végig hallgasd.
- Öhm… Hát – dadogott, ami nekem elég furcsának tűnt. Mintha titkolt volna előlem valamit, amiről nekem nem kellene, hogy sejtésem legyen, de ezt utálom. Nem szeretem, ha titkolóznak az emberek, de azt még jobban nem, ha hazudoznak. – Akkor is nagy rajongója vagyok. Egyszerűen fantasztikus, és imádom a stílusát! – mondta nemes egyszerűséggel, és előre sietett. Na, ezt utálom. Beszélgetünk valamiről, és egyszer csak úgy dönt, hogy elkezd loholni – amit természetesen neki természetes tempója, én meg rohanhatok utána, mint egy hülye – és persze, meg sem áll hazáig.
- Tudod mit, aludj ma nálam!
- Nem lehet, holnap utazom a nagyihoz. Pár napot ott leszek vele – mondtam szomorúan. Mikor rágondolok, az egyetlen olyan emberre, aki valaha is érdeklődött felőlem a családomból, és tisztában vagyok vele, hogy beteg egyszerűen rosszul leszek. Nem tudom elhinni, hogy az az ember, aki felnevelt, most éppen fél lábbal már a halálban van. Miért kellett neki ez a tüdőgyulladás? Miért nem tudott esernyővel kimenni a közeli piacra? Tudja jól, hogy az Ő szervezete nagyon gyenge már, és minden apróságot képes elkapni, erre föl nem vigyáz magára. Tessék, most megcsinálta a bajt, amiért persze nem hibáztatom, de még is vigyázhatott volna egy kicsit magára.
- Ja, tényleg, de ugye nem felejtetted el, hogy hétvégén osztálytalálkozó? – kérdezte nagy szemekkel. Egy közeli kávézóhoz vettük az iránt, ahol szerintünk London egyik legjobb kávéját készítik. Szerintem valami titkos összetevőjük van, amit senkinek sem árulhatnak el, mert ha megteszik, akkor az Ő cégük csődbe megy, mivel minden más kávéházban majd ugyan olyan kávét lehet inni.
- Bár elfelejthetném! – sóhajtottam egy nagyot, és beléptem utána az ajtón. Kevesen voltak, és mindenki a partnerével volt elfoglalva. Imádtam ezt a helyet mindig is, és szinte már családtagnak érzem itt magamat. Mindenki ismer. Az összes alkalmazott, és a főnök is. Bár az csak amiatt, mert egyszer randiztam a fiával, de aztán nem jött össze a dolog.


Az osztálytalálkozóról annyit, hogy ha Rosy nincs, akkor szerintem már az általánosban végeztem volna magammal. Utáltam abba az iskolába járni. Nem is az iskolát utáltam, hanem az osztálytársaimat. Folyamatosan cikiztek azért, mert nekem nincsenek szüleim, és mert szeplős vagyok. Most komolyan, hogy lehetnek az emberek ekkora taplók, hogy amiatt cikiznek, mert nekem nincsen anyukám és apukám? Semmi tapintat nem szorult az ilyen emberekbe, vagy csak azt akarták tudni meddig kell feszegetni a határokat, hogy sírjak? Elárulom, soha sem tört el a mécses nálam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, mert akkor gyengének gondoltak volna, és még egy dolog, ami miatt szívathattak volna. Mindig erős voltam, és ha sírhatnékom volt, akkor éjszaka, sötétben a szobámban tettem, de még véletlenül sem hangosan, hogy az emberek ne halljanak… 

2014. március 29., szombat

2.

Sziasztok, itt is van a kövi rész... köszönöm szépen a 3 feliratkozót :))és a komikat is! :)) DE úgy vettem észre, hogy a nézettség megcsappant, adjatok esélyt ennek a törimnek is erre kérlek titeket! 


A zene ütemesen szólt a táncteremben, és ismételten csak egyedül voltam. Már csak 5 órám van összerakni egy koreográfiát, amit meg fogok tanítani azoknak az embereknek, akik hozzám jönnek tanulni. Igen, felcsaptam tanárnak. De mind ezt csak azért, mert kell a pénz. Szeretném végre kicsit otthonosabbá tenni a házamat, és talán még el is költözni abból a nyomor negyedből.
Minden lehetséges pénzkeresési dolgot átgondoltam, de csak a tánc maradt nekem. Énekelni nem tudok,így felesleges lenne elmennem valamelyik tehetségkutató műsorba is azért, hogy körberöhögjenek. A színészkedés soha sem volt a szívem vágy, így azt hagytam a listám leges legalján. Írni pedig nem igazán tudok. Verseket, novellákat és dalokat is írtam már, de egyiket sem tartom annyira jónak, hogy Rose-on kívül másnak is megmutassam. Annyira még nem őrültem meg, és természetesen utálom, ha valaki kinevet. Így inkább maradok a táncnál.
És ha már a táncnál tartunk, akkor vannak tanítványok is, akik ugyan olyan jók szeretnének lenni, mint mi. Bekerülni a híres táncosok közé, és sztárok háttértáncosának lenni, ami csak nagyon kevés embernek sikerül. Valójában még én sem tudom felfogni, hogy is lehetek ennyire mázlista.  5 évesen minden vágyam volt, hogy egyszer Cher-rel táncolhassak, és tessék egy hónapja, még az Ő fellépésén riszáltam magamat. Nem tudom még mindig elhinni. Képtelenség, hogy egy olyan lánynak sikerülhetett, mint én. Nekem nincs apuci, aki pénzzel nyomnak, nincs egy gazdag anya, aki mindenhova csak úgy be tudna engem rakni. Nincs senkim. Egyedül vagyok két hallal, akiknek még nevük sincs. Rose és a halaim jelentik számomra a legtöbbet. Ők azok, akik meghallgatnak, és jobb esetben Rose válaszol is. Rá számíthatok mindenben, amit nem tudok elégszer megköszönni neki, mert tudom, hogy mennyire nehéz eset is tudok lenni.
- Lou, ma csak egy srác jön hozzád! – lép be a táncterembe Jake az egyik gyakornok, és elismerően bólint. Ezt talán azért tette, mert reggel 6 óra van, és én már izzadtan állok a terem közepén, miközben próbálkozok egy két elemet összekapcsolni, de úgy, hogy a ritmus is stimmeljen.
- Rendben, köszi! – fordultam felé, és egy hálás mosollyal pillantottam felé. Barna haját ma az égnek állította fel, sötétkék szemei még mindig ugyan úgy virítottak, mint mikor először belépett ide, ebbe az épületbe. 3 hónapja dolgozik itt, és azóta próbál randira hívni, de eddig mindig kikosaraztam. Nem értem, hogy miért nem adja föl. A srácoknak ha valaki megsérti az egójukat azzal, hogy nem megy el velük randizni, akkor besértődnek, és utána bunkóskodnak. De Ő nem. A mai napig minden reggel mosolyogva köszönt, beszél velem pár szót, majd megy a dolgára.
Kedves, jó családból származik, és Rose azt hallotta, hogy teljesen oda van értem. Akkor én miért nem tudok érezni valamit iránta a barátságon kívül? Miért kell nekem az ilyen jó pasikat mindig elutasítani? El tudom képzelni, hogy a következő pasim majd milyen tapló lesz. Biztosan hazudozni fog, és folyamatosan bántani. Amilyen az én formám.
Még mindig az ajtó felé meredtem, ahol már nem állt senki. Jake eltűnt, és megint magam maradtam.  

///

A recepciónál ültem, és vártam a srácot, akit Jake említett. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet tanítani. Rose-hoz bezzeg minden nap, vagy tíz ember is jár, és olyan jól keres, hogy nem tudja, mire költse már a fizetését. Bezzeg én. Felújítanám a lakást, vagy esetleg elköltöznék, vennék egy autót és rengetek ruhát. Köztudott, hogy imádok öltözködni, egyszerűen oda vagyok a ruhákért, amiből van is egy pár. Örök életemben gyűjtögetni fogok. Amikor marad a félretett pénzemből egy kicsit, azon azonnal egy ruhát vásárlok. Még az sem zavar, ha éppen az új darabom egy öv, vagy csak egy póló, mert azokat is fel tudom használni valamire.
Most biztosan azt kérdezitek, hogy ha van egy kis hírnevem a tánccal, és ennyi híresség oldalán táncolok, akkor miért csak ilyen kevés fizetésem van, igaz? Egyszerű a válasz. A nagyanyám gyógyszerei, kórházi ellátásai nem ki pénzbe kerülnek. Minden hónap elején a fizetésem háromnegyedét neki utalom, és bízok benne, hogy az aranyárban levő gyógyszerei majd meggyógyítják.  

Néha elgondolkozok azon, vajon a szüleimnek jó életük van? Mit csinálhatnak a nap minden egyes percében? Egy medence partján ücsöröghetnek, miközben a csinos kis pincérek és pincérlányok kiszolgálják őket valami drága pezsgővel? Vagy pedig Ők is a nap 24 órájában keményen dolgoznak, hogy ne kelljen éhen halniuk? Nem tudom, de nem hiszem, hogy az utóbbi lenne. Nekik nem kell gondoskodniuk se gyerekről, se felnőttről, hacsak nem lettek gyerekeik, amit kétlek, hiszen utáltak engem is.
Szeretném felkeresni őket, és megkérdezni, hogy miért tették ezt velem? Miért hagyták, hogy megszülessek, ha tudták, hogy hatalmas bűn és szomorúság leszek a számukra. Miért nem neveltek fel normálisan? Miért nem adtak inkább az árvaházba, és akkor talán egy normális családhoz kerültem volna, akik a gondomat viselik, és nem kell a nagyi terhére lennem, aki szinte sokszor alig bírt menni is. Mit tettem ellenük, ami miatt ezt érdemeltem? Én úgy tudom, ha az ember gyereket akar, akkor tisztába van azzal, hogy milyen felelősség is az. Ha nekem lesz egyszer gyerekem, azt biztosan nem fogom elhagyni. Egy anya hogyan tud ilyet tenni? Hogy van erre szíve? Vagy inkább hogy nincs szíve? Nekem biztosan egy életre bűntudatom lenne, ha ilyet tennék. Egy anyának a gyereke mellett a helye, és nem pedig a nagymamának kell felnevelnie.
Ezt soha sem tudtam felfogni, de azért az indokukat nagyon szeretném meghallgatni. Még is miért? Kiért? És én mit tettem ellenük?

