2013. december 31., kedd

03.-Én megmondtam, hogy bántani fog!

Sziasztok. Megint hoztam nektek egy részt, és remélem tetszeni is fog. :D Nagyon hálás vagyok a 11(!!) pipáért, és a 17(!!) feliratkozóért! :D Csodálatosak vagytok, komolyan mikor megláttam kiszáradt egyből a torkom, és csak hümmögni tudtam. Na nem papolok tovább, jó olvasást, és VÉLEMÉNYEZNI SZABAD!! :D A KÓDOT KIVETTEM!! :D Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek! :)




Kezeimet zsebeimbe csúsztattam és úgy folytattam szokásos sétámat. A hűvös szellő kellemesen hatolt át a kicipzárazott pulóverem és pólómon keresztül. Jó volt egyedül lenni a gondolataimmal. Miután Harry is tovább jutott – persze mindenki nagy örömére – boldogan ültünk be a kocsiba és vettük célba az otthonunkat. Ugyan így történt ez két éve is, csak akkor testvérem nem énekelt. Az önbizalmam még mindig nem a régi, és Harry sokat is tesz annak érdekében, hogy ezt egy kicsit feljebb tornáztassa, bár kevés sikerrel.
Nem is tudom, hogy még is mit kezdenék nélküle. A szüleim teljesen más emberek, mint azt ahogyan mindenki is hiszi. A nagyvilág előtt egy boldog, meghitt, szerető családot mutatnak, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor olvastak nekünk esti mesét, vagy játszottak velünk valamit is.  Tökéletes családnak mutatjuk magunkat, de a színfalak mögött kész roncsok vagyunk. A szüleinknél a pénz az isten, és persze van is belőle. A családi étterem – amit apa rám akar hagyni, mert Harry-ből híres éneked lesz majd egy napon, és akkor már csak én maradok örökösnek – elég sok pénzt hoz a konyhára, amit természetesen nem rejtenek véka alá. Mi Harry-vel ezt már kevésbé szeretjük reklámozni.  Mindent testvéremmel beszéltem meg. Egymásnak adtunk tanácsot, akár az iskoláról volt szó, vagy esetleg a csajozásról. A saját bőrünkön tapasztaltunk meg mindent. Soha sem szabtak nekünk határokat, szinte azt csinálhatunk, amit akarunk, de mi még sem megyünk bele a rosszba.
Egy ismerős helyen jártam, ami szívemet megmelengeti, akárhányszor elhaladok itt. A szél továbbra is sikertelenül próbálkozott a tombolásával. A nap szépen sütött, bár felhők tornyosultak az égen.
Ez az utca mindig is kedves marad számomra, ugyan is ez életem első szerelme lakhelye, még pedig név szerint…

- Liam! – mintha tudta volna, hogy éppen Ő jár a fejemben. Csilingelő hangjára szívemet egy meleg érzés árasztotta el, csapkodni kezdett, akár egy újszülött madár, ki szárnyait próbálgatja. Szám egyből felfelé kezdett görbülni, mikor megfordultam és megpillantottam.

- Shannon! Mi újság? – bevártam a lányt, aki a buszmegállóban ácsorgott egyedül. Amint közelebb lépkedett a sál, amit a nyaka köré tekert leszállt róla, és szemeim elé tárultak nyakán éktelenkedő kék-zöld foltjai. Tudtam, hogy ki okozhatta neki, de nem akartam egyből letámadni ezzel. Szemei még mindig ugyan olyan kéken csillogtak, mint pontosan öt hónapja, amikor még boldogan hajtottuk álomra fejünket. Együtt. Farmerszoknyát viselt hozzáillő rózsaszín blúzzal, és testét még egy dzsekivel védte.

