16.-Nem vagyok egyedül!

Az élet szar! Mikor végre minden kezdene újra jól alakulni, kezdenél végre boldog lenni a sors közbeszól. Azt akarja, hogy ne érezd jól magad, hogy soha ne is merj a boldogságra gondolni. Nem akarok már élni. Elegem van. Nekem mindig szenvedni kell, de még is, nem történhetett meg igazából. Álmodnom kellett a balesetet, azt, hogy Dani a karjaimban volt élet és halál között.

De várjunk csak. Ha ezt mind álmodom, akkor miért hallok zokogást? Miért érzek egy meleg tenyeret a homlokomon? Miért hallok gépek csipogását? És a legfőbb kérdésem, hogy ez mind miért velem történik meg? Mit tettem, amiért ennyire bűnhődnöm kell?

Szemeimet nehéz volt kinyitni, de a próbálkozásom lassan, de biztosan sikeres lett. Elmosódva láttam, hogy anyám az a bizonyos pityergő nő, egy nővér írja az adatokat a mellettem csipogó gépről, és egy kórházban vagyok. De, ha kórházban vagyok, akkor tegnap este tényleg karamboloztunk. Tegnap volt az? Lehet, hogy évekig kómában voltam, miközben Danielle felépült, és új életet kezdett, amiben én nem vagyok benne.

- Hol van Danielle? – rekedtes hangom hallatán mindenki felkapta a fejét, és még apám is – aki egyébként az egyik fotelban ült, és már majdnem elaludt – oda pattant az ágyam mellé. Úgy nézett ki, mint akit érdekel, hogy mi van velem.

- Azonnal szólok az orvosnak! – választ nem kaptam a kérdésemre. A nővér elszaladt, míg a szüleim az arcomat fürkészték. Ha bambulni valót akarnak, akkor meg kapják. Ha Ők nem adnak választ a kérdésemre, akkor majd én kiderítem, hogy mi van azzal a nővel, aki az életem legfontosabb személye. A drótokat a kezemből kitépdestem, bár nagyon fájtak.

- Liam, feküdj vissza! – apám fogott le elég erősen, de az aggodalom és a düh, amit a kamionsofőr iránt éreztem, sokkal erősebb volt, mint az Ő karjai. Nem hagytam, hogy visszanyomjon, felkeltem és émelyegve, de kimentem a folyosóra.

Hosszas bolyongás után végre megtaláltam a recepciót, ahol végre meg tudom kérdezni mi van vele, és persze a barátaimmal is. Austinról sem tudok semmit. Vajon a mentősök megtalálták? Túlélte? Miért kell ilyen bizonytalannak lennie az életnek?

- Jó napot. Liam Payne vagyok, és megtudhatnám, hogy Danielle Peazer melyik szobában van? – a nő hatalmas szemekkel nézett rám. Nem tudtam mit néz ennyire, de szerintem azt, hogy lassan elájulok. Örültem volna neki, ha kicsit meggyorsítja a tempóját, és kinyögi, hogy hol is van a barátnőm.

- Liam! – egy ismeretlen férfihang ütötte meg a füleimet. Azonnal hátrafordultam, és a pasas felé néztem. Magas barna hajú, fehér köpenyes ember állt mögöttem, és rászálló tekintettel nézett rám. Na, már megint mit tettem? – Neked a kórtermedben a helyed, nem szabad itt össze-vissza embereket keresgélned. Szigorú ágy nyugalmat írtam elő neked. Gyere – hatalmas tenyerét a hátamra helyezte és úgy próbált meg elindítani, de sikertelenül. Nem fogom ilyen könnyen feladni a dolgot.

- Danielle a barátnőm. Tudom kell, hogy mi van vele!

- Liam… Danielle a mentőben meghalt… - nem akartam ezt hallani. Akkor mintha egy világ tört volna össze bennem. Az érzelmeim kiszálltak belőlem abban a percben, és minden szépet és jót a düh váltott fel, ami mindennél hatalmasabb volt. Képes lettem volna mindenkit megverni, széttépni, akár egy éhes oroszlán.
A szívem darabokra tört. Elvesztettem. Vége. Mindennek. Örökre. Nincs többé Diam, ahogyan Austin mondaná. Nincs többé Liamuci, se Leeyum. Nincs, ki megnyugtasson, ha Harry felcseszi az idegeimet. Nincs, aki szeressen, támogasson, mellettem legyen mindenben. Nincs életem többé.
Azonnal helyet foglaltam az egyik széken, ami mellettünk volt. Ha állva maradok, akkor biztosan a padlóról kell összekanalazni.

