21.-A történelem megismétli önmagát!

Hellóka, Új rész!! :D Köszönöm a kommenteket, és most is várom őket!! :D

A szavak egyszerűen nem jöttek a torkomból. Nem tudtam, hogy most vajon oda képzelem, a göndör hajú lányt, vagy tényleg szellemként kísért engem. Melyik lenne a legésszerűbb?

- Menj el! – válaszomon még magam is meglepődtem. Bunkó voltam vele, pedig nem volt szándékomban. Azonban most nem úgy nézett ki, mint aki távozni akar, sőt, inkább maradni.

- Én ugyan nem. Liam, most komolyan feladnád az életedet? Harry haza jött, kibékültetek, visszatért hozzád az a Hazza, aki még az X-Faktor előtt volt a testvéred. Itt hagynád? És itt hagynád a jövődet, amiben biztos vagyok benne, hogy sok jó dolog fog történni? Mert ha igen, akkor te nem az a srác vagy, akit én megismertem – monológja közben a gyógyszerek kipotyogtak a kezemből. Talán azért, mert remegett a kezem, de az is lehetséges, hogy Danielle verte ki a kezemből. Bíztató mosolya sem tudott engem megnyugtatni. Féltem a közelében. Nem tudott nekem ártani, hiszen szellem vagy micsoda, esetleg a képzeletem szüleménye, és még csak megölni sem tud, amit én pár másodperccel ezelőtt akartam megtenni. Még is tartok tőle, mert ha egy természetfeletti lény, akkor igen is veszélyben vagyok.

 - Harry ugyan úgy vissza fog menni, ugyan olyan lesz, mint volt! – ülő helyzetemből felpattantam, majd egy bizonytalan pillantást vetettem a tükörbe. Miért nem néz rám ugyan az a fiú, aki a tragédiák előtt volt? Miért nem tudtam ugyan olyan maradni? Csak egy csepp boldogság marad meg nekem, és az is csak akkor jön elő, amikor Austinnal vagyok. Vele érzem magamat a réginek, mert tudom, hogy Ő mindig mellettem lesz. Tisztában van a szenvedéseimmel, amit szinte Ő is átérez velem, mert a testvéreként szeret, akit elvesztett.

Gyerekek voltak még, mikor meghalt Nicolas a bátyja. Aust nem egészen 6 éves volt, Nicolas pedig 10 évvel idősebb nála. Veszekedtek a kocsiban a suliba menet. Az anyjuk pedig megpróbálta leállítani őket, és ennek következtében frontálisan ütköztek egy személyautóval. Nicolas a legjobb barátom kezeiben vesztette életét, azonban az édesanyja „megúszta” bár borda, és csonttöréssel. Austin egy életre meggyűlölt mindent, amit a bátyja szeretett, és sokáig végezni is akart magával, de nem tette. Magát okolta a haláláért. És belegondolva, megint átélt egy autóbalesetet, amiben az egyik barátja halt meg. Nem tudok rájönni, hogy hogyan is van benne ennyi életrevalóság. Mindig egy új nap kezdetéből merít magának erőt, mert úgy véli, ha a nap felkel, az egy új történet, és egy új lap kezdete az életünkben. Nem tudhatjuk, hogy melyik napon még is mi történhet meg velünk, pont ezért is nem szabad eldobni magunktól az életet, amivel meg lettünk ajándékozva. Mert ez egy kincs, ami néha szenvedést okoz. 

És én még is meg akarom tenni. El akartam dobni magamtól azt a kincset, amit kaptam. Most magam ellen beszéltem. 

Itt állok a fürdőszoba közepén és el sem merem hinni, hogy megint meg akartam tenni, megint végezni akartam magamtól, azért mert egy újabb pofont kaptam, amit már nem tudok elviselni. De miért is nem? Én Payne vagyok, és nekem nem szabad feladnom. Meg akarom mutatni a világnak, hogy igen is van bennem tehetség, amit nem szabad elvesztegetni. Tudniuk kell az embereknek, ki is az a Liam James Payne.

- Fiam, te kivel beszélgetsz? – hatalmasat ugrottam, mikor nyitódott az ajtó, amit elméletileg bezártam, és belépett rajta apa. Szemei azonnal kitágultak, mikor meglátta a gyógyszere flakont a mosdó szélén. Na, ezt most hogyan fogom kimagyarázni?

- Senkivel… - szemeimmel a földet kezdtem vizslatni, ami ebben a helyzetben igen érdekesnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogy ordítozni fog. Kiabálni, tombolni, aztán inni, megint bántani akarja anyát, akit persze meg kell védenünk, és majd másnapra el is felejti milyen szörnyűségeket vágott a fejünkhöz. Így van rendjén ez. – Ne kímélj… - széttártam karjaimat, és így vártam a rám zúduló sértéseket.

- Miért nem tetted meg? – kérdésére felkaptam a fejemet. Miért? Bár tudnám. 