Az ajtó ismét nyitódott, és immáron nem egy táncos nyitott be, hanem egy fiú. Magasabb volt, mint én, abban biztos vagyok. A haját a kapucnija alá rejtette, de még is kikandikált alóla, egy-két kósza tincs. Napszemüveget viselt, bár Anglia nem arról híres, hogy ennyire erősen tűz a nap. Tekintetem vészes sebességgel elkaptam róla, mikor megláttam, hogy rám néz.
A recepciós pulthoz lépett, és levette a kapucniját, és a napszemüvegét is. Gyönyörű barna szemeivel nézett Sarah-ra, aki a pult mögül mosolygott rá.
- Táncoktatásra jöttem – mondta, és az én szívem gyorsabban kezdett el verni. Amilyen mákom van, tuti énhozzám jött. Bár, ez szerencse lehet, ha az első táncórán egy ilyen helyes pasit kell megtanítanom táncolni. Vagy nem?
- Egy nevet kérhetek?
- Liam Payne! – mondta miközben körbenézett. Tekintete mintha keresett volna valakit, de még is félve és aggódva nézett körbe.
- Lou, hozzád jöttek! – pillantott felém Sarah, mire én felpattantam, és a srácra néztem. Jóval magasabb volt nálam, és körülbelül kétszer szélesebb is, mint én.
- Lou Wolker vagyok. Örvendek – nyújtottam felé kezemet, ahogyan illi, Ő pedig mosolyogva elfogadta.
- Liam Payne! – egy szót sem szólva fordultam meg, intettem Sarah felé, és indultam meg a táncterem felé. Igazából fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani. Hogyan kezdjünk neki a táncolásnak egyáltalán? Mondjak neki lépéseket, vagy mutassam meg, és hagyjam, hogy gyakorolgassa? Vagy esetleg kérjem meg, hogy mutassa be mit tud, és akkor jobban meg tudom ítélni még is hol kellene kezdeni? Igen. Ez így jó lesz.
Mikor beértünk a terembe, beállt az a bizonyos feszültség, amit nem akartam. Megszólalni nem mertem, és ahogy észrevettem Ő sem azon töri a fejét, hogy mit mondjon. Telefonjával babrált, miközben próbálta lefejtegetni magáról a szürke melegítő felsőjét.
- Rendben. Akkor szerintem először mutasd be, hogy mit tudsz! – utasítottam nyájas hangon, amire a válasz egy bólintás volt. 
Táncolási módján egyből elkapott a nevetés. Most komolyan, azt nevezi Ő táncnak, hogy a padlón mozgatja a lábát, és közben a kezével hadonászik? De akkor is, rohadt jól áll neki. – Oké, ez kicsit furi volt – nevettem el hangosan magamat. – Mit szeretnél komolyan táncolni? Balett esetleg? – folytattam, és a lehető legkomolyabb arckifejezésemet próbáltam vágni.
- Szerintem jól mutatnák tüll szoknyában és egy feszülős dresszben! – fordult a tükör felé csípőre tett kézzel, miközben a hasát és a fenekét kezdte nézegetni. Hmm, most hogy így elnézem, nincs is olyan rossz feneke.
Lou, állítsd le magadat, Ő a „tanítványod.”
- Mindenképpen jól állna neked. Tudod, menne a rózsaszín a bőrtónusodhoz.
- Én is pont erre gondoltam – válaszolt lelkesen. – Csak akkor meg kellene válnom a borostámtól – simogatta szomorúan az állát, ahol meglehetősen sok szőr lakozott, de ez még jobban férfiassá tette arcát.

- Nagy veszteség érné a művészvilágot, ha az onnan eltűnne – mutattam rá. Bár, be kell vallani igen jól áll neki, mint a legtöbb férfiak. De ha jobban megnézem, tökéletes arca van, amit barna szemei még jobban kiemelnek. Ajkai teltek, amivel tuti jól tud csókolni. Az alakjáról pedig szerintem jobb, ha nem is beszélek. Szürke melegítője úgy áll izmos és vékony lábain, mintha csak rá szabták volna. Fehér trikóján pedig simán át látok, így betekintést enged számomra kockás hasára, és szőrős mellkasára. Ha jobban megnézem, egyetlen zsírpárna sincs sehol rajta, és ha ennyire tökéletes, akkor szerintem sztárnak is elmehetne simán. Most ne képzeljétek azt, hogy beleszerettem vagy valami, csak helyesnek tartom. Biztos csomó nő lehet oda érte a fősulin, hisz egy 20 éves srác biztosan oda jár. És hát nem úgy néz ki, mint akinek nincs pénze arra, hogy egy színvonalas iskolába járhasson. Ellentétben velem, aki abba hagyta a gimi után, pedig szerintem volt eszem. Bár a kinézet elég sok dolgot el tud rejteni, mint ahogy belőlem sem néznék ki sokan, hogy szegény vagyok. De már nem érdekel, mert egyszer valaki a belsőm miatt fog szeretni, és nem pedig a pénzemért, amit nincs. 

2014. március 27., csütörtök

1.

Tudom, hogy nem lett a leghosszabb, de első rész. A következő már jóval hosszabb, és eseménydúsabb, ez még amolyan bemutató! :D 
Köszönöm a komikat, nagyon örültem! És nem lesz sablon, megnyugtathatok mindenkit, bár lehet annak tűnik. 


Mindenki azt mondja, hogy az én történetem egy igazi romantikus regénynek felelne meg, amit azonnal több kiadó is szívesen megvenne, és az olvasók idegesen nyálaznák a lapokat, hogy vajon most mi fog történni. Az emberek azt mondják, nekem le kell írnom egyszer mindent, ami ebben az időszakban történt, és végre ki kell öntenem a világnak a lelkemet. Meg kell mutatnom, hogy milyen is vagyok. Tudniuk kell, hogy mi történt velem, és Vele, mikor Londonban volt. Tudniuk kell, hogy mennyit hazudott nekem, és hogy miért tette. Mert én tudom, és bár azt mondtam neki, hogy nem hiszem el a dolgokat, titkon, magamban, tudom, hogy azért tett, mert ezt kellett tennie.
Azt mondták írjam le. Tessék. Papírra vetettem mindent, amit tudni kell az életemnek e szakaszáról, és bár én átéltem, elolvasni nem szeretném még egyszer. Kiadtam, mert megkértek rá. Mindenki elolvasta, még Ő is. Megvette az egyik példányomat, és dedikáltatta velem. Újra láttam, és akkor minden emlékem előtört. Mindent átéltem még egyszer, pontosan ugyan úgy, mint mikor megírtam ezt a történetet. Szenvedtem, sírtam és néhol még mosolyogtam is. Mert ez az én történetem. Csak egy fiúról szól, és egy olyan lányról, aki rosszkor volt rossz helyen.

 Mocorogni kezdtem kényelmetlen ágyamban. A hátam bizseregni kezdett, ahogyan a konyhából érkező napfény megvilágította fedetlen testrészemet, a lábaim lelógtak az ágyról, és fogalmam sem volt, hogy a párnám merre lehetett. Szemeim azonnal kipattantak, mikor tudatosult bennem, hogy hétfő van, és ma táncpróbám van Katy Perry-vel. A hirtelen felülés sem bizonyult szerencsésnek, ugyan is a fejem fölött lévő polc sarkába bevertem a fejemet, ami sajogni kezdett.  Egy tökéletes napnak nézünk elébe, bár lehetne ennél rosszabb is.
Szemeimet dörzsölgetve húztam fel a házi mamuszomat, és indultam meg a konyha felé, ami nem volt túl messze. Egy picike kis lakásban laktam London legforgalmasabb utcáján egy 10 emeletes lakás, 5-dik emeletén. A lift nem mindig működik, így már megfordult a fejemben, hogy pár szinttel lejjebb költözök, de semmi kedvem újra otthonossá tenni egy lakást. Bár, ha körbe nézek, ez sem az.
Ha már a lakásomnál tartunk, akkor egy kis ízelítő, hogy még is hogyan néz ki. A bejárati ajtón belépve egy kis előszobában találhatjuk magunkat, ahonnan azonnal egy picike konyha nyílik. A konyhát és a nappalit egy pult választja el, majd a nappaliból nyílik a szobám, ahol szint úgy nincs fal, hanem szekrény próbálja azt helyettesíteni. Azt egyetlen helyiség, amit fal választ el a többitől, az a WC. Az egyetlen hely, ahol nyugodtan lehet az ember, és nem kell amiatt aggódni, ha valaki belép az ajtón, hogy meglátják bármit is csinál.
Akár mennyire is hülyén hangzik én szeretek itt élni. Pici, ami annyit tesz, hogy kevés a lakbér, nem kell sokat takarítanom, és egymagamnak tökéletes. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi.
Telefonomat a táskámba helyeztem, és még egy-két fontos dolgot, amit tudtam, hogy ma szükségem lesz rá. Sietve zártam be a lakásom ajtaját, majd indultam meg a londoni tumultusba, ami reggelente mindig is van.
Hatalmas város, sok emberrel, és ennek következtében sok dugóval. De én imádok emberek közt lenni, imádom, hogy zajlik az élet.
A friss szellő finoman cirógatta az arcomat. Csak egy lenge póló volt rajtam, ami alatt egy trikó, és felettük egy kabát. Nem voltam túl öltözve, de most kivételesen nem fáztam. Táskámat még jobban szorítottam magamhoz, mikor felszálltam arra a bizonyos piros buszra, ami egész Londont bejárja egy nap alatt, majd vártam, hogy végre megérkezhessek a táncstúdióhoz.
Mikor Katy Perry egyik nap bejött, és megnézte hogyan táncolunk el sem tudtam volna képzelni, hogy engem is akar majd az egyik klipjébe táncosnak. Kezem, lábam remegni kezdett, és sírni tudtam volna az örömtől. Már sok sztárral dolgoztam együtt, de mikor valaki fel kér valamilyen munkára a gyerekkorom jut eszembe róla. Ha a kisgyerek, aki voltam mellém állnak, büszke lenne rám. Mindig boldogtalan voltam. Utáltam élni, egészen 10 éves koromig, amikor egy híres koreográfus fel nem fedezett, és vitt el az egyik stúdiójába, ahol elkezdődött a karrierem. Mindig is táncos akartam lenni, és sikerült. Az emberek tudják a nevem, és sajna azt is, hogy milyen életem van.
Tudják, hogy apám még a születésem előtt lelépett, mert utálta mindig is anyámat, és mikor megtudta, hogy terhes lett tőle, és anyám meg akart tartani, inkább lelépett. Aztán anyám is elhagyott rá négy évre. Elment, és arra fogta az egészet, hogy nem tudna engem felnevelni apa nélkül, és hogy korai volt a gyerekvállalás. Nem tudta élni a tinédzser éveit, és talán majd egyszer meg tudok neki bocsájtani. Egy nagy frászt tudok. Ott hagyott a nagyanyámmal, aki bár gondomat viselte, de neki is szüksége volt ápolásra. Ő is sokat betegeskedett, mint én, de én általában hamar kigyógyultam a nyavalyákból.
Eltelt 14 teljes év, és én még mindig nem bocsájtottam meg, amiért csak úgy elment. Még annyit sem mondott, hogy Szia. Semmit.
- Lou! – amint leszálltam a buszról egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Arcomon azonnal mosoly terült szét, majd szemeimmel keresni kezdtem legjobb barátnőmet.
- Szia, Rose! – egy puszival köszöntöttem, majd mind a ketten a stúdió felé vettük az irányt.
Rose az óvoda óta a legjobb barátnőm. Nem is tudom, hogyan tudnék már nélküle élni. Amikor először találkoztunk, már akkor éreztem, hogy meghatározó pont lesz az életemben. Ugyan is, amikor az anyukája behozta az oviba új kislány volt, senki sem akart vele játszani, úgy ahogy velem sem. A homokozóban ültem, és éppen egy kastélyt építettem a hercegnőknek, akik ott ünnepelték az esküvőjüket. A zászlót szerettem volna rátenni a váram tetejére, amikor Harry odajött és rálépett a váramra. Az egész munkám tönkre ment, amire rendesen be is pipultam.

„ Harry hangosan kacagott, de én csak a koszos arcát tudtam bámulni mérgesen. Mindenholt sáros volt, és legszívesebben lehúztam volna a nadrágját, hogy nevessen rajta mindenki, amiért tönkre tette a hercegnőknek épített váramat.
- Harry! – kiáltottam rá, de Ő még mindig csak nevetett. Az óvónők ránk pillantottak, aztán vissza egymásra, és tovább beszélgettek. Hát miért nem jön ide senki, amikor eget rengető problémám van?
Harry nevetve elszaladt a barátaihoz, akik brümögve tologattak egy-egy fadarabot a betonon.
- Segítek neked újraépíteni! – egy copfos lány guggolt le mellém, aki aznap érkezett az oviba, és még nem ismert senkit sem. Rám mosolygott, ami én azonnal viszonoztam is, majd együtt renováltuk a váramat!”


A mai napig nevetnem kell, ha visszagondolok erre a parányi emlékre. Milyen picik is voltunk, és már akkor megígértük egymásnak, hogy soha sem hagyjuk el egymást. Mindenben segíteni fogjuk a másikat, és soha, de soha nem kezdünk ki a másik pasijával. A szabályokat teljes mértékben betartottuk, és mára már itt vagyunk egy közös jövővel. A klub két legjobb táncosai vagyunk, és még így sem tör közöttünk versengés. A barátságunk mindennél fontosabb, és remélem, halálunkig számíthatunk majd egymásra…

2014. március 26., szerda

Prológus

Itt az új történet Prológusa.. remélem tetszeni fog, és végig követitek az eseményeket! :D 
Nagyon szépen köszönöm a 7 kommentet :D Nagyon örültem nekik :)) Ehhez is bátran lehet, és bocsánatot kérek, hogy ma hoztam, de tegnap vagy 4 órát tanultam xD és hát... nem tudom mi lesz..