- Épp randira megyek! – büszkén újságolta a számára boldog tényt, ami az én szívemet tőrként érte. Már nem szeretem, de még mindig fáj, hogy megcsalt.
Tisztán emlékszem a napra, amikor a napsütéses időben sétáltam át hozzájuk. A madarak boldogan csiripeltek, s éneküket szinte magaménak éreztem. A megbeszélt időpontnál kicsit hamarabb értem a házhoz, amikor megpillantottam barátnőmet egy sráccal csókolózni. Még pedig nem is akárkivel, hanem a legjobb barátommal Dave-vel. A fájdalom, amit akkor éreztem, szinte leírhatatlan. Ezek után magyarázkodások sorozata következett és végül Ő mondta ki a búcsúszót. Fájt minden egyes pillanat, amit akkor éltem, és még az sem segített rajtam, mikor behúztam egy hatalmasat Dave-nek. Az orra ripityára tört, és szerintem azt sem kell említenem, hogy többé nem voltunk barátok, sőt, kimondottan kerültük egymást. Talán félt tőlem, amit nem hinnék, hisz egy vadállat volt már akkor is. Nem egyszer hallottam olyan pletykákat – amik nem voltak teljesen alaptalanok,- hogy bántalmazta a barátnőit. Én persze ezeket nem hittem el, mert még is a legjobb haveromról volt szó. Nem tudom.  Shan-nel is csak tettetett barátság van közöttünk, bár ezt Ő nem tudja, ami jobb is. 

- Szóval, még mindig tart a dolog Dave-vel. A suliban mindenki erről beszél – hangomban az irónia minden egyes jele felfedezhető volt. Nem voltam féltékeny. Egyáltalán nem, főleg Dave-re nem.

- Sajnálom…

- Jó jó, ezt egyszer már megbeszéltük, váltsunk témát inkább.

- Igaz is. Hallottam tovább jutottál az X-Faktorban. Gratulálok.

- Honnan? Hisz’ alig 3 órája történt.

- Ismered a szüleidet! – kissé nagyképűen beszélt. Ez már nem az én Shannonom, Ő már egy teljesen új lány, akit én soha sem szerettem. Nem akartam erről beszélni, ez a téma is számomra nem volt megfelelő.

- Én megmondtam, hogy bántani fog! – ujjaimat a nyakán éktelenkedő foltokra helyeztem. Bőre meleg, és minidig ugyan olyan selymes volt, mint Azon az éjszakán. – Láttam, ahogyan a suliban hozzád ért. Az arcodra kiült a fájdalom…

- Liam! – kezemet elemelte a nyakától és szorosan átölelt. – Figyelmeztettél, de én még is bele szerettem. Nem hittem neked, de most már tudom milyen ember, de nekem még is Ő kell. Már nem fáj. Ezt talán azért kapom, mert én is bántottalak téged. Ne aggódj értem, jól vagyok, de most mennem kell. Vigyázz magadra, és nyerd meg! Megérdemled! – megkövülten néztem, ahogyan eltűnik a piros busz mögött! Ez az én Shannonom, akit nem érdekel a saját élete, csak a másé. Ő az, de már nem kaphatom vissza. Már nem, és nekem nincs is rá szükségem.

***

- Harry Payne! – Britney hangja engem is megrémisztett, amikor testvérem nevét kiejtette. – Tőlem is igent kapsz, akárcsak az előbb a fivéred. Csodálatos adottságaitok vannak, amiknek nem szabad kárba veszniük. Gratulálok, megint lenyűgöztél minket!  - Harry azonnal kiszaladt és ölelésébe zárt. A boldogság, ami ismét az arcára rajzolódott hétről hétre egyre nagyobb lesz. A szerény kisfiú, akivel mindig is verekedtem felnőni készül, és úgy érzem még sok szívet fog összetörni azokkal a göndör fürtökkel.


Anyáék nem jöttek el megnézni minket. Az étteremben rablás volt tegnap délelőtt, és úgy vélték mára fontos volna beiktatni a sűrű programjaik közé egy ügyvédi találkát. Persze Ők azt akarták, hogy mi álljunk be segíti takarítani, de eljöttünk. Nekünk sokkal fontosabb, hogy az álmainkat valóra váltsuk, és az ne egy puccos étteremben legyen, ahol maximum felszolgálóként dolgozhatunk.

- Na menjünk, mert lekéssük a buszt

- Hé, tesó! – Hazza hatalmas keze állított meg a mellkasomon. – Nézd, az a csajszi téged bámul! – egy göndör hajú szépség felé vezette tekintetemet, aki pont felénk nézett és egy hatalmas mosollyal villantotta ki, gyönyörű fogait.
Egy fekete bőrszerű dressz volt rajta, ami tökéletesen kiemelte alakját. Haja rendezetlenül hullott vállára, de talán így volt a legvonzóbb. Csak annyit éreztem, hogy Harry egy hatalmasat lök rajtam, és a lány előtt termettem.

