12.-Emlékek!

Sziasztok drágáim. Azért kaptok ma egy részt, ami rövid, mert szombaton versenyen leszek hajnalban indulunk és éjfélkor érünk haza :/ úgy hogy maximum csak vasárnap tudok nektek újat hozni, de nem ígérek semmit. Remélem tetszeni fog, bár ez összecsapott lett.

Ja, és egy jó hír, elkezdtem dolgozni egy új törin! :D

 

"Öngyilkos akartam lenni, de nem tettem. Miért? Mert tudtam, hogy az élet tartogat számomra még valamit.-Liam Payne.,,

Azt hiszem hajnali három óra lehetett, mikor megszólalt a telefonom. A csengőhangom olyan hangosan szólalt meg, hogy hírtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Azonban simán rájöttem, mivel a takaróm lelibbent rólam és szembe találtam magam az ismertetőmmel. Azonnal az éjjeli szekrényhez kaptam, ahol telefonom még mindig vinnyogott. A kijelzőn csak egy számomra összemosódott alak képe látszott, így végighúztam a zöld nyílon az ujjam, és bele szóltam.

- Halló!

- Liam! Képzeld. Ma volt az első nagy fellépésünk. Olyan szuper volt. El sem tudod hinni, milyen jó érzés is az, amikor belépsz egy olyan épületbe, ahol emberek százai skandálják a nevedet. Haver, egyszer el kell jönnöd megnézni!

- Harry, hajnali három óra van, és én álmos vagyok! – egyáltalán nem voltam az. Az ágytámlának támaszkodva ültem, miközben Dani a mellkasomra hajtotta fejét, és a takaróval játszott, ami betakart minket. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból. A testvérem nem lehet ekkora tapló, hogy felhív hajnalok hajnalán, és csak arról a szaros koncertről tud beszélni, aminek azt hiszem most lett. Nem érdekel. Tudja jól, hogy mennyire fájt, amikor kiestem, és még is ezzel traktál most. Biztos jó lehet neki, de ezt ne velem beszélje meg, hanem a bandatársaival.

- Azt hittem rád számíthatok, de ezek szerint te is elárulsz!

- Hazza, hajnali három óra van, nem tudom még hányszor mondjam el neked, és az emberek ilyen tájt már rég nyomják a szunyát. Amúgy is, én árullak el? Én? Nem is tudom, hogy tegnap kinek írtak vagy 1 millió tweet-et a születésnapja miatt. Én hívtalak, de szokás szerint nem vetted föl. És te? Megerőltetted magad? Nem. Hát szép. Jó éjszakát szupersztár! – amint bontottam a vonalat, a telefont a földre dobtam és hosszasan kifújtam a levegőt. Megbántottam, tudom, érzem és az én érzéseim soha sem csalnak, főleg vele kapcsolatban nem.

- Lee kérlek ne légy ideges! Tudod milyen Harry, megváltozott, velem sem túl kedves mostanában, de akkor sem ok arra, hogy ennyire felidegesítsd magad!

- Aludjunk, kérlek! – lejjebb csúsztam az ágyon, és hagytam, hogy Dani a párnája helyett az én mellkasomat használja alvóeszköznek. Jól esett, hogy mellettem van, de legfőképpen az, hogy Ő mindig támogat. Mindenben.

***

- Mindent összepakoltál?

- Azt hiszem!  - Danielle szinte reggel óta pörög, amióta megmondtam neki, hogy haza megyek. Haza költözök végleg, abba hagyom az utazgatást, mert nem nekem való. Egyszerűen kiborulok tőle, mert honvágyam van. Hiányzott Danielle, hiányzott Anglia, hiányzott a suli, és Harry is.
A mai nap folyamán, ami nálam eddig még csak 3 órát jelent, több tucat SMS-t küldött nekem, miszerint bocsássak meg neki. Hát egy nagy frászt, bár nem vagyok haragtartó ember. De akkor sem. Szerintem kicsit forrjon a bűntudatban, és jöjjön rá, hogy én nem vagyok az egyik szolgája, akivel úgy beszél, ahogy kedve szottyan. Nem, nem és nem. Én az ikertestvére vagyok, aki megérdemel egy kis tiszteletet. Elvégre én születtem előbb.

A repülőnk 11 órakor indul. Most pontosan 10:55 van, és már a repülőn ülünk. Megmondom őszintén először tartottam ettől a légi dologtól, de már egészen megszerettem. Nem is olyan rossz. Ha kinézek az ablakon, olyan, mintha madár volnék, lennének szárnyaim és elszállhatnék bárhová. Oda ahová csak szeretnék.

- Liam, nem hallod, hogy jött egy üzeneted – Danielle édes hangja zökkentett ki az értelmetlen gondolataim közül. Előhalásztam a telefonomat, és immáron elolvastam Harry üzenetét.

„Liam vedd már fel a telefont. Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire sértődős? Jó, bocs hogy nem hívtalak a szülinapunk miatt, de mit számít ez? Úgy is utálod őket, akkor meg, minek ez a nagy felhajtás?”

Nála nagyobb bunkóval még nem találkoztam, azt hiszem. Most komolyan, szerintetek ez normális? És, csak hogy tudjátok, miért mondom ezt, elmesélem.

A hetedik szülinapunkon kezdődött. Anyáék elvittek minket egy játszóházba. Az első utunk Hazza-val a légvárba vezetett, ahol egy majd 120 kilós gyerek ugrándozott. Ezzel még nem is volt semmi baj, a probléma akkor kezdődött, amikor „véletlenül” oda ugrott mellém, elestem és aztán rápattant a kezemre, ami ripityára tört.
Aztán jött a nyolcadik szülinap, amikor a szülinapi bulinkon az egyik gyerek belenyomta a tortámba a fejemet, és le kellett vágni a hajamat, mert a karamell nem akart kijönni belőle.
A elkövetkezendő 3 szülinapom nem volt annyira rossz, de persze mindegyiken felvillant bennem a rossz emlék. Elérkezett a 12-dik szülinapunk. Sok embert meghívtunk, de legtöbb Harry barátja volt. A meghívón fel volt tűntetve az Ő és az én nevem is, és az is, hogy mind a kettőnknek születésnapja van. A harminc emberből négy hozott nekem is ajándékot, a többiek mind csak a testvéremnek. Nem kell mondanom, valahogy szíven ütött a dolog. És a tegnapi? Azt is felírtam a képzeletbeli rossz szülinapok listájára, ahol senki sem köszöntött fel, kivéve két embert. Danielle, és anya.

Ilyen az élet. El kell fogadni olyannak amilyen. Ha a Sors rossz kártyát ad neked arra a napra, nem szabad feladni, mert lehet, hogy a másik napon jót kapsz, ami talán megváltoztathat mindent.