Lou Wolder

Az én életem tánc nélkül semmit sem érne. Nincs senkim és semmim ezen kívül. Ha valaki elvenné tőlem ezt a lehetőséget tönkre menne teljesen az életem. 14 teljes éve táncolok. Kemény munkákat tudhatok magam mögött, és egy napon a kandalló mellett fogok ücsörögni az unokáimmal, akiknek boldogan fogom mesélni ezeket a táncos éveket, míg férjem majd a konyhában csinálja a forró csokikat. Szép álom igaz? A beteljesülése nem valószínű. Sőt, nekem soha nem lesz rendes családom. A nagymamámmal éltem egészen mostanig. A szüleim nincsenek. Apám még születésem előtt elhagyott, anyám pedig 4 éves koromban lépett le. Nagyanyám az egyetlen, aki segített nekem mindenben. Aki nem hagyott egyedül, gondoskodott rólam. Fél éve Őt is elvesztettem.

Egy apró kis lakásban élek, ahol csak egy ócska tv van, amin összesen tíz csatorna van. Számítógépem, okos telefonom és még más e féle ketyerém nincs, de még is boldog vagyok.
Ismerem Rihannat és Britney-t, de a napról napra híresebbé váló fiúbandák listáját nem ismerem. The Wanted és One Direction bandák tagjainak nevét keverem, de boldog vagyok nélkülük is. A tánchoz nincs szükségem luxus életre, csak egy tréningruhára, és egy balettcipőre.
Csak a lábaim és karjaim kecses mozgását kell figyelemmel követnem, és semmi mást.

De, mi van akkor, ha valaki ezt a tökéletesen egyhangú, unalmas, és szánalmas életet felborítja? Egy ember, aki végre mély érzéseket vált ki belőlem, hamis dolgokkal. Hazugsággal éri el, hogy megnyíljak neki, és ezzel az őrületbe kerget. Meg tanultam ellenállni neki, és bosszút akartam állni, de a szerelem, amit iránta éreztem nem engedte, hogy bántsam. Megakadályozta, hogy visszaadjak neki mindent. Csak hogy, neki nem lehet ellenállni….

2014. március 23., vasárnap

Epilógus

Sziasztok. Itt van az Epilógus. Szomorú vagyok, hogy vége lett, de már elkezdtem írni az új törimet és remélem az is majd tetszeni fog nektek! Nagyon szépen köszönöm a 10.000 oldalmegjelenítést, amit ma értünk el. Köszönöm!!! :D
Köszönöm a kommenteket, és holnap vagy kedden felteszem az új töri Prológusát, és át is alakítom a blogot! :D 
Hagyjatok még egy utolsó kommentet ehhez a törihez! 

2014. szeptember. 01

„ Kedves Mr. Payne,
 k
öszönjük jelentkezését, és örömmel várjuk az X-Faktor 8.-dik szériájának meghallgatásán.,,

Újra megtettem. Jelentkeztem, bár nagyon megfontoltam a döntést. Nem egészen 5 év eltelt, és ma már, 21 éves fejjel, fel tudom dolgozni sokkal könnyebben, ha talán ismét nem jutok be. Fel akartam hagyni az énekléssel, azzal az indokkal, hogy ez nem az én asztalom. De a lelkem nem akarta elengedni. Amikor 16 évesen bementem másodszor abba a stúdióba sok jó, és rossz is történt velem. És ha akkor sikerült majdnem, akkor most miért ne jönne be? Mert szerintem nem vagyok egy rossz énekes, és bízom magamban. Mindenki dicséri a hangomat, és sok ember szerint, a színpadra születtem. Simon most már nem mondhatja azt, hogy nem bírnám idegileg, és lelkileg sem ezt az egészet. Már felnőttem, és megváltoztam. Hiába vagyok még mindig az a gyerekes középiskolás kisgyerek, akkor is más lettem. Pontosan nem tudom miben. Talán a külsőm, amin elég sokat változtattam. Borostát növesztettem, és a ruhatáramat is lecseréltem. Kinézetem néha rosszfiús, néha sztáros és néha egy teljesen átlagos főiskolás srácéhoz hasonlít.
Igen, jelentkeztem London egyik leghíresebb főiskolájára, és fel is vettek. Miután befejeztem a gimit, Sophiával felköltöztünk Londonba és boldogan éltünk. Austin és Dorin is ugyan abban a társasházban laknak, mint mi, a mellettünk lévő lakásban. Austin a legjobb haverom maradt ugyan úgy, és természetesen még mindig ugyan olyanok vagyunk. Ha összeengednek minket, akkor ott kő kövön nem marad. A lányok már néha unnak is minket, de Ők választották ezt.
- Liam, induljunk! – kiabált Soph a konyhából, de nem válaszoltam neki. Mögé osontam és egy apró puszit adtam a nyakára, majd felpattantam a konyhapultra. A szemeit forgatva próbált engem lerángatni onnan, ugyan is köztudott, hogy utálja, ha oda ülök, ahová a kaját teszi. De mint már mondtam, csak külsőleg változtam, belül még mindig az a kisfiú vagyok.
- Szállj le onnan, Payne! – kezeimet megfogta és megint megpróbálkozott a lerángatásommal. Imádom, amikor ennyire erőlködik, de komolyan. Ilyenkor olyan vicces. Az alig 60 kilójával egy majdnem 80 kilós embert akar rángatni. Nem hiszem, hogy végiggondolta. 
Kezemen egy kicsit engedtem, de aztán meghúztam, és így Soph a karjaimban landolt, és pontosan úgy, ahogyan terveztem. – Ugye tudod, hogy nagy rossz vagy? – kérdezte huncutul, és orrát az enyémnek nyomta.
- Nem rossz, csak eleven! – mosolyogva csókoltam meg. Kezeit hajamba vezette, míg én tenyeremet a derekára tettem, bár csúszott volna lejjebb is.
- Induljunk! – vált el ajkamtól, majd a táskáját felkapva kezdte a kocsi kulcsot pörgetni az ujján.
- Most? De én valami mást szeretnék csinálni – rá kacsintottam és tudtam is, hogy vette a lapot. Mindig érti, amit mondok, de hát ebben a pillanatban nem sikerült. Szemeit megforgatva jött közelebb, és az ingem gallérjánál fogva húzott le az Ő magasságára.
- Ha továbbjutsz, a tied vagyok! – most Ő kacsintott rám, ami egy játék kezdetét jelentette. Most komolyan, addig ki kell bírnom? Na, ne már. Ez így már kész kínzás.
- Úgy is tovább jutok! – mondtam és kezemet az övébe csúsztattam. Apró ujjait az enyémre kulcsolta és úgy indultunk meg a fekete terepjárónk felé.
- Ezt akartam hallani!

/Külső szemlélő szemszöge/

A sok unalmas, és egyben vicces produkció után egy fiú lépet fel a színpadra. Kék ing volt rajta, ami tökéletesen kiemelte izmait, és hátának nagyságát. Farmer nadrágja kissé lenge volt, de még is passzoltak a szinte manökeneket megirigyelhető lábain. Haja az éknek meredt, kezében pedig a mikrofon pihent. Az egész stúdióban hangos sikítozás váltotta fel a halk suttogásokat.
Simon is felnézett, és akkor, elszörnyedve látta, hogy az egykor kisfiúként érkezett ember, ma már férfiként áll előttük. Nem hitte volna a mentor sem, hogy még valaha újra látja.
Nem hitte, hogy lesz újra bátorsága, és ereje megmérettetni magát, és esetleg a kiesést immáron harmadszor végig szenvedni.
De itt van teljes életnagyságban. Liam Payne újra meg akarja mutatni a világnak, hogy Ő igen is van olyan jó, mint a testvére. Igen is a színpadon van a helye, ahol olyan otthonosan mozog, mint aki minden nap járkál rajta.

Látszott rajta, hogy ideges. Ki ne lenne az? Bár az első meghallgatásán még idegesebb lehetett, hiszen akkor még nem tudta, hányszor fog tönkremenni az élete. Nem lehet annál rosszabb dolog, mint hogy az ember végig nézni, ahogyan az élete romokban hever, míg a testvére szárnyal a boldogságtól. Nem lehetsz az ellensége, nem haragudhatsz rá, mert nem Ő akarta így a dolgokat. Nem ő tehet arról, hogy az élete más lett, míg a testvére rosszabbnál rosszabb napokat élt át.
Most viszont itt van, és újra bizonyítani akar, és még nincs késő. Még megteheti. Még sikerülhet neki.
- Hogy van benned ennyi bátorság, és kitartás? – Simon a fiúra meredt, aki erre a kérdésre, csak elmosolyodott. Regélni tudna, hogy miken ment keresztül. Lett volna rá oka, hogy tönkre tegye magát, hogy öngyilkos legyen, de még is itt van, mert tudja, hogy ennyivel nem lehet vége az élete.
- Nem tudom. Annyi mindenen mentem keresztül, hogy most már nem fogom feladni, és azért vagyok itt, hogy ez bebizonyítsam mindenkinek.
- Mit fogsz énekelni?


- A saját szerzeményemet. A címe, Lots of Love Fate. Remélem tetszeni fog…



2014. március 22., szombat

24.-Csak benned létezem!

Sziasztok! Itt is van az új és egyben utolsó rész. Még van vissza egy epilógus. Aztán kezdem itt az új történetemet! :D Remélem tetszeni fog majd nektek. Az epilógust a kommentektől függően fogom feltenni... Majd meglátom! Jó olvasást! 