- De Ő erős nő. Nem halhatott meg. Érti? N-E-M. Élnie kell. Ő az életem, a mindenem, tegyen érte valamit, támassza fel. Nincsen senkim rajta kívül. Ő az egyetlen, aki szeret! – a gallérját rángatva adtam tudatára, hogy tennie kell még valamit. Az orvostudomány mára már nagyon fejlett technológiával dolgozik, élesszék újra, támasszák fel, nem tudom hogyan, de tegyen valamit, mert engem már most kikészít a hiánya, akkor mi lesz később? Nem tudok nélküle élni és punk tum.

- Gyere, menjünk vissza a szobádba. Le kell nyugodnod!

- Maga vesztett már el valakit, aki fontos volt számára? – kérdőn pillantottam a fiatal orvosra, aki mellettem állt. Elém guggolt, és lehajtotta a fejét. Szóval beletrafáltam.

- Elvesztettem én is a barátnőmet. 20 évesen. Szerettem, pontosan úgy, mint te Danielle-t. Azon a napon akartam eljegyezni, Lea kiment a mosdóba, és a szemem láttára szúrta le egy férfi, akit azonnal el is kaptak a rendőrök. Börtönben van, de az nem hozta vissza a szerelmemet. És mindennek már 5 éve. Tovább kellett lépnem, és a feleségem éppen terhes, az első hónapban van, és bár még mindig szeretem Lea-t, tovább léptem. Nehéz, de meg kell tenni! – könnyes szemekkel mesélte el az életét. Megélte Ő is azt, amit én. De miért mondta el nekem ezt ilyen bátran, és barátságosan? Úgy beszélt most velem, mintha már évek óta ismernénk egymást, pedig csak egy napja fekszem bent.

- Részvétem! – a fájdalom még jobban erősödött bennem, ahogy visszamentünk a szobámba. Mindenki megnézett a folyóson. Ismerős vagyok nekik, vagy tudják mi történt velem?

- Ha még itt van a kórházban, láthatom utoljára? – bizonytalanul kérdeztem, de tudtam, hogy meg fogja engedni Mr. Roberts, hogy találkozhassak vele. Tudja, hogy milyen egy szerelmet elveszíteni.

- Maximum 5 percre. Az érzelmi sokk hatása még kialakulhat! De gyere, most leviszlek – azonnal a lift felé igyekeztünk, és megnyomta azt a bizonyos alaksor felé vezető gombot. Miután leértünk egy tök sötét hely fogadott minket. Olyan volt, mint egy kísérleti labor, ahol fényt nem elviselő állatokat tartanak. Minden egyes ajtó mögött tudósok dolgoznak, akik már rég megkattantak, mert azt hiszik, hogy lassan vége a földnek, miközben csak éghajlatváltozás van.
Ehelyett csak egy szobába léptünk be, ahol fekete hullazsákok alatt emberek voltak, akiknek a szelleme már rég a mennyekben van, vagy éppen a pokolban. Bár, nem tudom, hogy léteznek-e ezek a helyek. Még senki sem jött vissza elmesélni, hogy milyen is.

- Kint megvárlak. A hetes Ő! – az egyik ágy felé mutatott, ahova óvatosan oda lépkedtem. Hallottam, ahogyan az ajtót egy kissé behajtja, de nem csukja be teljesen. Én akartam látni Őt, de nem halottan. Bíztam benne, hogy még esetleg él, és fel tudom támasztani. De elvégre nem vagyok varázsló. A fekete zsák zipzárját lejjebb húztam, és megpillantottam barna, göndör haját, ami szépen, rendezetten van fésülve fehér arca mellé. Mintha nem is Őt láttam volna, arca mindig is élénk volt, teli színekkel, és ha olyan pontot érintettem meg akár szavakkal, akár tettekkel mindig egy vörös kis pír kúszott fel rá. Mosolyát soha sem fogom elfelejteni, de most már csak egy üres tekintet néz rám, amiben már nincsenek érzelmek, boldogság, vagy esetleg harag. Nem érez már semmi fájdalmat. Nem fog szenvedni többé!

- Liam! – ismét meghallottam nevemet, de ez nem a doki hangja volt. Puha, selymes hang volt. Nem mertem megfordulni, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Féltem, rettenetesen. Ha nem vagyok egyedül, akkor még is ki van itt? Talán egy nővér? Nem, az nem lehet! Csak képzelődök, nem is mondta senki a nevemet. – Liam… - hallottam meg ismét a hátborzongató hangot….