2.

Sziasztok, itt is van a kövi rész... köszönöm szépen a 3 feliratkozót :))és a komikat is! :)) DE úgy vettem észre, hogy a nézettség megcsappant, adjatok esélyt ennek a törimnek is erre kérlek titeket! 

A zene ütemesen szólt a táncteremben, és ismételten csak egyedül voltam. Már csak 5 órám van összerakni egy koreográfiát, amit meg fogok tanítani azoknak az embereknek, akik hozzám jönnek tanulni. Igen, felcsaptam tanárnak. De mind ezt csak azért, mert kell a pénz. Szeretném végre kicsit otthonosabbá tenni a házamat, és talán még el is költözni abból a nyomor negyedből.
Minden lehetséges pénzkeresési dolgot átgondoltam, de csak a tánc maradt nekem. Énekelni nem tudok,így felesleges lenne elmennem valamelyik tehetségkutató műsorba is azért, hogy körberöhögjenek. A színészkedés soha sem volt a szívem vágy, így azt hagytam a listám leges legalján. Írni pedig nem igazán tudok. Verseket, novellákat és dalokat is írtam már, de egyiket sem tartom annyira jónak, hogy Rose-on kívül másnak is megmutassam. Annyira még nem őrültem meg, és természetesen utálom, ha valaki kinevet. Így inkább maradok a táncnál.
És ha már a táncnál tartunk, akkor vannak tanítványok is, akik ugyan olyan jók szeretnének lenni, mint mi. Bekerülni a híres táncosok közé, és sztárok háttértáncosának lenni, ami csak nagyon kevés embernek sikerül. Valójában még én sem tudom felfogni, hogy is lehetek ennyire mázlista.  5 évesen minden vágyam volt, hogy egyszer Cher-rel táncolhassak, és tessék egy hónapja, még az Ő fellépésén riszáltam magamat. Nem tudom még mindig elhinni. Képtelenség, hogy egy olyan lánynak sikerülhetett, mint én. Nekem nincs apuci, aki pénzzel nyomnak, nincs egy gazdag anya, aki mindenhova csak úgy be tudna engem rakni. Nincs senkim. Egyedül vagyok két hallal, akiknek még nevük sincs. Rose és a halaim jelentik számomra a legtöbbet. Ők azok, akik meghallgatnak, és jobb esetben Rose válaszol is. Rá számíthatok mindenben, amit nem tudok elégszer megköszönni neki, mert tudom, hogy mennyire nehéz eset is tudok lenni.

- Lou, ma csak egy srác jön hozzád! – lép be a táncterembe Jake az egyik gyakornok, és elismerően bólint. Ezt talán azért tette, mert reggel 6 óra van, és én már izzadtan állok a terem közepén, miközben próbálkozok egy két elemet összekapcsolni, de úgy, hogy a ritmus is stimmeljen.

- Rendben, köszi! – fordultam felé, és egy hálás mosollyal pillantottam felé. Barna haját ma az égnek állította fel, sötétkék szemei még mindig ugyan úgy virítottak, mint mikor először belépett ide, ebbe az épületbe. 3 hónapja dolgozik itt, és azóta próbál randira hívni, de eddig mindig kikosaraztam. Nem értem, hogy miért nem adja föl. A srácoknak ha valaki megsérti az egójukat azzal, hogy nem megy el velük randizni, akkor besértődnek, és utána bunkóskodnak. De Ő nem. A mai napig minden reggel mosolyogva köszönt, beszél velem pár szót, majd megy a dolgára.
Kedves, jó családból származik, és Rose azt hallotta, hogy teljesen oda van értem. Akkor én miért nem tudok érezni valamit iránta a barátságon kívül? Miért kell nekem az ilyen jó pasikat mindig elutasítani? El tudom képzelni, hogy a következő pasim majd milyen tapló lesz. Biztosan hazudozni fog, és folyamatosan bántani. Amilyen az én formám.

Még mindig az ajtó felé meredtem, ahol már nem állt senki. Jake eltűnt, és megint magam maradtam.  