Érezted már úgy, hogy teljesen egyedül vagy? Hogy senki sem szeret, és hogy mindenki ellened van? Hogy talán ez életed legrosszabb napja, és csak azért nem ölöd meg magadat, mert gyáva vagy, vagy mert bízol abban, hogy esetleg a holnap jobb lesz? Tisztában vagy azzal, hogy mindenki elhagyott, és csak a szenvedés jutott neked, és a Sors, aki akkor szórakozik veled, amikor olyan kedve van, folyamatosan veled szívózik.
Én sem tudom elhinni, de most ezek nem igazak rám. Az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mióta Sophia felbukkant teljesen megváltozott minden. Újra rám talált a boldogság, és végre nem szomorkodok minden nap azon, hogy mi lett volna, ha én is 1D tag leszek. Már el akarom felejteni a múltamat, a jövőmet, és csak a jelenre akarok koncentrálni.
A mostani része a kapcsolatunknak a hullámvölgy legalján van. Sikerült összevesznünk, miközben még csak 2 hónapja vagyunk együtt. A volt pasija felbukkant, és ez mindent romba döntött. Sophiában újjá éledtek a régi életének emlékei, és emiatt kételkedik a mostani érzéseiben, ezért időt kért tőlem. Nem akartam azt mondani, hogy akkor ennek köztünk most vége, így beletörődtem, és adtam neki gondolkodási időt. Végül is, nem azt jelenti ez, hogy nem szeret. És őszinte volt velem, mert elmondta az igazat mindjárt aznap, és nem titkolta, amit iszonyatosan értékelek benne.
A mozi előtt álltunk Austinnal, és vártam, hogy barátom végre kijöjjön a mosdóból. A film egy és fél órás volt, de Ő a két literes kólája miatt, - amit persze másodpercek alatt a hasába termelt – minden percben rájött a pisilés. És persze a film feléről lemaradt, mert folyton a terem és a WC között ingázott. A teremőrök, már a mozi terem szélére ültették le, mert folyamatosan zavarta az embereket. 
Gondolataimból két apró kéz zökkentett ki, amik a szememet fogták be, hogy ne lássam az illetőt. 10 éves koromban az ilyeneket simán hasba ütöttem, és elszaladtam, mivel a suli legmenőbb srácai csinálták ezt velem, hogy végre el tudjanak kapni. Csak hogy én boxolni kezdtem járni, ami a hasznomra vált, és után leszálltak rólam. Sokkal erősebb és ütés tűrőbb lettem, mint ők. Volt, akit hasba ütöttem, mikor lökdösni kezdett, és a földre rogyott, majd pár másodperc múlva sírni is kezdett. Akkor tudtam volna kinevetni, és az orra alá dörgölni, hogy egy nála kétszer kisebb fiú verte meg, de nem tettem. Mert én nem olyan vagyok, aki másnak akar rosszat.
Kezeimet a puha kézfejekre helyeztem. Egyből tudtam ki az, de mivel játékos kedvemben voltam találgatni kezdtem.
- Aust, neked a sok hugyozástól ilyen puhák lettek a tappancsaid? – Dorin száját egy apró kacaj hagyta el, és ezzel teljesen elárulta magát. – Jobb színész is lehetnél, drága! – mosolyogva fordult meg, és kacsintottam rá egyet. Az orrát felhúzva ment Austinhoz, aki éppen jött ki a mosdóból, és a kezéről rázta le a vizet.
- És engem nem is üdvözölsz? – kérdezte mögülem egy hang. Egy hang, amelyet már 1 teljes hete nem is hallottam. Nehezen, de kibírtam. Nem akartam zaklatni, hagyni akartam, hogy nyugodtan döntsön.
Megfordultam, de a mosolyom még mindig az arcomon volt. A tudat, hogy itt van, és hogy esetleg miattam jött ide boldogsággal töltött el.
Azonnal hozzászaladtam, felkaptam és forogni kezdtem vele. Fejemet a vállába fúrtam, és boldogan hallgattam, ahogyan hangosan nevet. Nem érdekelt, hogy mindenki minket néz, és hogy az emberek mutogatnak ránk, csak az, hogy visszakaptam őt, aki most felvirágoztatta az életemet.
- Annyira hiányoztál! – tettem le végül, majd szemeibe néztem. Arcából kisöpörtem egy hajszálat, és azonnal megcsókoltam. Egy teljes hete nem érezhettem ezt. Nem tudhattam, hogy a pillangók még a hasamban vannak, és nem éreztem a törődést.
- Te is nekem! – válaszolta boldogan. Kezeinket összekulcsolta, és elindultunk barátomék felé, akik még mindig a mozi plakátokat bámulták.
- Akkor engem választottál? – álltam meg, és szegeztem neki a kérdést, ami már egy ideje gondolkozom. Lehet nem így kellett volna, de már nem tudok tovább várni. Tudni akarom a választ, ami akár megint a padlóra küldhet. Bár, nem hiszem, hogy idejött volna akkor és megcsókolt volna olyan lelkesedéssel, ha szakítani akar velem. De az is lehet, hogy utoljára érezni akarta a csókomat, mert tényleg van köztünk valami, ami valami megmagyarázhatatlan dolog.
- Hát… - ingem gallérjánál fogva húzott magához, és a cipőmet kezdte bámulni. Gyomrom azonnal görcsbe rándult, a kukorica, amit a film közben megettem, már szinte visszajött. – Szerinted egy ilyen csodát elengednék? – újra a szemembe nézett, majd homlokunkat összeérintette.
- Szeretlek! – mondtam ki először a kapcsolatunk óta. Tisztában vagyok azzal, hogy a lányok szeretik, ha a fiúk mondják ki először, de én komolyan is gondolom. Beleszerettem. Újra szerelmes lettem. Szinte másfél éves gyász után sikerült végre boldognak lennem, egy másik lánnyal, aki még csak nem is hasonlít Daniellere.
Eleinte folyamatosan ugyan azokat a hibákat, és pozitív dolgokat kerestem minden egyes lányban, aki elment mellettem, de még egy ugyan olyan lány nincs. És ezzel tisztában is vagyok, de én olyat akartam találni, mint Ő. Nekem olyan kellett, mint Ő. Senki más, és végre most képes vagyok mást is szeretni.
///
Tudjátok milyen érzés az, amikor valakit elvesztünk? A hiánya mindent felemészt. A lelkünket belülről, a barátságokat, a szerelmeket és mindent, amit csak lehet. Semmi másra nem tudunk gondolni, csak arra, akit elvesztettünk. De mikor a hiánya kezd elmúlni, és már csak a szívedben maradnak meg az Ő kis megszokott dolgai, a mosolya, a szeme színe és minden más vele kapcsolatos dolog, akkor úgy érzed, végre élhetsz. Visszaszerzed a régi énedet, és boldog leszel.
Én is ezt tettem. Boldog vagyok.  Végre nem gondolok minden másodpercben Danielle-re, aki régen az életemet jelentette, és ma már csak az emlékeimben él, ahol úgy gondolok rá, ahogy akarok. Sophia szeretetével segít feldolgozni minden rosszat, így már nem képzelődöm, nem vagyok féltékeny a testvéremre, és már nem akarok sztár lenni. Ő megmutatta nekem, hogy a normális embereknek is van valami szép az életükben, és nem csak a rivaldafény, és a sok pénz számít.
A kanapén ültem és a tv-ben valami hülyeséget néztem. Értelmetlenség volt. Egy igazi romantikus valami. A feleség megcsalja a férjét egy olyan emberrel, aki persze egy adonisz. Nem unják már ezeket, mert én nagyon kezdem. A mindennapi élet úgy sem egy ilyen szappanopera, mint ezek. Az élet ennél sokkal keményebb, és sokkal nagyobb megpróbáltatásokkal áll elő.
- Liam! – egy hatalmasat ugrottam a kanapén, mikor meghallottam a mellettem ülő lány hangját. Komolyan, mi a fenének csinálja ezt mindig? A frászt tudja rám hozni. Gyűlölöm, hogy eltűnik, aztán ha úgy dönt, akkor visszajön, és ijesztget.
- Miért csináld ezt? Hol itt vagy, hol pedig nem. Mire jó ez? – mondtam idegesen. Tényleg kikészít. Lassan tényleg gyogyós leszek.
- Azért jöttem, hogy végleg elbúcsúzzak – a mosolya, amibe bele szerettem még mindig ott volt a száján. Ha ránéztem egyszerűen nem tudtam megállni, hogy a szám ne görbüljön felfelé.
- Micsoda? Ezt most nem értem. Te szellem vagy, akkor hogyan tudsz elbúcsúzni, amikor akarsz úgy is visszajössz hozzám, vagy nem? – szemöldökömet az égbe emelve néztem, ahogy felém fordul, és megfogja a kezemet. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez hogyan sikerülhet neki. Nem kellene átmennie az enyémen az övének? Vagy ez valami mágia, amit tudnak a szellemek?
- Liam, én nem létezek, csak az elmédben. Te engem csak elképzelsz, és ezzel fel tudod dolgozni a halálomat. És sikerült is. A hiányom benned így mutatkozott meg, azt hiszed itt vagyok, de most csak a levegővel beszélgetsz – alig akartam elhinni, amit mondd. Szóval akkor Ő most nem létezik? Ez a beszélgetés mind az én agyamban játszódik le? Ezek szerint megőröltem, hogy ilyeneket képzelődök, lassan 2 éve? Biztos, hogy nem. Nagyon is normális vagyok.
- De, kiütötted a kezemből a gyógyszereket… - hitetlenkedtem még mindig.
- Magadtól ejtetted el, mert azt hitted, én ott vagyok. De most már el kell engedj, boldog vagy Sophiával. Ő egy csodálatos lány, és hidd el nekem, hogy azt akarnám, hogy boldog legyél. Én örökké élni fogok a szívedben – mondta és közben az említett testrészemhez emelte a kezét, majd egyszer csak eltűnt. Tényleg képzelődtem éveken keresztül. Nem volt semmi féle szellem, nem őrültem meg, csak így dolgoztam fel a halálát.

- Nem felejtelek el soha….



2014. március 20., csütörtök

23.-Nem is ismerlek!

Sziasztok! Szerintem ez a rész sokatoknak nem fog tetszeni, de reménykedem benne, kommenteljetek! :D



