1.

Tudom, hogy nem lett a leghosszabb, de első rész. A következő már jóval hosszabb, és eseménydúsabb, ez még amolyan bemutató! :D 

Köszönöm a komikat, nagyon örültem! És nem lesz sablon, megnyugtathatok mindenkit, bár lehet annak tűnik. 

Mindenki azt mondja, hogy az én történetem egy igazi romantikus regénynek felelne meg, amit azonnal több kiadó is szívesen megvenne, és az olvasók idegesen nyálaznák a lapokat, hogy vajon most mi fog történni. Az emberek azt mondják, nekem le kell írnom egyszer mindent, ami ebben az időszakban történt, és végre ki kell öntenem a világnak a lelkemet. Meg kell mutatnom, hogy milyen is vagyok. Tudniuk kell, hogy mi történt velem, és Vele, mikor Londonban volt. Tudniuk kell, hogy mennyit hazudott nekem, és hogy miért tette. Mert én tudom, és bár azt mondtam neki, hogy nem hiszem el a dolgokat, titkon, magamban, tudom, hogy azért tett, mert ezt kellett tennie.
Azt mondták írjam le. Tessék. Papírra vetettem mindent, amit tudni kell az életemnek e szakaszáról, és bár én átéltem, elolvasni nem szeretném még egyszer. Kiadtam, mert megkértek rá. Mindenki elolvasta, még Ő is. Megvette az egyik példányomat, és dedikáltatta velem. Újra láttam, és akkor minden emlékem előtört. Mindent átéltem még egyszer, pontosan ugyan úgy, mint mikor megírtam ezt a történetet. Szenvedtem, sírtam és néhol még mosolyogtam is. Mert ez az én történetem. Csak egy fiúról szól, és egy olyan lányról, aki rosszkor volt rossz helyen.

 Mocorogni kezdtem kényelmetlen ágyamban. A hátam bizseregni kezdett, ahogyan a konyhából érkező napfény megvilágította fedetlen testrészemet, a lábaim lelógtak az ágyról, és fogalmam sem volt, hogy a párnám merre lehetett. Szemeim azonnal kipattantak, mikor tudatosult bennem, hogy hétfő van, és ma táncpróbám van Katy Perry-vel. A hirtelen felülés sem bizonyult szerencsésnek, ugyan is a fejem fölött lévő polc sarkába bevertem a fejemet, ami sajogni kezdett.  Egy tökéletes napnak nézünk elébe, bár lehetne ennél rosszabb is.

Szemeimet dörzsölgetve húztam fel a házi mamuszomat, és indultam meg a konyha felé, ami nem volt túl messze. Egy picike kis lakásban laktam London legforgalmasabb utcáján egy 10 emeletes lakás, 5-dik emeletén. A lift nem mindig működik, így már megfordult a fejemben, hogy pár szinttel lejjebb költözök, de semmi kedvem újra otthonossá tenni egy lakást. Bár, ha körbe nézek, ez sem az.
Ha már a lakásomnál tartunk, akkor egy kis ízelítő, hogy még is hogyan néz ki. A bejárati ajtón belépve egy kis előszobában találhatjuk magunkat, ahonnan azonnal egy picike konyha nyílik. A konyhát és a nappalit egy pult választja el, majd a nappaliból nyílik a szobám, ahol szint úgy nincs fal, hanem szekrény próbálja azt helyettesíteni. Azt egyetlen helyiség, amit fal választ el a többitől, az a WC. Az egyetlen hely, ahol nyugodtan lehet az ember, és nem kell amiatt aggódni, ha valaki belép az ajtón, hogy meglátják bármit is csinál.
Akár mennyire is hülyén hangzik én szeretek itt élni. Pici, ami annyit tesz, hogy kevés a lakbér, nem kell sokat takarítanom, és egymagamnak tökéletes. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi.

Telefonomat a táskámba helyeztem, és még egy-két fontos dolgot, amit tudtam, hogy ma szükségem lesz rá. Sietve zártam be a lakásom ajtaját, majd indultam meg a londoni tumultusba, ami reggelente mindig is van.
Hatalmas város, sok emberrel, és ennek következtében sok dugóval. De én imádok emberek közt lenni, imádom, hogy zajlik az élet.