///

A recepciónál ültem, és vártam a srácot, akit Jake említett. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet tanítani. Rose-hoz bezzeg minden nap, vagy tíz ember is jár, és olyan jól keres, hogy nem tudja, mire költse már a fizetését. Bezzeg én. Felújítanám a lakást, vagy esetleg elköltöznék, vennék egy autót és rengetek ruhát. Köztudott, hogy imádok öltözködni, egyszerűen oda vagyok a ruhákért, amiből van is egy pár. Örök életemben gyűjtögetni fogok. Amikor marad a félretett pénzemből egy kicsit, azon azonnal egy ruhát vásárlok. Még az sem zavar, ha éppen az új darabom egy öv, vagy csak egy póló, mert azokat is fel tudom használni valamire.
Most biztosan azt kérdezitek, hogy ha van egy kis hírnevem a tánccal, és ennyi híresség oldalán táncolok, akkor miért csak ilyen kevés fizetésem van, igaz? Egyszerű a válasz. A nagyanyám gyógyszerei, kórházi ellátásai nem ki pénzbe kerülnek. Minden hónap elején a fizetésem háromnegyedét neki utalom, és bízok benne, hogy az aranyárban levő gyógyszerei majd meggyógyítják.  

Néha elgondolkozok azon, vajon a szüleimnek jó életük van? Mit csinálhatnak a nap minden egyes percében? Egy medence partján ücsöröghetnek, miközben a csinos kis pincérek és pincérlányok kiszolgálják őket valami drága pezsgővel? Vagy pedig Ők is a nap 24 órájában keményen dolgoznak, hogy ne kelljen éhen halniuk? Nem tudom, de nem hiszem, hogy az utóbbi lenne. Nekik nem kell gondoskodniuk se gyerekről, se felnőttről, hacsak nem lettek gyerekeik, amit kétlek, hiszen utáltak engem is.
Szeretném felkeresni őket, és megkérdezni, hogy miért tették ezt velem? Miért hagyták, hogy megszülessek, ha tudták, hogy hatalmas bűn és szomorúság leszek a számukra. Miért nem neveltek fel normálisan? Miért nem adtak inkább az árvaházba, és akkor talán egy normális családhoz kerültem volna, akik a gondomat viselik, és nem kell a nagyi terhére lennem, aki szinte sokszor alig bírt menni is. Mit tettem ellenük, ami miatt ezt érdemeltem? Én úgy tudom, ha az ember gyereket akar, akkor tisztába van azzal, hogy milyen felelősség is az. Ha nekem lesz egyszer gyerekem, azt biztosan nem fogom elhagyni. Egy anya hogyan tud ilyet tenni? Hogy van erre szíve? Vagy inkább hogy nincs szíve? Nekem biztosan egy életre bűntudatom lenne, ha ilyet tennék. Egy anyának a gyereke mellett a helye, és nem pedig a nagymamának kell felnevelnie.
Ezt soha sem tudtam felfogni, de azért az indokukat nagyon szeretném meghallgatni. Még is miért? Kiért? És én mit tettem ellenük?

Az ajtó ismét nyitódott, és immáron nem egy táncos nyitott be, hanem egy fiú. Magasabb volt, mint én, abban biztos vagyok. A haját a kapucnija alá rejtette, de még is kikandikált alóla, egy-két kósza tincs. Napszemüveget viselt, bár Anglia nem arról híres, hogy ennyire erősen tűz a nap. Tekintetem vészes sebességgel elkaptam róla, mikor megláttam, hogy rám néz.

A recepciós pulthoz lépett, és levette a kapucniját, és a napszemüvegét is. Gyönyörű barna szemeivel nézett Sarah-ra, aki a pult mögül mosolygott rá.

- Táncoktatásra jöttem – mondta, és az én szívem gyorsabban kezdett el verni. Amilyen mákom van, tuti énhozzám jött. Bár, ez szerencse lehet, ha az első táncórán egy ilyen helyes pasit kell megtanítanom táncolni. Vagy nem?

- Egy nevet kérhetek?