Liam Payne

A fejem iszonyatosan fájt reggel mikor felkeltem. A nap besütött az ablakomon, és szinte égette a hátamat. Szemeimet dörzsölve ültem fel az ágyban, de számomra ismeretlen volt a hely. Egy lila színű szobában voltam, ahol minden sarokban egy- egy szerény állt. Lány szoba volt, és ezt a polcokon pihenő képekből vettem ki.
- Jó reggelt! –egy lány lépett be a szobába egy tálcával a kezében. Kockás ingem, amit tegnap este viseltem, most rajta volt, és meg kell hagyni nagyon jól állt rajta. Lábait kecsesen rakosgatta egymás után, míg oda ért az ágyhoz, majd egy puszit adott az arcomra. Hatalmas szemekkel bámultam rá, és nem tudtam mire vélni ezt a reakcióját. Mit keresek én itt? Egyáltalán hol vagyok? Mert azt tudom, hogy egy lakásban, és valószínűleg ennek a lánynak a szobájában. De mit csináltunk mi itt? Csak nem..? Na, nem. Tuti nem, én még mindig Daniellet szeretem, és csak nem fogom a szerelmünket egy éjszaka kedvéért eldobni.
A tegnap este furcsán alakult, és a legrosszabb, hogy nem emlékszem semmire sem. Még rémlik az, hogy Harry oda jött hozzám a bárhoz, majd bemutatott a barátainak és elkezdtünk ünnepelni. Senkit sem érdekelt, hogy mennyit is ittunk, így én is csak döntöttem magamba a piát. Nagyjából ennyi az, amire emlékszem, és most itt vagyok egy ismeretlen lány szobájában, akivel nyilvánvalóan tettünk valamit az éjjel, mert nem lenne rajta az ingem, ha ez másképp lenne.
- Hoztam neked reggelit, fájdalomcsillapítót és egy kis narancslevet! – mosolyogva mutogatta a tálca tartalmát, míg én elemeztem őt. Barna, hosszú haj. Gyönyörű mogyoróbarna szemek, arányos és tökéletes arc. Lábai vékonyak voltak, és izmosak.
- Öhm… Köszönöm – azonnal nekiláttam a tojásnak, aminek mennyei íze volt. Míg én elfogyasztottam mindent, amit hozott nekem, addig Ő felszedegette a földön heverő ruhákat, majd az ágyra tette, és visszafeküdt mellém. És most mit tegyek? A tálcát letettem az éjjeliszekrényre, majd felé fordultam. Hogyan is kérdezzem meg a nevét, hogy ne legyek bunkó? – Tudom, hogy most egy taplónak fogsz tartani, de mi történt tegnap este? Semmire sem emlékszem, és ez nagyon zavaró! – szemöldökömet összehúzva figyeltem, ahogyan közelebb bújik hozzám, és egy csókot lehel ajkaimra.
- Nem tartalak annak – mosolyodott el azonnal, és egy puszit adott az arcomra. – Sőt, egy hihetetlenül aranyos pasinak inkább. Tegnap este megvédtél egy pasitól, aki folyamatosan zaklatott, aztán feljöttünk ide hozzám és te akkor is olyan kedves voltál. Vagy százszor megkérdezted, hogy akarom-e. És tudod mi volt az egészben a furcsa? – idegesen, de még is kíváncsian hallgattam a sztorinkat, és valamit megmozgatott bennem. Éreztem valamit, amit nem tudtam hová tenni. – Az hogy részeg voltál, és még is udvarias. Ilyen srác nincs még egy a földön és… - egy hang a fejemben azt mondta csókoljam meg, és én eleget is tettem az angyalom kérésének. Haját elsimítottam az arcából, miután elváltunk. – Kimegyek a mosdóba! – egy mosollyal kelt fel, majd ment a fürdőbe és csukta be maga után az ajtót.
Mosolyogva tekintettem körbe a szobában, mikor az egyik sarokban megpillantottam egy alakot. Danielle ült a térdeit átölelve a földön, és engem nézett könnyes szemekkel. Szóval még ide is követett. És miért sír? Én nem akarom, hogy neki rosszul essen, ha tovább lépek. Nem akarom megbántani azzal, hogy újra boldog legyek, de nekem is jogom van újra mosolyogni, és minden reggel úgy felkelni, hogy ne az öngyilkosságon járjon az eszem. Szeretem még mindig, és soha életemben nem fogom elfelejteni a vele töltött 1 teljes évemet, és mind azokat, amiken átmentünk. Szerintem, ha fordított helyzetben lennénk, én azt akarnám teljes mértékben, hogy boldog legyen.
Felálltam az ágyról, és mellé sétáltam, majd felsegítettem a földről. Szemei ki voltak sírva, ki tudja mennyit látott. Lehet, hogy végig nézte az egész éjszakát.
- Boldog vagy vele? – szomorúan nézte az arcomat, majd végig nézett rajtam. Csak egy alsónadrág fedte testemet, és már olyan régen álltam így előtte. Már vagy fél éve nem csókoltam meg, nem éreztem az érintését.
- Nem tudom. Azt hiszem. Kedvesnek tűnik, és… - nem akartam befejezni. Nem ismerem Őt, és nem tudok róla semmit, még a nevét sem tudom, de úgy érzem, vonzódom hozzá. Amikor megcsókolt azt éreztem, hogy még többet akarok. Hogy újra érezni akarom csókjainak ízét, és hogy nem kellene elengednem. Minden este mellette akartam feküdni, és minden percben… Szeretni Őt. De nem ismerem, így ezt mind nem fogom eltervezni a fejemben. Nem fogok róla álmodozni, amíg meg nem ismerem. Ki tudja, lehet a maffia tagja, vagy esetleg az apja a főnök, és ha az, akkor, ha megbántom Őt, akkor nekem annyi. Ugyan is az apja szerintem a lógómtól fogva akasztana fel valahova. Elég viccesen néznék ki, de azt hiszem nem akarom megtapasztalni.
- És… Bele tudnál szeretni igaz? – fájdalommal teli hangja elcsuklott, majd végig simított az arcomon, ami bizseregni kezdett. Ilyenkor az ember mi tévő legyen? Most hagyjam itt Őt, és válasszam Danit, vagy hagyjam el Danit, és válasszam a fürdőszobában piperézkedő lányt? Tovább kell lépnem, és már eleget szomorkodtam az elcseszett gyerekkorunk miatt, a szüleim miatt, a One Direction és Danielle halála miatt. Most végre egyenesbe jöhetne az életem, lehet, hogy ez a lány a jövőm, és én képes lennék elengedni? Képes lennék ilyen hülye lenni? Mert ha igen, akkor tényleg akasszanak fel a lógómnál fogva.
- Lehet…
- Liam, te kivel beszélgetsz? – a fürdőajtó nyílt, és megjelent előttem egy bombázó. Az ingem lengén volt rajta, így nem sokat takart. A fekete fehérneműje sokat mutatott, aminek teljes mértékben örültem.
- Öhm… - tekintetemet elkaptam róla, majd magam elé bámultam, ahol már senki sem volt. Eltűnt, megint és ki tudja mennyi időre. Talán tényleg megőrültem. Kezdem teljes mértékben azt hinni. Egy olyan szellemmel társalgok, akit csak én látok, de akkor miért nem látom a többi szellemet is? Mert, ha Danielle szellem lehet, akkor bárki más az lehet és szerintem azokat is kellene látnom. De ha nem látom őket, akkor Danit miért? Én begyogyóztam. Esküszöm, engem elmegyógyintézetbe fognak zárni. – Csak énekelgettem! – ez az Liam. Jól kezded. Már most hazudsz, csak így tovább.
Fejemet rázva mentem közelebb hozzá, puha kezeit pedig az enyémbe vettem.
- Kezdjünk minden előröl. Liam James Payne vagyok!- nyújtottam felé a kezemet, és mosolyogva néztem a szemébe.
- Sophia Smith, örülök, Liam! – arcára mosoly húzódott, és ezt annak a jelének vettem fel, hogy benne van a játékban. Közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit adtam az arcára.
- Ugye tudod, hogy szükségem van az ingemre? – az ing aljánál fogva húztam még közelebb magamhoz, mire még jobban elmosolyodott.
- Tudod, szerintem sokkal jobban nézel ki ing nélkül – meleg tenyerét mellkasomra fektette, majd lassan levezette a hasamra. Beleremegtem az érintésébe, az agyamban bekapcsolt valamit, és teljesen felmelegítette a testemet. Úgy éreztem nem sokáig bírok magammal.
- Szerinted nem fura egy kicsit, hogy nem tudunk semmit sem egymásról?- kérdezi hatalmas szemekkel Sophia, és az ágyhoz megy, majd visszafekszik, és a lábát betakargatja. Bevallom nekem is kicsit furcsa, hogy belementem egy egy éjszakás kalandba, amiknek soha sem voltam a híve, de úgy látszik egész jól összehangolódtunk, és ennek remélem nem most lesz vége.
- Akkor ezen most változtatunk – válaszolom neki olyan izgatottsággal, mint egy öt éves, mint amikor vattacukrot kap, majd leülök az ágyára és mellé hasalok. – Mit szeretnél tudni?
- Hmm… Hány éves vagy? –kérdéseit folyamatosan tette fel, én pedig mindegyikre válaszoltam. Minden előkerült, és ugyan úgy én is rákérdeztem. Elmesélte, hogy az apukája meghalt még kicsi korában, és a nővérével és az anyjával él. Modellkedik, de közben még tanul, és szeretné majd elkezdeni a főiskolát is, de közben híres modell szeretne lenni. Elképesztő elképzelései vannak, olyanok, amikre az ember nem is gondolna. 18 évesen tudja, hogy mit akar, viszont én 1 évvel idősebb vagyok nála, és én még sem tudom.

- És az utolsó kérdésem… Te miért nem vagy benne a One Directionben? – a számomra szívfájdító kérdés, amire nehéz a választ megfogalmaznom. Még mindig nem értem Simon mit értett az alatt, hogy nem bírnám ki érzelmileg. Szerintem sokkal több sokk ért engem így átlagemberként, mint sztárként ért volna. Le kellett nyelnem mindent, főleg azt, hogy más kapta az életemet, amit nekem szántak. Zayn, Louis, Niall és Harry élete ugyan úgy lehetett volna az enyém is.
Mindent elmondtam neki, és azt is elárulta, hogy Ő mindig is a rajongóm volt. Imádja a hangomat, és vagy milliószor szavazott rám, és rettenetesen szomorú volt mikor kiestem.
Azt hiszem, ez mindennél többet jelent számomra, mint bármi más. Egy rajongómba kezdek beleszeretni? Hát ez csúcs…



2014. március 14., péntek

22.-Rá számíthatok!

Sziasztok. Itt is a kövi rész, ami Harry szemszögéből van, a többi Liaméből lesz. Jó olvasást, köszönöm a komikat, és most is várom őket! :D


2013. június 23

Harry Stlyes

A kocsimban ültem, és éppen a menedzser házából tartottam egy buliba. Megmondta, hogy végre észhez kell, hogy térjek. Azt mondta, elszállt velem a ló, túl sokat költekezek, és keveset adományozok, amiben kezd igaza lenni. Mostanában tényleg sokat voltam vásárolni, de ez kit is zavar? Annyi pénzem van, mint ember a földön, akkor meg ez kinek is fontos? Szerintem még az ükunokáim is el fognak élni ebből a pénzből, amit eddig kerestem.
Utoljára, Liam beszélt velem ilyen hangnembe, még pár hónapja. Akkor is ugyan ez volt a téma, és megígértem neki, hogy nem leszek ugyan olyan, mint amikor haza értem. Megígértem neki, hogy nem változok vissza egy seggfejjé, amit nem sikerült teljesítenem. Tehát, megszegtem az ígéretemet, és Liam megint csalódni fog bennem, és emiatt már most iszonyú bűntudatom van.
Utálom, ha valakit megbántok, és mostanában ez egyre jellemzőbb. A rajongóimmal is sokat vitázok, amit nem igazán jó a banda szempontjából, se a rajongókéból. Bár, ha jobban bele gondolunk, nem én vagyok a legfőbb hibás. Amióta Louis és én összeköltöztünk egy házba, - persze, annak már majdnem 2 éve, és rá fél év után a többi fiú is oda költözött – a rajongók azt terjesztik, hogy buzik vagyunk. Mindenki a Larry bromance-ban hisz, pedig Larry nem létezik. Talán ez a legfőbb problémák okozója. Nem vagyok buzi, igen is a nőkhöz vonzódom, ugyan úgy mint Louis.
A buli helyszín eléggé feltűnő helyen volt, és iszonyú sok újságíró volt ott, bár nem csodálom. A One Direction ma ünnepli harmadik születésnapját, ami igen is nagy dolog. El sem merem hinni, hogy nem egészen 3 éve raktak egy bandába ezzel a három hülye és egyben legjobb barátommal. Eleinte rettegtem, hogy vajon milyen lesz majd egy csapatban dolgozni, de mára már teljesen egymáshoz szoktunk. Nem is tudnák nélkülük élni. Amikor a reptérre megyünk, ha valamelyikünk haza utazik, órákon át búcsúzkodunk, és ezért általában később is indul el a gép. És amikor elmegy az a valaki? Én úgy érzem, mintha hiányozna egy darabka belőlem. Mintha elvették volna az egyik szervemet, amely nélkül nem tudok élni, és ha életképtelenné tesz, annak sokan nem örülnek.
A előttem parkoló kocsiból Zayn és Perrie szálltak ki, majd pár kép erejéig pózoltak a fotósoknak. Imádják a Zerrie párost. Mióta Zayn eljegyezte a szőkeséget nagyon megváltozott. Sokkal komolyabb lett, és talán ezt imádják az emberek is. Na, én pontosan ezért nem fogom 20 évesen elkötelezni magamat. Hülyeség. Jobb szeretek szabad lenni, mint egy madár.
Én is előrébb gördültem a hatalmas kocsimmal, majd kiszálltam, és a kulcsot az egyik parkolós srác kezébe nyomtam. Rajongók tömkelege állt az egyik sarokban, akikhez szinte senki sem ment oda, és így ezen én változtatni akartam. Szeretem őket, mindennél jobban. Vannak olyanok, akik utálkoznak, és nem tudom az okot még a mai napig sem, hogy miért, de szerintem nem is fogom megtudni. Azonban vannak olyanok is, akik már csak egy kép erejéig is képesek napokat a szabad ég alatt tölteni, és szinte jégkockává fagyni.
A lányok hangos sikítozásba kezdtek, azonban én kicsit próbáltam őket csitítani. Attól, mert híres vagyok, még én is tudok normális ember lenni, főleg, ha otthon vagyok. Liammel. Az ikertestvéremmel, akit tudja, igazából milyen vagyok.
Aki előtt végre az igazi énemet adhatom, azt, aki gyerekkoromban voltam.
Aki nem nevet ki, még akkor sem, ha egy nagy baromságot is csinálok.
Aki megmondja az igazat, még akkor is, ha fájni fog.
És, aki nem tagadja le, hogy a testvérem, pedig simán megtehetné, sőt én még meg is érteném emiatt.
Egy napra, de csak egy napra szeretnék vele életet cserélni. Ő élvezze ki a rivaldafényt, én pedig had térjek vissza Wolwerhamptonba a megszokott kis életünkhöz, amiben Liamnek nem kell annyi rosszat elviselnie, mint nekem. Ő nem kap napi szinten több utálkozó üzenetet, neki nem mondják az emberek, hogy ronda, szoknyavadász, és még sorolhatnám. Vajon milyen lenne?
- Harry, kérdezhetek valamit? – megszólalt mellettem egy nálam sokkal fiatalabb lány, akinek autógrammot adtam. Mellette mindenki elhallgatott, és hol rám, hol pedig a szőke hajú lányt figyelték.
- Persze! – hatalmas mosolyom még egy kis bátorítás volt a számára, mire még több pír kúszott fel az arcára.
- Liam miért nem jött el az 1D szülinapjára? Ennyire rosszban lennétek? – kérdése kissé szíven érintett. Meghívtam a testvéremet, és azt mondtam neki, hogy hozza magával Austint, ha úgy jobban érzi magát, de csak annyit mondott, meglátja. Nem tudom, hogy most itt van-e, vagy éppen otthon ül, és nevet rajtam a haverjával, hogy még is mit vártam, a sok bunkóság után.
- Őszintén? Nem tudom, hogy eljön-e. Tudjátok bonyolult az egész, de Liamet sok csalódás érte, és én is csalódást okoztam neki, pedig nem akartam… - lehajtott fejjel válaszoltam, és éreztem, ahogy egy bizonyos érzés belülről marni kezd.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. Fel a fejjel, és ezt kérlek, olvasd el! – egy piros kis cetlit nyújtott a kezembe, amit a zakómba csúsztattam.
- Mindenképpen – kacsintással hagytam ott a sok rajongót. Olyan kedvesek, és én meg néha olyan bunkó tudok lenni. De miért? Ők nem érdemlik meg ezt. Senki sem.
Míg beértem elővettem a kis cetlit, amit a lány adott a kezembe, és óvatosan kinyitottam. Megtorpanva olvastam el… Szívszorító volt..