- Szia! – a lehető legbénább szót nyögtem ki, amit ebben a helyzetben lehet. – Liam vagyok! – jobb kezemet
 felé nyújtottam és barátságosan mosolyogni kezdtem. Ő a mosolygás helyett, egy apró kuncogást ejtett ki vörösre festett ajkán.

- Danielle! – puha kezét enyémbe csúsztatta, majd óvatosan megráztam. – A fürtöskével tesók vagytok? – öcsém felé bökött fejével, aki hevesen nyomkodta telefonját. Biztos vagyok benne, hogy a haverjainak – és a névjegyzékében levő összes embernek,- újságolja el, hogy mi is történt.
Csalódott voltam, s pont ezért nem néztem a szemébe.

- Igen. Gondoltam, hogy ez lesz. Megadjam a telefonszámát, vagy esetleg mutassalak be neki?

- Minek kellene az nekem? – arckifejezéséből semmit sem tudtam kivenni. Lágy hangja oly’ selymesen érintette fülemet, mint a reggeli szél, mikor futni indulok.

- És ha azt mondom, nekem inkább az tied kellene?

- Igazán? Mindenki Harry-ért van oda, és általában engem használnak arra, hogy a közelébe férkőzhessenek – fogalmam sincs, miért említettem ezt meg neki. Nem szokásom idegenekkel ilyen ’titkokat’ megosztani. – De ez esetben, akkor elkérhetem a számod?

- Persze! – boldogan emelte el kezemből a telefonomat, majd buzgón nyomkodni kezdte. Mikor vissza adta egy puszit nyomott az arcomra és egy mosollyal távozott. A képernyőt bámultam, ami Danielle mosolygós arca virított. Fényképet is csinált.

- Na? – Harry értelmes kérdése zökkentett ki a fénykép bámulásából.

- Végre egy lány, aki nem csak azért adja meg a teló számát, hogy veled összejöhessen. Bejövök neki!

- Persze tesó, hisz’ szívdöglesztően nézel ki!
Igazi testvér. Néha meg tudnám fojtani egy kanál vízben is, de mindig számíthatok rá mindenben. Nem tudom mit kezdenék nélküle, de abban biztos vagyok, hogy nagyon rossz lehet egykének lenni. Kezd egyre elviselhetőbb lenni Harry, de ezt nem szeretném elkiabálni.

2013. december 28., szombat

02.-Hiányozni fogsz,Liam!

Sziasztok! Meghoztam az új részt, amit igazából holnapra terveztem, de nem leszek itthon, szóval itt is van. Elképesztőek vagytok komolyan. 11 feliratkozó, 3 komment, és 9 pipa! :D Ugrálok örömömben! :D
Remélem tetszeni fog nektek, mert be kell valljam én ezzel most meg vagyok elégedve, főleg a végével. Kommenteljetek, pipáljatok.
Jó olvasását! :D


Remegett mindenem. Ahogyan a színpad közepe felé igyekeztem, ahol az a bizonyos X várt rám, egyre jobban ment fel bennem az adrenalin. Több száz szempár szegeződött rám, mint két évvel ezelőtt. Ahogy megálltam a színpad közepén a nézők hangos sikításba kezdtek, és a zsűrik is rám emelték a tekintetüket. Simon hatalmas szemekkel fürkészett engem. Egy mosoly terült el az arcomon, amikor láttam szemeiben a felismerést.

- Liam! – mély hangja még mindig ugyan úgy hangzott a mikrofonban. Be kell, hogy valljam hiányzott már ez az élet. Hiányzott a feltűnés, az, hogy az emberek várjanak engem énekelni, és amikor megteszem hangos sikítozás hagyja el a szájukat. – Két éve volt, igaz?