Belépett a fürdőbe, és az ajtót becsukta, de ezúttal kulcsra zárta, majd helyet foglalt Danielle ölében, aki a következő pillanatban köddé vált. Apa kíváncsian szedegette össze a gyógyszereket, amiket persze nagyon jól ismert, hisz minden nap beszedett belőlük vagy kettőt.

- Mert még tartogat számomra valamit a Sors. Ennyivel nem érhet véget az életem! - mondtam miközben helyet foglaltam mellette, és a lábaimmal kezdtem játszani.

- Én is ilyen gyerek voltam, mint te – kezdett bele meséjébe, s olyan volt, mintha valakit látna maga előtt. A szavakat szinte nem is nekem mondta, hanem valakinek, aki az ajtóban állt. Na, ne, Ő is szellemeket lát? Az aztán szép volna. – Én is elvesztettem a gyerekkori szerelmemet, csak Ő betegségben halt meg. Sokáig nem tudtam feldolgozni. Vagdostam a kezem, combom, folyamatosan drogoztam és ittam. Nem akartam élni, egészen addig, míg anyád fel nem bukkant. Ő segített át ezen a nehéz időszakon, és sikerült tovább lépnem, de még a mai napig az elmémben ég Madison emléke! – biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna ennyire erős, akkor elsírja magát. De még is csak a gyerekével történt meg ugyan az, mint vele, tehát nem fog engem is még jobban elkeseríteni. 

Vajon, miért nem mondta el soha, hogy volt egy gyerekkori szerelme, akit elvesztett? Anya tud erről a Madionról, akinek apával ugyan az a története, mint nekem és Daninek?

- Miért nem mondtad el soha sem?

- Mert nem tartottam olyan fontosnak, mint ebben a pillanatban. Eddig nem gondoltam volna, hogy a fiaim is ugyan arra a sorsra jutnak, mint én, de még is megtörtént. És, ha a történelem megismétli önmagát, akkor még várnak rád csodás napok, és viharos éjjelek! – ezzel a mondatával felállt mellőlem, és a gyógyszereket a zsebébe tette. – Meg kell küzdened a Sorsoddal. Te meg tudod változtatni a dolgokat, nekem nem sikerült. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy újra színpadra álljak, és hogy újra szeressek. Te más vagy, mint én, még akkor is, ha ugyan az fog veled megtörténni, mint velem! – szemei immáron tényleg könnyekkel voltak tele, amiket nagy erőfeszítés árán tudott vissza tartani. Az ajtót kinyitotta, és elment. Annyi mindenre gondoltam ebben a pillanatban.

A dolgok összekuszálódtak a fejemben, nem mutattak rendes képet magukról. Madison volt apám régi, gyermekkori szerelme, aki betegségben meghalt. Anyát nem biztos, hogy teljes szívéből szereti, csupán megszokásból van mellette, amit mindig is szerelemnek hitt. És vajon mit jelenthet az a mondata, hogy „Túl gyáva voltam ahhoz, hogy újra színpadra álljak.”? Énekes volt régen? Tud énekelni? Valaha is állt színpadon, és énekelt? 

Miért beszélt velem ennyire nyíltan a dolgokról? És vajon honnan tudta, hogy pont ebben a pillanatban gondolkozom az öngyilkosságon? Nem értem ezt az egész dolgot, nekem itt minden teljesen kusza.

- És, honnan tudtam, hogy most akarod esetleg megpróbálni? – az ajtót újra kinyitotta, és fejét bedugta rajta, amin a könnyek sós tengerként mosták arcát. Fáj neki a múlt, amit most a fia miatt kellett felhánytorgatnia. – Jobban ismerlek Liam, mint gondolnád. Nem beszéltünk sokat, de ez meg fog változni. Segítek neked, hogy ne olyan életed legyen, amiben mindent bánnod kell! – és ezzel el is ment.

Ennyire rossz élete lenne vajon? Megbánta volna, hogy én és Harry is megszülettünk, és vajon azt is, hogy anyát megismerte? Annyi kérdés száguldozott a fejemben egy-egy kismotoron a válaszok után, amiket persze nem tudtak elkapni, így megválaszolatlanul maradtak, és engem kételyekben hagytak. 

Mindig is tudtam, hogy ebben a házban valami nincs rendjén, de főleg apával. Soha sem tudtam, hogy mik azok a hegek a karján, és minden testrészén, de akkor ezekre ma már választ kaptam. Vége egy kérdés, amire már meg van a maga válasza. Bántalmazta magát gyerekkorában, mint én tettem, mikor kiestem az X-Faktorból, és megalakult a One Direction. 

De várjunk csak. Ha ugyan olyan élete volt, mint most nekem. Ha ugyan az megtörtént vele, mint most velem, akkor annak idején létezett egy olyan banda is, mint a One Direction? Apának van egy testvére, akiről én nem tudok, és aki világhírű sztár volt? De abban az időben csak a Beatles volt nagyon híres. Esetleg ott van valami rokonunk? Kétlem. Szerintem erről tudnánk. De akkor mi is folyik itt?