Mi lett volna, ha Harry-t nem támogatják annyian? Ha nincs az ikertestvére, aki vele együtt indult?
Mi lett volna, ha Niall nem kapja meg a második igent is? Ha Katy Perry nem találja elég jónak?
Mi lett volna, ha Zayn feladja, mert nem tud táncolni? Pedig iszonyat ügyes.
Mi lett volna, ha Louist aznap nem kelti fel az anyukája, hanem tényleg elalszik?
Mi lett volna, ha Simon nem dönt úgy, hogy megalakítja a One Directiont? Nem tudom, de nem is szeretném megtudni… Azonban van itt még valami…
Mi lett volna, ha Liam Paynet még is berakják a bandába? Ha nem csak azért hívják vissza megint, hogy összetörjék a szívét? Akkor ma nem 4 srácnak a „születésnapját” ünnepelnéd, hanem 5 csodálatos fiúnak.

Szinte már a sírás kerülgetett, aminek nem örültem. Még is hogy érzékenyülhetek el én? Harry Payne, a világ egyik legnagyobb sztárja? Nem szabadna nekem ilyen picsogós kis asszonykának lennem.
Az embereknek nem merem megmutatni az igazi énemet. Lefogadom, hogy teljes mértékben kicikiznének, és még több bántást kapnák, mint most. Még ezeket is nehezen bírom elviselni, vajon milyen lenne, ha még többet kapnák.
Beléptem a klubba, ahol azonnal megpillantottam az ismeretlen embereket, akiknek fogalmam sincs, hogy mi keresni valójuk vannak itt. Miért van itt olyan ember, aki nem ismer minket? Csak azért, hogy elmondhassák, hogy a One Directionnel bulizott? Mert azt még megértem, ha pár rajongót beengednek, bár akkor meglátnák, hogy milyenek is vagyunk részegen, ami nem lenne a legjobb dolog, de azt már nem, hogy ismeretlen embereknek mi keresni valójuk van itt?
A bárpultnál megpillantottam egy farmernadrágos, zakós férfit, aki egy koktélt szorongatott a kezében, és éppen a tömeget figyelte, akik boldogan táncolgattak. Számítottam rá, hogy eljön. Mikor elhívtam nemet mondott, de reménykedtem benne, hogy talán meggondolja magát. Hetek óta ezen idegeskedtem, de még is volt bennem egy apró kis remény.
Felé vettem az irányt, majd amikor már kellő távolságba volt tőle a vállára tettem a kezemet. Hirtelen megfordult, én pedig egy hatalmas mosoly kíséretében borultam a nyakába. Nem érdekelt a sok ember, akik akár képet is készíthetnek az érzelgős pillanatunkról, de mit izgasson azért mert még is csak a testvérem, akit megbántottam.
- Azt hittem nem fogsz eljönni – szakítottam meg ölelésünket, és tisztes távolságba álltam tőle. Komolyan azt hittem, hogy a mai estét Austinnal fogja tölteni, és rajtam fognak röhögni.
- A testvéred vagyok. Én is tojjam le a fejed? Tudom milyen rossz az, és én nem fogom azt tenni! – szinte szemrehányásnak vettem, de persze jogosan mondta. Megérdemeltem. Nem hívtam, nem üzentem, pedig Ő naponta többször is keresett. Fontos voltam számára, és én még is hagytam, hogy eltávolodjunk egymástól, olyan szinten, hogy már azt sem tudom, hogy mi van vele, és ez fáj. Szükségem van rá.

- Sajnálom, és remélem, egyszer el tudjuk majd mind ezt felejteni. De most bulizzunk! – kezeit a zsebébe csúsztatva követett engem a többiek felé, akik barátnőikkel álltak a táncparkett közepén és iszogattak. Jól esett, hogy itt volt velem ezen a fontos napon. A One Direction most van a csúcsún, én nekem is szükségem van egy kis támogatásra. Önzőség? Tudom. Én nem voltam ott Liamnek mikor Danit elvesztette, de ezen próbálok változtatni. Most viszont szükségem van rá. Hiába van itt Niall, Zayn és Louis, akkor is egy testvéri támogatás sokkal többet jelent, mint bárki más bátorító szavai.

2014. március 10., hétfő

21.-A történelem megismétli önmagát!

Hellóka, Új rész!! :D Köszönöm a kommenteket, és most is várom őket!! :D



A szavak egyszerűen nem jöttek a torkomból. Nem tudtam, hogy most vajon oda képzelem, a göndör hajú lányt, vagy tényleg szellemként kísért engem. Melyik lenne a legésszerűbb?
- Menj el! – válaszomon még magam is meglepődtem. Bunkó voltam vele, pedig nem volt szándékomban. Azonban most nem úgy nézett ki, mint aki távozni akar, sőt, inkább maradni.
- Én ugyan nem. Liam, most komolyan feladnád az életedet? Harry haza jött, kibékültetek, visszatért hozzád az a Hazza, aki még az X-Faktor előtt volt a testvéred. Itt hagynád? És itt hagynád a jövődet, amiben biztos vagyok benne, hogy sok jó dolog fog történni? Mert ha igen, akkor te nem az a srác vagy, akit én megismertem – monológja közben a gyógyszerek kipotyogtak a kezemből. Talán azért, mert remegett a kezem, de az is lehetséges, hogy Danielle verte ki a kezemből. Bíztató mosolya sem tudott engem megnyugtatni. Féltem a közelében. Nem tudott nekem ártani, hiszen szellem vagy micsoda, esetleg a képzeletem szüleménye, és még csak megölni sem tud, amit én pár másodperccel ezelőtt akartam megtenni. Még is tartok tőle, mert ha egy természetfeletti lény, akkor igen is veszélyben vagyok.
 - Harry ugyan úgy vissza fog menni, ugyan olyan lesz, mint volt! – ülő helyzetemből felpattantam, majd egy bizonytalan pillantást vetettem a tükörbe. Miért nem néz rám ugyan az a fiú, aki a tragédiák előtt volt? Miért nem tudtam ugyan olyan maradni? Csak egy csepp boldogság marad meg nekem, és az is csak akkor jön elő, amikor Austinnal vagyok. Vele érzem magamat a réginek, mert tudom, hogy Ő mindig mellettem lesz. Tisztában van a szenvedéseimmel, amit szinte Ő is átérez velem, mert a testvéreként szeret, akit elvesztett.
Gyerekek voltak még, mikor meghalt Nicolas a bátyja. Aust nem egészen 6 éves volt, Nicolas pedig 10 évvel idősebb nála. Veszekedtek a kocsiban a suliba menet. Az anyjuk pedig megpróbálta leállítani őket, és ennek következtében frontálisan ütköztek egy személyautóval. Nicolas a legjobb barátom kezeiben vesztette életét, azonban az édesanyja „megúszta” bár borda, és csonttöréssel. Austin egy életre meggyűlölt mindent, amit a bátyja szeretett, és sokáig végezni is akart magával, de nem tette. Magát okolta a haláláért. És belegondolva, megint átélt egy autóbalesetet, amiben az egyik barátja halt meg. Nem tudok rájönni, hogy hogyan is van benne ennyi életrevalóság. Mindig egy új nap kezdetéből merít magának erőt, mert úgy véli, ha a nap felkel, az egy új történet, és egy új lap kezdete az életünkben. Nem tudhatjuk, hogy melyik napon még is mi történhet meg velünk, pont ezért is nem szabad eldobni magunktól az életet, amivel meg lettünk ajándékozva. Mert ez egy kincs, ami néha szenvedést okoz. 
És én még is meg akarom tenni. El akartam dobni magamtól azt a kincset, amit kaptam. Most magam ellen beszéltem. 
Itt állok a fürdőszoba közepén és el sem merem hinni, hogy megint meg akartam tenni, megint végezni akartam magamtól, azért mert egy újabb pofont kaptam, amit már nem tudok elviselni. De miért is nem? Én Payne vagyok, és nekem nem szabad feladnom. Meg akarom mutatni a világnak, hogy igen is van bennem tehetség, amit nem szabad elvesztegetni. Tudniuk kell az embereknek, ki is az a Liam James Payne.

- Fiam, te kivel beszélgetsz? – hatalmasat ugrottam, mikor nyitódott az ajtó, amit elméletileg bezártam, és belépett rajta apa. Szemei azonnal kitágultak, mikor meglátta a gyógyszere flakont a mosdó szélén. Na, ezt most hogyan fogom kimagyarázni?
- Senkivel… - szemeimmel a földet kezdtem vizslatni, ami ebben a helyzetben igen érdekesnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogy ordítozni fog. Kiabálni, tombolni, aztán inni, megint bántani akarja anyát, akit persze meg kell védenünk, és majd másnapra el is felejti milyen szörnyűségeket vágott a fejünkhöz. Így van rendjén ez. – Ne kímélj… - széttártam karjaimat, és így vártam a rám zúduló sértéseket.
- Miért nem tetted meg? – kérdésére felkaptam a fejemet. Miért? Bár tudnám. 
Belépett a fürdőbe, és az ajtót becsukta, de ezúttal kulcsra zárta, majd helyet foglalt Danielle ölében, aki a következő pillanatban köddé vált. Apa kíváncsian szedegette össze a gyógyszereket, amiket persze nagyon jól ismert, hisz minden nap beszedett belőlük vagy kettőt.

- Mert még tartogat számomra valamit a Sors. Ennyivel nem érhet véget az életem! - mondtam miközben helyet foglaltam mellette, és a lábaimmal kezdtem játszani.
- Én is ilyen gyerek voltam, mint te – kezdett bele meséjébe, s olyan volt, mintha valakit látna maga előtt. A szavakat szinte nem is nekem mondta, hanem valakinek, aki az ajtóban állt. Na, ne, Ő is szellemeket lát? Az aztán szép volna. – Én is elvesztettem a gyerekkori szerelmemet, csak Ő betegségben halt meg. Sokáig nem tudtam feldolgozni. Vagdostam a kezem, combom, folyamatosan drogoztam és ittam. Nem akartam élni, egészen addig, míg anyád fel nem bukkant. Ő segített át ezen a nehéz időszakon, és sikerült tovább lépnem, de még a mai napig az elmémben ég Madison emléke! – biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna ennyire erős, akkor elsírja magát. De még is csak a gyerekével történt meg ugyan az, mint vele, tehát nem fog engem is még jobban elkeseríteni. 
Vajon, miért nem mondta el soha, hogy volt egy gyerekkori szerelme, akit elvesztett? Anya tud erről a Madionról, akinek apával ugyan az a története, mint nekem és Daninek?