- Igen, 2 éve! – azt a bizonyos napot elfelejteni nem tudnám. Akkor tört össze életemben a szívem először. Olyan érzés volt, mint amikor egyszer Hazza három téglát ejtette rá egyszerre a lábujjamra. Legszívesebben ordítani tudtam volna, de egyetlen egy hang sem jött ki a torkomból. A sírás nem ment, mert a fájdalom mindent elnyomott.

- Hogy érzed magad?

- Jól!

- Akkor kápráztass el minket! – Britney egy aranyszínű kisestélyit viselt, ami tökéletesen illett formás alakjához, és kék szemeihez. Simon öltönyben volt, és Katy Perry pedig hozta a szokott formáját. Fekete haja fel volt tupírozva, és egy mélyen kivágott mini ruhát viselt.
A zene felcsendült, az én szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Ilyenkor képzelem magamat egy másik világba – és a zene segít is elrepülnöm oda – ahol minden tökéletes, senki sem bánthat, kritizálhat. Abban a világban mindenki a zenének él, és mindent úgy alakíthatok ki, ahogyan én szeretnék. Mondhatjuk azt is, hogy én vagyok ott a király, de az úgy túl hivatalos lenne.
Olyan dalszöveget választottam, ami megmutatja az igazi énemet, a fájdalmaimat. Most sem történt másképp. Miért ne szóljon az általam választott dal arról, hogy a lány megcsalja a barátját, ha velem is megtörtént? Miért ne mutassam meg a fájdalmamat több millió embernek? Miért ne lássa az a lány ezt a dalt, hogy még is milyen átéléssel éneklem, mert össze törte a szívemet. Miatta döntöttem úgy, hogy jelentkezem még is az X-Faktorba. Megalázott, és szakított is velem. Úgy éreztem szükségem van most a szeretetre, amit a családom nem tud számomra megadni. Nekem a színpad kell, ahol otthonosabban mozgok, mint bárhol máshol.
A hangom beterítette az egész XF stúdiót. A testem minden egyes négyzetmétere belebizsergett abba az egy hangba, amit kiénekeltem.

A dal elcsendesült, ahogyan az utolsó hangokat is kiénekeltem. A mikrofont elemelve a számtól kinyitottam a szememet, és minden csöndes lett. Az emberek egyszerre kezdtek el tapsolni, fütyülni, sikítozni. Simon volt a mentorok közül az egyetlen, aki felállt és egy igazi mosollyal az arcán tapsolt nekem. Csak nekem. Simon Cowel csak nekem tapsolt, ami azt jelenti talán tetszett neki, de még közel sincs itt a vég. Háromból két igent be kell szereznem a biztos továbbjutásért. Egy apróbb terpeszbe álltam, kezeimet leeresztettem és összekulcsoltam. Most jön az igazság pillanata.

- Eszméletlenül tehetséges vagy! – Britney az asztalhoz vágta a tollát és közelebb húzta magát hozzá. Szemei könnyesek voltak, bár nem tudom miért, még is legszívesebben én is sírnék. Nekem már az hatalmas megtiszteltetés, hogy itt lehetek, nekik énekelhetek, és beszélhetek velük.

- Csodálatos vagy. Ilyen fiatalon ilyen szépen kiénekelni a hangokat, szerintem nem sokan tudják. Nagy jövő áll előtted nagyfiú! – Katy Perry kacsintása egy apró pírt vont az arcomra. Simonra pillantottam. Már csak az Ő véleménye volt vissza, ami számomra mindennél többet jelentett, még akkor is, ha ilyen hatalmas énekesnők is elismerik a tehetségemet. Simon még is más volt mint Ők. Nekem az Ő véleménye számított mindennél jobban. Annyi embert felkészített már az énekesi jövőre, eljutatta őket a döntőig és gőzerővel felkészítette őket a párbajokra. Oly’ sok ember lett a keze alól híres és elismert énekes. Én is közéjük akarok tartozni. Ha most nem fog sikerülni, akkor végleg abba hagyom. Nem fogom tovább folytatni, feladom és már nem harcolok ezért az álmomért. Tűzoltó leszek és máshogy fogok tenni az emberekért.

- Elképesztő, hogy két év alatt mennyit fejlődtél. 2008-ban a lépcső legalján kezdted, és most már a felénél vagy. Annyit változtál, és persze pozitív irányba, hogy a szavakat nem találom. Gratulálok! Szerintem szavaznunk sem kellene, de tőlem kapsz egy hatalmas igent!