A friss szellő finoman cirógatta az arcomat. Csak egy lenge póló volt rajtam, ami alatt egy trikó, és felettük egy kabát. Nem voltam túl öltözve, de most kivételesen nem fáztam. Táskámat még jobban szorítottam magamhoz, mikor felszálltam arra a bizonyos piros buszra, ami egész Londont bejárja egy nap alatt, majd vártam, hogy végre megérkezhessek a táncstúdióhoz.
Mikor Katy Perry egyik nap bejött, és megnézte hogyan táncolunk el sem tudtam volna képzelni, hogy engem is akar majd az egyik klipjébe táncosnak. Kezem, lábam remegni kezdett, és sírni tudtam volna az örömtől. Már sok sztárral dolgoztam együtt, de mikor valaki fel kér valamilyen munkára a gyerekkorom jut eszembe róla. Ha a kisgyerek, aki voltam mellém állnak, büszke lenne rám. Mindig boldogtalan voltam. Utáltam élni, egészen 10 éves koromig, amikor egy híres koreográfus fel nem fedezett, és vitt el az egyik stúdiójába, ahol elkezdődött a karrierem. Mindig is táncos akartam lenni, és sikerült. Az emberek tudják a nevem, és sajna azt is, hogy milyen életem van.
Tudják, hogy apám még a születésem előtt lelépett, mert utálta mindig is anyámat, és mikor megtudta, hogy terhes lett tőle, és anyám meg akart tartani, inkább lelépett. Aztán anyám is elhagyott rá négy évre. Elment, és arra fogta az egészet, hogy nem tudna engem felnevelni apa nélkül, és hogy korai volt a gyerekvállalás. Nem tudta élni a tinédzser éveit, és talán majd egyszer meg tudok neki bocsájtani. Egy nagy frászt tudok. Ott hagyott a nagyanyámmal, aki bár gondomat viselte, de neki is szüksége volt ápolásra. Ő is sokat betegeskedett, mint én, de én általában hamar kigyógyultam a nyavalyákból.
Eltelt 14 teljes év, és én még mindig nem bocsájtottam meg, amiért csak úgy elment. Még annyit sem mondott, hogy Szia. Semmit.

- Lou! – amint leszálltam a buszról egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Arcomon azonnal mosoly terült szét, majd szemeimmel keresni kezdtem legjobb barátnőmet.

- Szia, Rose! – egy puszival köszöntöttem, majd mind a ketten a stúdió felé vettük az irányt.

Rose az óvoda óta a legjobb barátnőm. Nem is tudom, hogyan tudnék már nélküle élni. Amikor először találkoztunk, már akkor éreztem, hogy meghatározó pont lesz az életemben. Ugyan is, amikor az anyukája behozta az oviba új kislány volt, senki sem akart vele játszani, úgy ahogy velem sem. A homokozóban ültem, és éppen egy kastélyt építettem a hercegnőknek, akik ott ünnepelték az esküvőjüket. A zászlót szerettem volna rátenni a váram tetejére, amikor Harry odajött és rálépett a váramra. Az egész munkám tönkre ment, amire rendesen be is pipultam.

„ Harry hangosan kacagott, de én csak a koszos arcát tudtam bámulni mérgesen. Mindenholt sáros volt, és legszívesebben lehúztam volna a nadrágját, hogy nevessen rajta mindenki, amiért tönkre tette a hercegnőknek épített váramat.

- Harry! – kiáltottam rá, de Ő még mindig csak nevetett. Az óvónők ránk pillantottak, aztán vissza egymásra, és tovább beszélgettek. Hát miért nem jön ide senki, amikor eget rengető problémám van?
Harry nevetve elszaladt a barátaihoz, akik brümögve tologattak egy-egy fadarabot a betonon.

- Segítek neked újraépíteni! – egy copfos lány guggolt le mellém, aki aznap érkezett az oviba, és még nem ismert senkit sem. Rám mosolygott, ami én azonnal viszonoztam is, majd együtt renováltuk a váramat!”

A mai napig nevetnem kell, ha visszagondolok erre a parányi emlékre. Milyen picik is voltunk, és már akkor megígértük egymásnak, hogy soha sem hagyjuk el egymást. Mindenben segíteni fogjuk a másikat, és soha, de soha nem kezdünk ki a másik pasijával. A szabályokat teljes mértékben betartottuk, és mára már itt vagyunk egy közös jövővel. A klub két legjobb táncosai vagyunk, és még így sem tör közöttünk versengés. A barátságunk mindennél fontosabb, és remélem, halálunkig számíthatunk majd egymásra…