- Miért nem mondtad el soha sem?
- Mert nem tartottam olyan fontosnak, mint ebben a pillanatban. Eddig nem gondoltam volna, hogy a fiaim is ugyan arra a sorsra jutnak, mint én, de még is megtörtént. És, ha a történelem megismétli önmagát, akkor még várnak rád csodás napok, és viharos éjjelek! – ezzel a mondatával felállt mellőlem, és a gyógyszereket a zsebébe tette. – Meg kell küzdened a Sorsoddal. Te meg tudod változtatni a dolgokat, nekem nem sikerült. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy újra színpadra álljak, és hogy újra szeressek. Te más vagy, mint én, még akkor is, ha ugyan az fog veled megtörténni, mint velem! – szemei immáron tényleg könnyekkel voltak tele, amiket nagy erőfeszítés árán tudott vissza tartani. Az ajtót kinyitotta, és elment. Annyi mindenre gondoltam ebben a pillanatban.
A dolgok összekuszálódtak a fejemben, nem mutattak rendes képet magukról. Madison volt apám régi, gyermekkori szerelme, aki betegségben meghalt. Anyát nem biztos, hogy teljes szívéből szereti, csupán megszokásból van mellette, amit mindig is szerelemnek hitt. És vajon mit jelenthet az a mondata, hogy „Túl gyáva voltam ahhoz, hogy újra színpadra álljak.”? Énekes volt régen? Tud énekelni? Valaha is állt színpadon, és énekelt? 
Miért beszélt velem ennyire nyíltan a dolgokról? És vajon honnan tudta, hogy pont ebben a pillanatban gondolkozom az öngyilkosságon? Nem értem ezt az egész dolgot, nekem itt minden teljesen kusza.

- És, honnan tudtam, hogy most akarod esetleg megpróbálni? – az ajtót újra kinyitotta, és fejét bedugta rajta, amin a könnyek sós tengerként mosták arcát. Fáj neki a múlt, amit most a fia miatt kellett felhánytorgatnia. – Jobban ismerlek Liam, mint gondolnád. Nem beszéltünk sokat, de ez meg fog változni. Segítek neked, hogy ne olyan életed legyen, amiben mindent bánnod kell! – és ezzel el is ment.

Ennyire rossz élete lenne vajon? Megbánta volna, hogy én és Harry is megszülettünk, és vajon azt is, hogy anyát megismerte? Annyi kérdés száguldozott a fejemben egy-egy kismotoron a válaszok után, amiket persze nem tudtak elkapni, így megválaszolatlanul maradtak, és engem kételyekben hagytak. 
Mindig is tudtam, hogy ebben a házban valami nincs rendjén, de főleg apával. Soha sem tudtam, hogy mik azok a hegek a karján, és minden testrészén, de akkor ezekre ma már választ kaptam. Vége egy kérdés, amire már meg van a maga válasza. Bántalmazta magát gyerekkorában, mint én tettem, mikor kiestem az X-Faktorból, és megalakult a One Direction. 
De várjunk csak. Ha ugyan olyan élete volt, mint most nekem. Ha ugyan az megtörtént vele, mint most velem, akkor annak idején létezett egy olyan banda is, mint a One Direction? Apának van egy testvére, akiről én nem tudok, és aki világhírű sztár volt? De abban az időben csak a Beatles volt nagyon híres. Esetleg ott van valami rokonunk? Kétlem. Szerintem erről tudnánk. De akkor mi is folyik itt?

2014. március 8., szombat

20.-A világ legnagyobb taplója díj jelöltje!

Köszönöm szépen a komikat, még annak a 2 kominak és 10 pipának is örülök! :D Lehet véleményezni most is :D Ez egy kicsit hosszabb rész lett! 




Az ebéd szörnyen lassan ment. Anya és apa minden kis részletet tudni akartak Harry életéből. Csodálkozom, hogy azt nem kérdezték meg mikor, hogyan és hol megy el wc-re. De szerintem a gorilla, aki a nappaliban ül és bámulja a tévét, még oda is elkíséri.
Én egyszerűen képtelen volnék testőrrel élni. Ha ott van a nyomomban, akkor minden egyes lépésem meg van kötve, nem tehetem azt, amit akarok, akkor, amikor akarom, és azzal, akivel akarom. Nem mehetnék bulizni úgy, hogy ne ütköznék bele minden egyes másodpercben. És mi van akkor, ha Hazza egy csajhoz megy fel, mondjuk ott aludni? Akkor ott áll egész éjjel az ajtóban, és végig hallgatja, amit azok ketten oda bent csinálnak? Komolyan, nagyon élvezetes lehet.
- Liam, segítsz Harrynek felcipelni a csomagjait! – anya vacsora után azonnal munkára fogott engem is. Bájos mosolyának szerintem senki sem tudna ellen állni, azonban én tudok. Nem fogok a testvéremnek ugrálni. Van két szép keze és lába, meg tudja oldani magának. Remélem.
- Úgy érzem egyedül is menni fog neki! – választ már nem várva szaladtam fel a szobámba, és maga után hangosan becsaptam az ajtót. Semmi kedvem tovább hallgatni, ahogyan Harry, a kis önelégült herceg áradozik a tökéletes életéről, a tökéletes barátairól és még sorolhatnám.
Az ajtóm nem sokkal később nyitódott, és Harry lépett be rajta. Most komolyan, szerintem elég szépen a tudtára adtam, hogy nem akarom Őt látni, akkor meg minek jön ide be?
Én nem akarok vele beszélni. Teljesen megváltozott. Meg sem kérdezte mi van az egyetlen testvérével. Senki sem tudja, hogy mit érzek. Nem tudják, hogy mennyire fáj Danielle elvesztése, de legfőképpen az, hogy nem tudom feldolgozni. Képzelődöm, vagy tényleg Őt látom néha, és ezt sem mondhatom el senkinek, mert elmebetegnek néznének.
- Liam… - lehajtott fejjel közeledett az ágyam felé, majd leült mellém, de még mindig nem nézett rám.
- Mi az? – hangom sokkal lágyabb volt, mint az imént a konyhában. Úgy látszott, mint aki valami szörnyű dologról szerzett tudomást. Talán anyáék elmondták neki, hogy miért vagyok ennyire padlón? Bár szerintem azt képtelenség szavakba önteni. Senki sem tudja, hogy hányszor nyúltam a nyugtatós dobozért és kaptam be egyszerre 3-4 szem gyógyszert, hogy másnap ne kelljek fel, de még is felébredtem. Senki sem tudja, hogy hányszor vágtam meg a combomat, mióta nincs nekem Dani. Nem tudja senki, hogy milyen szenvedés is ez, egyedül Austin az, aki megért és támogat. Ő az, aki próbál lebeszélni a dologról, és kezdem azt hinni, hogy sikerülni is fog neki.
- Emlékszel még arra a lányra, akit Danielle hozott egyszer magával az X-Faktorba? Valami Dorin volt a neve?  - a kedvesség, ami eddig volt bennem, mind elszállt, és felváltotta a méreg. Ekkora egy tapló embert még életemben nem láttam, bár kíváncsi vagyok mi lesz a történetének a vége. Egy aprót bólintottam, és próbáltam a sírást és az öklömet is lecsillapítani. Tudom, ha nem fogom vissza magamat elég szép monoklit fogok neki csinálni, amit nem fog megköszönni, mert akkora lesz, hogy akár több tubus alapozó sem fogja lefedni rendesen. – Elkérnéd Danielle-től a számát?
- Remélem, tudod, hogy gyűlöllek! Hogy tudsz ekkora paraszt lenni? Haza jössz, és annyit nem kérdezel, hogy figyu tesó, jól vagy? És képzeld, ha már senki sem újságolta neked, Danielle 2 hónapja halott. Érted? Meghalt az a nő, akit mindennél jobban szerettem. Boldog vagy, hogy szenvedek igaz? Jó nézni? Mert ha igen, akkor mondd már el, hogy milyen a másik nyomorán nevetni. A testvéred egy idegroncs, meg akar halni, és te nagy ívben leszarod. Szép volt Payne, szerintem, ha lesz olyan díj, hogy a legnagyobb tapló a világon, azt Te fogod megkapni.
- Én ezt nem tudtam…
- Hát persze, hogy nem tudtad. Hisz folyamatosan szartál a fejemre. Mikor vetted a fáradságot, hogy felhívj? Emlékezz vissza, az X-Faktorban ki mondta azt, hogy soha ne felejtem el? Ki mondta azt, hogy én egyszer nagy sztár leszek, és biztosan ki fog menni a fejemből? Te voltál az. És tessék, elfelejtettél, pedig én mindig hívtalak. A születésnapodat több millió ember ünnepelte, és az enyémet? Három. Austin, Danielle és anya. Sok igaz?
- Hé… Állj már le Liam! Lehet, hogy igazad van, de egyre kevesebb időm van mostanában. Sajnálom, mit mondjak még? – nem tudom hogyan süllyedhettünk eddig. Mind a ketten a szoba közepén állva veszekszünk egymással, és úgy érzem, ezek már nem mi vagyunk. Mi soha sem ugrottunk volna össze ennyire, mint most, soha sem vesztünk volna össze úgy, hogy a szomszédok élő közvetítésben nézhessék. Általában a szobánkban voltak öt perceg viták, amiknek a vége egy-egy bunyó volt, ami verekedéssel kezdődött, és csikálással ért véget.
Most viszont úgy érzem, lassan olyan bunyó lesz ebből, ami inkább vérre fog menni. Megváltoztunk teljesen, de inkább Ő. Én a régi, érzelmes, jófiú maradtam, aki még mindig álmodozik, pedig a Sors minden másodperben megbünteti. Azonban Ő egy önelégült herceg lett, aki már nem emlékszik a múltjára. És ez fáj.
Mind a ketten elhallgattunk. Felálltam az ágyamról és az ablakhoz mentem. Ahogy kinéztem rajta, minden dühöm elszállt. A napsütésben sok gyerek játszadozott, biciklizett és görkorizott. Szeretném vissza forgatni az időt addig, amikor még nem szenvedtem, bár olyan szakasz az életemben nem igazán volt.
Dani halálakor sírtam utoljára, és nem terveztem azt, hogy akkor fogok, amikor az ikertestvérem haza jön. Csak egy a gond. Nem azért jöttek elő a sós könnyek, mert vére itthon van, hanem azért, mert az emlékek fájni kezdtek. Az életemet senkinek sem adnám oda. Ilyen szenvedést még az ellenségeimnek sem szeretnék kívánni. 
- Tudod… Soha sem akartam szenvedni. Énekes akartam lenni, akit mindenki szeret, és azt az életet, amit tízen nem tudom hány éve szeretnék magamnak, ti négyen kaptátok. Mondd meg, hogy mit tettem? Miért büntet engem az élet? – szemeim könnyes fátyla mögül néztem a göndör hajú srácot, akinek szintén bekönnyezett a szeme. Most láttam rajta azt, hogy visszajött a régi énje. Az érzéseit ki fogja mutatni, csak még fel kell teljesen szabadulnia. Nem szabad neki is olyan emberré válnia, mint a többi sztár. Neki nem szabad. A sok rajongója ismerje meg az igazi Harry-t, aki felszabadult, de még is visszahúzódó.
- Én nem tudtam, hogy téged ez ennyire bánt – aggódó tekintettel állt fel az ágyamról és indult meg felém. Egyik kezét a vállamra helyezte, és próbált egy kis támogatást sugározni felém, ami sikerült is neki. Törődött velem. – Azt hittem sokkal könnyebben túl fogsz ezen lépni, hiszen egyszer már kiestél. Azt hittem ezt is ugyan úgy kihevered.