- Köszönöm! – mosolyom szinte levakarhatatlan volt az arcomról. El sem tudtam képzelni valaha is, hogy itt fogok állni.

- Tőlem is igent kapsz! – Britney.

- Nemet nem szeretnék mondani. Igen! – amint ezt meghallottam egy hatalmas ugrottam, és szinte sírni tudtam volna.

- Nagyon szépen köszönöm! – ha szerettek volna mondani valamit engem már az sem érdekelt. Fejvesztve szaladtam ki a színpadról, szinte fellökve minden embert, szaladtam testvéremhez és szüleimhez. Anyán egy fehér póló volt, ami tökéletesen kiemelte az alakját – persze ez nem meglepő, hisz imádja a divatot és mindig is stílusosan öltözködött-, azon a fehér pólón Hazza és az én képem volt a felirat pedig ez volt : „ A Payne ikrekben meg van az X-Faktor”. Imádtam az elfogultságát velünk szemben. Bízott bennünk, tudta, hogy egyszer vinni is fogjuk valamire.
Amint megláttak szorosan magukhoz vontak egy ölelésre. Jól esett a támogatásuk, még ha régen nem ilyen volt a családunk. Sokszor fájdalom töltötte el a szívemet, és minden napom egyre rosszabb volt, azonban erről soha, senkinek sem beszéltem, és nem is fogok, azt hiszem.
Anyáék pár perc ölelkezés után elengedtek, de testvérem még mindig a karjaiban tartott, és úgy éreztem nem is akar elengedni.

- Harry, nem a háborúba megyek, csak tovább jutottam! – furcsa volt számomra testvérem gesztusa. Most vagy a telefonomban turkál, vagy pedig a tárcámból emel ki egy kis pénzt, de nem érzem, hogy turkálna a farzsebemben. Sőt kezeit a hátamon érzem, és meglep. Utoljára talán akkor ölelt át így, amikor megkapta tőlem azt a CD-t, amit mindig is szeretett volna, de elköltötte a pénzét másra.

- Hiányozni fogsz, Liam!

- Mi, ezt hogy érted? – kicsit eltoltam magától, de még mindig csak nézett a szemembe. Fogalmam sincs vajon ezt mire érti, de remélem nem akar elmenni, vagy valami ilyesmi.

- Egyszer hatalmas sztár leszel, és engem el fogsz feledni, de én akkor is gondolni fogok rád, és tudni fogom, hogy te nem felejted el honnan jöttél! – Harry volt a következő, akinek énekelnie kellett. A srác, aki a mikrofont adta át neki sok sikert kívánt és egy kisebb lökéssel elindította testvéremet a színpadra. Még hogy én nagy sztár? Nem nekem van eget rengető, popsztár hangom és alkatom. Nem engem rajong körbe az iskolában és szinte egész Wolverhamptonban vagy több ezer lány, akik mellesleg mindent tudnak róla. Nem én leszek az, aki elfelejti majd a testvérét, hanem Ő, bár remélem nem fog bekövetkezni ez. Mind a kettőnknek sikerülnie kell, és lehet, hogy egy bandában kellett volna indulnunk, de már késő. Már énekeltem, és Ő érte éppen most sikítozik mindenki. Itt valami elkezdődött, és remélem soha sem fog véget érni.

2013. december 26., csütörtök

01.-Életem története


Sziasztok. Meghoztam az első részt. Nagyon szépen köszönöm a 7(!!) tetsziket a prológushoz, és remélem ehhez már komment is fog érkezni. Jó olvasását! :D



*Liam Payne*

2008. szeptember 9.