- Liam Payne! – mondta miközben körbenézett. Tekintete mintha keresett volna valakit, de még is félve és aggódva nézett körbe.

- Lou, hozzád jöttek! – pillantott felém Sarah, mire én felpattantam, és a srácra néztem. Jóval magasabb volt nálam, és körülbelül kétszer szélesebb is, mint én.

- Lou Wolker vagyok. Örvendek – nyújtottam felé kezemet, ahogyan illi, Ő pedig mosolyogva elfogadta.

- Liam Payne! – egy szót sem szólva fordultam meg, intettem Sarah felé, és indultam meg a táncterem felé. Igazából fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani. Hogyan kezdjünk neki a táncolásnak egyáltalán? Mondjak neki lépéseket, vagy mutassam meg, és hagyjam, hogy gyakorolgassa? Vagy esetleg kérjem meg, hogy mutassa be mit tud, és akkor jobban meg tudom ítélni még is hol kellene kezdeni? Igen. Ez így jó lesz.

Mikor beértünk a terembe, beállt az a bizonyos feszültség, amit nem akartam. Megszólalni nem mertem, és ahogy észrevettem Ő sem azon töri a fejét, hogy mit mondjon. Telefonjával babrált, miközben próbálta lefejtegetni magáról a szürke melegítő felsőjét.

- Rendben. Akkor szerintem először mutasd be, hogy mit tudsz! – utasítottam nyájas hangon, amire a válasz egy bólintás volt. 

Táncolási módján egyből elkapott a nevetés. Most komolyan, azt nevezi Ő táncnak, hogy a padlón mozgatja a lábát, és közben a kezével hadonászik? De akkor is, rohadt jól áll neki. – Oké, ez kicsit furi volt – nevettem el hangosan magamat. – Mit szeretnél komolyan táncolni? Balett esetleg? – folytattam, és a lehető legkomolyabb arckifejezésemet próbáltam vágni.

- Szerintem jól mutatnák tüll szoknyában és egy feszülős dresszben! – fordult a tükör felé csípőre tett kézzel, miközben a hasát és a fenekét kezdte nézegetni. Hmm, most hogy így elnézem, nincs is olyan rossz feneke.
Lou, állítsd le magadat, Ő a „tanítványod.”

- Mindenképpen jól állna neked. Tudod, menne a rózsaszín a bőrtónusodhoz.

- Én is pont erre gondoltam – válaszolt lelkesen. – Csak akkor meg kellene válnom a borostámtól – simogatta szomorúan az állát, ahol meglehetősen sok szőr lakozott, de ez még jobban férfiassá tette arcát.

- Nagy veszteség érné a művészvilágot, ha az onnan eltűnne – mutattam rá. Bár, be kell vallani igen jól áll neki, mint a legtöbb férfiak. De ha jobban megnézem, tökéletes arca van, amit barna szemei még jobban kiemelnek. Ajkai teltek, amivel tuti jól tud csókolni. Az alakjáról pedig szerintem jobb, ha nem is beszélek. Szürke melegítője úgy áll izmos és vékony lábain, mintha csak rá szabták volna. Fehér trikóján pedig simán át látok, így betekintést enged számomra kockás hasára, és szőrős mellkasára. Ha jobban megnézem, egyetlen zsírpárna sincs sehol rajta, és ha ennyire tökéletes, akkor szerintem sztárnak is elmehetne simán. Most ne képzeljétek azt, hogy beleszerettem vagy valami, csak helyesnek tartom. Biztos csomó nő lehet oda érte a fősulin, hisz egy 20 éves srác biztosan oda jár. És hát nem úgy néz ki, mint akinek nincs pénze arra, hogy egy színvonalas iskolába járhasson. Ellentétben velem, aki abba hagyta a gimi után, pedig szerintem volt eszem. Bár a kinézet elég sok dolgot el tud rejteni, mint ahogy belőlem sem néznék ki sokan, hogy szegény vagyok. De már nem érdekel, mert egyszer valaki a belsőm miatt fog szeretni, és nem pedig a pénzemért, amit nincs.