Nem fogja soha sem megérteni mit is érzek. Neki sikerült minden, amit akart. Mikor kisebbek voltunk nap, mint nap az volt a játékunk, hogy a jövőnket tervezgettük. Lerajzoltuk a díjainkat, a kocsikat, amiket a sok pénzünkből veszünk majd, a házainkat és még sok mást. Eljátszottuk a koncerteket, amiket a rajongóknak nevezett maciinknak adtunk, aláírást alakítottunk ki magunknak, és még sorolhatnám egy ideig.  Igazi sztár jelöltek voltunk, ami számomra megszakadt, de Harrynek minden álma valóra vált. Minden, amit eljátszottunk, most lejátszódik újra előtte, csak immáron tényleg vannak rajongói, és nem nekem kell hozzá hangeffekteket kiadnom.
- Nem fogod soha sem megérteni, milyen az, amikor mindent elvesztesz. A jövődet, amit másik négy srác kap, a testvéred, a barátnőd és végül önmagad. Mindenki itt hagyott.
- Liam, én itt vagyok. Akár mekkora bunkó is vagyok néha, akkor is a testvéred vagyok, akire minden pillanatban számíthatsz. Ezt ne felejtsd el. Én érzem, ha te neked fáj valami. Szeretlek, tesó! – monológja végén azonnal átölelt, tenyerével hátamat simogatta, ami teljesen megnyugtató volt. Olvastam, hogy amikor a rajongóival készít képet, ugyan így simogatja a hátukat, hogy ne legyenek idegesek. És jól is teszi, mert rettentően megnyugtat.
Harry pár órás lelkizés után átment a saját szobájába, és én egyedül maradtam. A fürdőbe igyekeztem, aminek az ajtaját azonnal kulcsra zártam.
A földön ültem és a kezemben tartott bogyókkal szemeztem. Nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy bekapjam, és véget vessek ennek a szenvedésnek. Nem akarom most itt hagyni a testvéremet, pedig Ő is megtette, és vagy másfél évig rám sem bagózott. A fene a lelkiismeretembe. Ha már egy kicsit is kedvesen bánik velem, én egyből megbocsájtok neki.
A tükörbe néztem, ahol megpillantottam a fehér arcomat, és mögöttem Danielle arcát. Tehát visszajött.

- Hát te? – felnéztem a lányra, aki immáron a fürdőkádon ült, és hol az arcomat, hol pedig a bogyókat a kezemben pásztázta. Ő kérdezi ezt tőlem? Most komolyan, nem nekem kellene ezt feltennem vele szemben? Nem én mentem el. Nem én hagytam itt Őt. Még magam sem tudom mik is ezek. Annyit tudok róluk, hogy nyugtatók, de többet nem.  Azzal is tisztában vagyok, ha ezt mind beszedem, akkor többet nem kell felkelnem, és akkor örökre Dani-vel lehetek, ami egy igen vonzó ajánlat számomra. De megéri eldobni az életemet? 




2014. március 5., szerda

19.-Egy önelégült sztár!

Sziasztok! Hoztam új részt... remélem tetszeni fog.. Köszönöm a pipákat, komikat és díjakat! :)
Most is szabad véleményezni! :D



Reggel furcsa bizsergés keltett fel. Olyan volt, mint gyerekkoromban. Csak fogalmam sincs, hogy miért is érzem ezt. Harry haza jövete miatt nem vagyok ideges, ugyan is annyira nem vagyok rá kíváncsi. Ha Ő nem képes velem beszélni, akkor nekem miért kell majd végig hallgatnom a kis sztár életét? Miért hallgassam meg azt, ami velem is megtörténhetett volna? Én is benne lehettem volna a bandában, de nem lettem, és csak azért mert érzelmes vagyok? Most komolyan, ez egy hatalmas vicc. Így is úgy is összetört az élet már engem, mit számít már még egy két pofon? Már mind egy, vagy nincs igazam? Ha bekerülök a bandába, akkor turnén vagyok, nem kell bemutatnom Dorint Austinnak, nem megyünk el négyes randira, nem karambolozunk, Danielle nem hal meg, én nem szenvedek… és Austin nem lenne boldog. Ha nem lenne boldog, akkor én sem tudnák az lenni, mert a legjobb barátom. De rajta kívül még is kit érdekel az, hogy én boldog vagyok-e? Megkérdezte már valaki is, hogy a temetése óta hogyan próbálom feldolgozni a dolgokat.
Ja igen, a temetés. Danielle családja, én és Austin voltunk ott. Harry azt sem tudja, hogy életem szerelme meghalt. Anyáék üzleti úton voltak, és azt mondták nem tudnak eljönni. Büszke vagyok a családomra, iszonyatosan.
Harry érkezése az egész házra kihatott. Apa boldogan sütött főzött anyával, miközben én csak a szobámban punnyadtam a gép előtt, és beszélgettem Austinnal. Miért legyek feldobva, hogy egy felfuvalkodott hólyag érkezik haza? Még is ki Ő, hogy így ugorjak, amikor bejelenti, hogy haza jön? Azért mert minden lány oda van érte, én még ugyan úgy fogom szivatgatni, mint régen.
Anya rám bízta Harry szobájának kitakarítását. Úgy tettem, mint aki megcsinálta, de valójában csak képregényt mentem be olvasni. Rakja rendbe magának, nekem valaki kitakarítja? Nem. Akkor meg? Bezzeg mikor kicsik voltunk, mindig magunknak kellett takarítani, és ha ráhagytuk a másikra, akkor büntetést kaptunk. Most miért nem kap? Tudom miért, mert Ő lett a világ egyik legnagyobb sztárja. Most úgy hangzik, féltékeny vagyok igaz? Nem vagyok az, csak haragszom rá, mert nem képes felhívni, miközben anyával minden másnap társalog. Ez az én testvérem.
A telefonom rezegni kezdett az éjjeli szekrényemen, én pedig unottan nyúltam érte, azonban mikor megláttam ki írt, felcsillant a szemem.

AustLiDo: Jó reggelt Paynoo! Hazz mikor érkezik?:)
Li.xx: Neked jobbat. Mindenki úgy fel van pörögve, hogy haza érkezik, csak én nem. Elvileg egy óra múlva jön.
AustLiDo: Segítsek valamiben szépfiú?
Li.xx: Nem kell, köszi. Majd felhívlak!
AustLiDo: Na, ez szép. Rendben, puszika drága! xD
Li.xx: Hülye! xD

Telefonomat visszadobtam az eredeti helyére, majd kikeltem a meleg ágyamból. A fürdőbe mentem, ahol elvégeztem a reggeli teendőket, majd felöltöztem és lebattyogtam a nappaliba, ahol a szüleim voltak. Anya arcán boldog mosoly terült szét, ahogy megpillantott, de apám még ennyire sem méltatott. Már valahogy megszoktam.
- Jó reggelt! – köszöntem halkan, majd levágódtam az egyik bárszékre és enni kezdtem.
- Fiam, remélem kitakarítottad az öcséd szobáját! – apa erős hangja megrémített.
- Hupsz… elmaradt.
- Semmirekellő – azt hitte nem hallom. Pedig igen. Miután visszafordult anya mellé, aki természetesen hatalmas szemekkel bámult rá, a müzlimet félre toltam, majd felöltöztem a mai időnek megfelelően.
- Geoff, hogy mondhatod ezt neki? A fiad. Miért kell Őt elnyomnod?
- Neked mi közöd van hozzá? – az ajtót hatalmas lendülettel vágtam be. Utálom, ha veszekednek.  Mikor kicsik voltunk Harry-vel, mindig azt kívántam, hogy anya hagyja el apát, és végre legyen nyugtunk. Ne halljam éjszakánként a sikolyokat, ne kelljen anyának se és a testvéremnek se rettegnie. Az soha sem érdekelt, ha én kaptam egy-egy pofont, csak a szeretteimet ne bántsa senki.
Hiába próbáltuk megvédeni Hazza-val, mindig rajta csattant minden. Apa mindig is agresszív volt, soha sem tudta türtőztetni magát. Akár mit is csináltunk, mindig kaptunk. Soha sem mehettünk sehova, de mindig kiszöktünk, nem tudott minket megállítani, ha akartunk, akkor mentünk.
Zsebre tett kézzel sétáltam. Nem volt hideg, de azért melegnek sem volt mondható az idő. Egy fekete, hatalmas luxus kocsi hajtott el mellettem. Az ilyen embereknek aztán van pénzük. Általában csak azért furikáznak erre, hogy felvághassanak a pénzükkel, de ennek az autónak be van sötétítve az ablaka, ami soha sem szokott másnál. Vajon miért? Ki nem találja már valaki, hogy Rihanna utazik benne, mert akkor lehidalok.
Az autó mögöttem lefékezett, majd egy hatalmas testőr szállt ki, és kinyitotta a hátsó ajtót. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi vagyok, ki az a lúzer, aki egy kisvárosban testőrrel és fekete kocsival mászkál. Mert szerintem annak az embernek, nincs meg mind a négy kereke.
- Li – a fiú, vagy inkább lassan férfivá érő ember, akit megláttam szinte lesokkolt. Fekete cipője kicsit már megviselt volt, de gondolom azért ilyen, mert ez a kedvence. A lógós nadrágokat lecserélte teljesen szűkekre, amiknek az ülepe nem a térdét verdesi, hanem teljesen rásimul a fenekére. Felső testét egy fehér, lyukas póló takarta, amelyen egy ing volt. Teljesen megváltozott. Már nem olyan mint régen, nem az a kisfiú, akit folyton bántottak, egy hihetetlenül menő, és dögös pasivá változott, akiért a lányok ölni tudnak.
- Harry? – hangom már szinte nyávogott, a szám kiszáradt és nem tudtam mit mondani. Eléggé megváltozott. Túl sznobként nézett ki. Olyan volt, mint egy újgazdag kis sztár, de hát mit is képzelek, Ő az. Soha sem lesz már olyan, mint az X-Faktor előtt.
- Na, mi az? Nincs rajtam nadrág? Vagy már régen láttál fehér embert? – mondata közben magát vizslatta, és haját piszkálta, hátha valami nem úgy áll, ahogy kellene. Pedig minden tökéletes volt rajta. Túl tökéletes.
- Régen láttalak! – egy látszólag furcsa mosolyt vettem fel, és átöleltem a testvéremet, amire a gorilla egyből oda ugrott és szét akart minket választani.
- Rob, nyugi. A testvérem – intette le Harry és a gorilla ezek után már barátságosan nézett rám. Szerintem ez képes lett volna megverni is, ha az imádott sztárjának egy hajszálát is kitépem. Minek ennek testőr? Nem értem…
- Harry, egy kisvárosba minek neked testőr? – értetlenül tekintettem a testvéremre, aki a környéket nézegette aggódva. Mintha várna valakit, vagy valakiket.
- A rajongóim képesek utánam jönni, mindenhova. Nagyon őrültek tudnak lenni, néha kezdek félni tőlük. Ellopták Lou alsógatyáját, leszakították Zaynről a pólóját. Szóval képesek mindenre.
- Te megkukultál! Gorilla bácsi, menjenek el hozzánk, mi sétálunk! – a hatalmas ember nem akart megmozdulni, így Harryt húztam el magam után, majd intettem Rob-nak, hogy induljon már el.
Csöndben sétáltam Hazza mellett miközben Ő mindent elmesélt. A One Direction megalakulása utáni 2 hetet, amikor össze kellett ismerkedniük, és fellépni. Az első dal felvételt, az első klipp forgatást, az első koncertet, és a rajongókkal való kapcsolatot és találkozást. Be sem állt a szája, míg én csöndben bólogattam minden egyes mondata hallatán.
Egy teljes órás séta után megérkeztünk a házunkhoz. Azt hittem, hogy soha sem fogom meglátni többet ezt az építményt. Harry annyi mindent mesélt, és én még csak meg sem szólaltam. Nem meséltem semmit, mert nem is kérdezett. Csak mentünk, mentünk és mentünk, Ő pedig csak beszélt, beszélt és beszélt. Nem állt be a szája. Megtudtam, hogy milyen Niall, Lou és Zayn. Azt, hogy ez a három srác lett a legjobb barátja, köztük Lou, akivel van egy bromance nevük is, még pedig Larry Stylinson, és a rajongók sokáig azt hitték melegek. Azonban mikor Louis bejelentette, hogy boldog párkapcsolatot kezdenek Eleanor Calderrel, akkor mindenki másban kezdett hinni, és Larry-nek vége lett.
Mennyivel másabb lehetne az én életem is, ha a One Directionbe lehetnék. El sem tudom mondani, hogy mennyire szerencsés a testvérem, hogy bekerült ebbe a bandába. Fel sem tudja fogni, hogy milyen súlya is van ennek, de elhiszem, hisz ebbe Ő csak belecsöppent. Soha sem tudta, hogy milyen az, amikor el kell, hogy veszíts valamit, akár nem is egyszer, hanem többször. Nem tudja, hogy milyen harcolni olyan dolgokért, amik nem a mienk. Neki minden csak az ölébe hullott, amit egy nap nem fog már tudni értékelni, hisz most sem tudja. A bőség zavarában fog meghalni, mint a többi sztár.