A nap – ami történetesen az ablakomon sütött be – szinte égette a szemeimet. Vakító sugarai perzselték a bőrömet, ezzel is jelezve, hogy ideje felkelnem. 14 évesen az ember úgy érzi, már mindent megtanult, ami az élethez elegendő, és most ideje megpróbálnia a felnőtt életet. Nem kell már iskolába járni sem, mert hát ki a fenét is érdekel Pitagorasz tétele, vagy éppen az, hogy mikor volt az Őszirózsás forradalom? Senkit. Inkább otthon ülnénk a tv-t bámulva, egy tál popcornnal a kezünkben és sportolás nélkül henyélnénk nap, mint nap. Én nem ezt akarom csinálni. Szerettem tanulni, de az éneklés még is közelebb áll a szívemhez, mint a doktor, vagy a tanár szakma. Énekes szeretnék lenni, hogy az embereknek fontos legyen a zeném. Ha bármikor meghallják a nevem, vagy a dalaimat, akkor azt mondják : „ Igen, Ő tehetséges!”
Idegesen rúgtam le a takarómat magamról, és kómásan, lassan lépkedve sétáltam el az ablakhoz, ahol a sötétítő függönyt elrántva csináltam szemeimnek elegendő fényt. Miután újra az ágyamhoz sétáltam és visszafészkeltem magamat a helyemre, újra az álmaimba próbáltam merülni.
A számomra fontosnak vélt nap elérkezett és most az ágyban heverészek, az alvásra gondolva, miközben már az X-Faktor bejáratánál kellene állnom, és várnom, hogy sorra kerüljek. Talán el sem megyek. Fiatal vagyok én még ehhez, nem kell a hírnév, a sok rajongó. Úgy sem menne. 10 éves korom óta tervezem ezt a bizonyos napot. Bizonyítani akartam az embereknek, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi Payne. Én nem fogok apám gyárában dolgozni, és nem fogok pénzt számolgatva leélni egy életet. Azt akarom, hogy ne kelljen félnem a jövőtől. Csak a mának élhessek, de azért legyen meg az a bizonyos alap.

- Liamuci! Fent vagy? – ikertestvérem idegesítő hangja még a nap sugarainál is élesebb volt. Szemeimet megforgatva dobtam neki a párnát, amit egy gyilkos pillantással nyugtázott. – Kellj már fel Liamuci!!

- Ne szólíts így Haz!

- Szóval bal lábbal keltél fel. Meg tudom érteni, hogy aggódsz a mai nap miatt, de én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, elvégre is, az én öcsikém vagy! – az ágyam szélén ücsörögve játszott az egyik akció-man-es figurámmal. Bennem felment a pumpa. Mindig felhozza, hogy Ő az idősebb. Az a nyomorék 1 perc. Miért nem jöhettem ki én az előbb, hogy végre valamit az orra alá tudjak én is dörgölni egy életen át? Nekem nem kell báty, én akarok lenni az idősebb, hogy Hazza minden kérésemre ugornia kelljen. Ez azonban soha sem lesz így. Mindig nekem kell mindent megtennem a fűrtöskének. Apropó. Azok a göndör fürtök. Szörnyűek. A családban mindenkinek göndör a haja, azonban ahogyan Harry-é áll, az valami borzalom. Minden reggel csak beleráz egyet, és azzal el van intézve a fésülködés. Az enyém szépen be van állítva, míg az övé szanaszét áll, csak nem úgy ahogyan Ő akarja. Esküszöm, egyszer levágom neki, ennél csúnyább már úgy sem lehet.

- Olyan poénos ma valaki. De én legalább nem valami kis iskolai bandában énekelgetek, ölbe tett kézzel várva a sikerre, hanem én teszek is érte valamit! – ezzel a döféssel most én állok nyerésre. Tudom, hogy most nagyon megbántottam, de soha sem szerettem fényezni, pedig igen is büszke vagyok a testvéremre. Amit a White Eskimo-val elértek, hisz’ az iskolai versenyeken a dobogó legfelső fogán végzik mindig, és ez nagy szó. Testvérem csodálatos hanggal lett megáldva, amit nagyon ki is tud használni. A suliban minden szép lány neki jut, így én inkább meghúzom magam a sarokban és nem mondok semmit arra, ha megkérdezik, hogy a testvérem-e. Hogy is ne jönnének rá,
Ugyan az a név,
Ugyan azok a szülők,
Ugyan az a haj,
Ugyan az a mosoly, születési nap és lakhely. Aki nem vágja le, hogy van egy ikertestvérem, és hogy az egy dalos pacsirta, akkor annak valami baja van az agyával.

