01.-Életem története

Sziasztok. Meghoztam az első részt. Nagyon szépen köszönöm a 7(!!) tetsziket a prológushoz, és remélem ehhez már komment is fog érkezni. Jó olvasását! :D

*Liam Payne*

„ 2008. szeptember 9.

A nap – ami történetesen az ablakomon sütött be – szinte égette a szemeimet. Vakító sugarai perzselték a bőrömet, ezzel is jelezve, hogy ideje felkelnem. 14 évesen az ember úgy érzi, már mindent megtanult, ami az élethez elegendő, és most ideje megpróbálnia a felnőtt életet. Nem kell már iskolába járni sem, mert hát ki a fenét is érdekel Pitagorasz tétele, vagy éppen az, hogy mikor volt az Őszirózsás forradalom? Senkit. Inkább otthon ülnénk a tv-t bámulva, egy tál popcornnal a kezünkben és sportolás nélkül henyélnénk nap, mint nap. Én nem ezt akarom csinálni. Szerettem tanulni, de az éneklés még is közelebb áll a szívemhez, mint a doktor, vagy a tanár szakma. Énekes szeretnék lenni, hogy az embereknek fontos legyen a zeném. Ha bármikor meghallják a nevem, vagy a dalaimat, akkor azt mondják : „ Igen, Ő tehetséges!”

Idegesen rúgtam le a takarómat magamról, és kómásan, lassan lépkedve sétáltam el az ablakhoz, ahol a sötétítő függönyt elrántva csináltam szemeimnek elegendő fényt. Miután újra az ágyamhoz sétáltam és visszafészkeltem magamat a helyemre, újra az álmaimba próbáltam merülni.

A számomra fontosnak vélt nap elérkezett és most az ágyban heverészek, az alvásra gondolva, miközben már az X-Faktor bejáratánál kellene állnom, és várnom, hogy sorra kerüljek. Talán el sem megyek. Fiatal vagyok én még ehhez, nem kell a hírnév, a sok rajongó. Úgy sem menne. 10 éves korom óta tervezem ezt a bizonyos napot. Bizonyítani akartam az embereknek, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi Payne. Én nem fogok apám gyárában dolgozni, és nem fogok pénzt számolgatva leélni egy életet. Azt akarom, hogy ne kelljen félnem a jövőtől. Csak a mának élhessek, de azért legyen meg az a bizonyos alap.

- Liamuci! Fent vagy? – ikertestvérem idegesítő hangja még a nap sugarainál is élesebb volt. Szemeimet megforgatva dobtam neki a párnát, amit egy gyilkos pillantással nyugtázott. – Kellj már fel Liamuci!!

- Ne szólíts így Haz!

- Szóval bal lábbal keltél fel. Meg tudom érteni, hogy aggódsz a mai nap miatt, de én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, elvégre is, az én öcsikém vagy! – az ágyam szélén ücsörögve játszott az egyik akció-man-es figurámmal. Bennem felment a pumpa. Mindig felhozza, hogy Ő az idősebb. Az a nyomorék 1 perc. Miért nem jöhettem ki én az előbb, hogy végre valamit az orra alá tudjak én is dörgölni egy életen át? Nekem nem kell báty, én akarok lenni az idősebb, hogy Hazza minden kérésemre ugornia kelljen. Ez azonban soha sem lesz így. Mindig nekem kell mindent megtennem a fűrtöskének. Apropó. Azok a göndör fürtök. Szörnyűek. A családban mindenkinek göndör a haja, azonban ahogyan Harry-é áll, az valami borzalom. Minden reggel csak beleráz egyet, és azzal el van intézve a fésülködés. Az enyém szépen be van állítva, míg az övé szanaszét áll, csak nem úgy ahogyan Ő akarja. Esküszöm, egyszer levágom neki, ennél csúnyább már úgy sem lehet.

- Olyan poénos ma valaki. De én legalább nem valami kis iskolai bandában énekelgetek, ölbe tett kézzel várva a sikerre, hanem én teszek is érte valamit! – ezzel a döféssel most én állok nyerésre. Tudom, hogy most nagyon megbántottam, de soha sem szerettem fényezni, pedig igen is büszke vagyok a testvéremre. Amit a White Eskimo-val elértek, hisz’ az iskolai versenyeken a dobogó legfelső fogán végzik mindig, és ez nagy szó. Testvérem csodálatos hanggal lett megáldva, amit nagyon ki is tud használni. A suliban minden szép lány neki jut, így én inkább meghúzom magam a sarokban és nem mondok semmit arra, ha megkérdezik, hogy a testvérem-e. Hogy is ne jönnének rá,
Ugyan az a név,
Ugyan azok a szülők,
Ugyan az a haj,
Ugyan az a mosoly, születési nap és lakhely. Aki nem vágja le, hogy van egy ikertestvérem, és hogy az egy dalos pacsirta, akkor annak valami baja van az agyával.

- Elhiszem, hogy izgulsz, de azért még sem rajtam kellene letöltened a feszültségedet! – feltápászkodott az ágyamról és az orrát az égnek emelve sasszézott ki a szobámból. Imádom, amikor duzzog, olyankor olyan aranyos. Várjunk csak, ezt most tényleg én mondtam erre az undorító gyerekre?

Sokan irigyelnek minket, mert ikrek vagyunk, de én nem kívánom senkinek ezt. Aláírom, kicsi korunkban nagyon sokat játszottunk, de mióta kezdünk felcseperedni, szinte semmi időt nem töltünk együtt. Úgy érzem Haz kezd meggyűlölni engem, és szerintem jogosan is. Folyamatosan öljük egymást, ami anyáék kapcsolatának sem tesz jót. Ők miattunk veszekednek. Apa Hazza oldalán áll, míg anya az egyetlen legkisebb fiát védelmezi teljes szívéből.
Azt hiszem 3 év és Hazza emlékezni sem akar majd rám.”

2010. január 2.

Szomorúan olvasgattam naplóm sorait. Akkor nem sikerült. Fiatal voltam, naiv és meggondolatlan, azt hittem, hogy sikerülni fog. 2 év telt el, de még ma is tisztán csengenek bennem Simon szavai :

„Még nem állsz készen erre Liam. Én azt mondom, 2 év múlva gyere vissza, és akkor már akár a dobogón is állhatsz!”

Megtettem, jelentkeztem megint, de most már nem egyedül. Testvéremet is rávettem, és nem hiába. Hangja egyre jobban hasonlít egy profiéra, amit az egész világnak hallania kell. Neki híresnek kell lennie, biztos vagyok benne, hogy sokra viszi.

- Csak ügyesen… Öcsi! – Harry rekedtes hangja volt az, ami kizökkentett gondolatmeneteimből. A naplómat a kezébe nyomtam, és egy kacsintás után – amit felé nyugtáztam – felmentem a színpadra. Féltem a reakciótól, Simon szavaitól, de legfőképpen a sorstól, mert lehet, hogy most kezdődik el számomra minden. Lehet, hogy ez az az út, ami a sztárság kapuja felé fog terelni, de előtte még énekelnem kell…