- Elhiszem, hogy izgulsz, de azért még sem rajtam kellene letöltened a feszültségedet! – feltápászkodott az ágyamról és az orrát az égnek emelve sasszézott ki a szobámból. Imádom, amikor duzzog, olyankor olyan aranyos. Várjunk csak, ezt most tényleg én mondtam erre az undorító gyerekre?

Sokan irigyelnek minket, mert ikrek vagyunk, de én nem kívánom senkinek ezt. Aláírom, kicsi korunkban nagyon sokat játszottunk, de mióta kezdünk felcseperedni, szinte semmi időt nem töltünk együtt. Úgy érzem Haz kezd meggyűlölni engem, és szerintem jogosan is. Folyamatosan öljük egymást, ami anyáék kapcsolatának sem tesz jót. Ők miattunk veszekednek. Apa Hazza oldalán áll, míg anya az egyetlen legkisebb fiát védelmezi teljes szívéből.
Azt hiszem 3 év és Hazza emlékezni sem akar majd rám.”

2010. január 2.

Szomorúan olvasgattam naplóm sorait. Akkor nem sikerült. Fiatal voltam, naiv és meggondolatlan, azt hittem, hogy sikerülni fog. 2 év telt el, de még ma is tisztán csengenek bennem Simon szavai :

„Még nem állsz készen erre Liam. Én azt mondom, 2 év múlva gyere vissza, és akkor már akár a dobogón is állhatsz!”

Megtettem, jelentkeztem megint, de most már nem egyedül. Testvéremet is rávettem, és nem hiába. Hangja egyre jobban hasonlít egy profiéra, amit az egész világnak hallania kell. Neki híresnek kell lennie, biztos vagyok benne, hogy sokra viszi.

- Csak ügyesen… Öcsi! – Harry rekedtes hangja volt az, ami kizökkentett gondolatmeneteimből. A naplómat a kezébe nyomtam, és egy kacsintás után – amit felé nyugtáztam – felmentem a színpadra. Féltem a reakciótól, Simon szavaitól, de legfőképpen a sorstól, mert lehet, hogy most kezdődik el számomra minden. Lehet, hogy ez az az út, ami a sztárság kapuja felé fog terelni, de előtte még énekelnem kell…


2013. december 24., kedd

00.Prológus

Sziasztok drágáim, itt van a prológus. remélem tetszeni fog, és kommenteltek is, na meg velem is tartotok majd a továbbiakban! :D Boldog Karácsonyt mindenkinek, HAPPY BITRHDAY a mi kis Louis-unknak!!! <3


Álom. Ez az egy szó jellemezheti az életemet. Ebben a világban akartam élni, de pofára estem. Nem érdemeltem meg, úgy ahogyan több száz ember sem, de legfőképpen én nem. Ti is tudjátok milyen az az érzés, amikor majdnem sikerül valami, nem? Az egyik percben még szárnyalsz a boldogságtól, a másikban pedig a földbe döngölt önbizalmát próbálja összekanalazni. Olyan mintha a legjobb barátod át vert volna, vagy ha valaki teljes erejéből megütött volna. Hát, ez a valaki az élet volt.
Azt akartam, hogy tudják miben is vagyok tehetséges, hogy még is hogyan fejezem ki az érzéseimet. A zene ami segít megmutatni önmagamat. Sikerült egy ideig a siker, azonban elérkezett számomra is a nem várt fekete leves. Összetörtem. Azóta a bizonyos nap óta nem éneklek. És hogy melyik is ez a nap?
2013. július 23. Biztos vagyok benne, hogy több száz ember számára nagyon is ismerős ez a dátum. Minden Directiner szeretett ünnepe, viszont ez a nap az én rémálmom. Életem legrosszabb napja volt. Végig néztem, ahogyan ikertestvérem a csúcsra tör, miközben én otthon ülök az íróasztalom felett és tanulhatok. Nem akartam neki soha rosszat, nem akartam soha a helyében lenni, csak azon az egy napon. Neki miért sikerülhetett, ha nekem nem? Igazságtalanság, mert nekem is megvan hozzá a tehetségem, és még csak véletlenül sem a féltékenység beszél belőlem, hanem a csalódottság.