13.- Megváltoztak?

Hellóka! Itt van a kövi rész. Nincs sok hozzáfűzni valóm. Kommenteket köszönöm, és a pipákat is. Nyugodtan lehet véleményezni, imádon őket olvasni! :)

Furcsa volt fél év elteltével haza jönni. Mikor az ember utazhat, el sem tudja képzelni, hogy a napok szinte percek gyorsaságával repkednek. Olyankor élvezi az életet és nem gondol a rossz dolgokra. Újra önmagát meri adni, nem fél senkitől, mert az emberek más országokban nem ismerhetik.
A Magyarországon töltött 3 teljes hónap után Anglia teljesen máshogy néz ki a szememben. A napsütötte tájakat felváltja az esős út, sáros udvar, és a felhős ég. Az emberek sokkal boldogabbak voltak a D-vitamintól, amit a nap biztosított számukra. Mindenki mosollyal köszöntött mindenkit, még akkor is, ha ismeretlenek voltak egymásnak. Nem mondok, hogy az angol emberek szemetek, vagy nem kedvesek, de azt hiszem most a magyarokra volt szükségem, akikben valami különlegesség.

- Gyere, ne előröl, menjünk be! – hirtelen megfogtam Dani kezét és a másik irányba kezdtem húzni. Nem akartam a ház bejáratán bemenni. Tisztában voltam vele, hogy a szüleim itthon vannak, és biztosan Harry sikereit mesélték volna el nekem, amihez most nincs sok erőm. Szeretem, mert a testvérem, de tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elszáll magától, pedig Ő mondta nekem, hogy ha sztár leszek, ne felejtsem el. Hát, ezt megtette helyettem is.

- Hanem? – értetlen arca olyan aranyos volt. Egy lépést felé léptem és egy apró puszit adtam a szájára. Hatalmas mosoly húzódott az arcára, amit mindig is szerettem. Így a leggyönyörűbb. Mosollyal. A legszebb égszere.

- Megmutatom, hogy hol van a titkos helyem, amit egyedül csak Harry tud – kezét az enyémbe fogtam és vészes sebességgel húzni kezdtem magam után. A hátsó udvarba mentünk, ahol halkan lépkedtünk az ablakom alatti fához és Danit feltettem rá. Azonnal mögé másztam, de a csomagokat lent hagytam. Amint felértünk az erkélyre kinyitottam az ajtót, és egy kis kosarat szedtem elő az egyik szekrényemből, majd egy kötelet csatoltam a fogantyújához. – Ereszd le nekem! – parancsoltam barátnőmnek, aki felkuncogott. Bevallom, ez a művelet számomra is elég murisnak tűnt, hisz egyszerűbb lett volna az ajtón közlekedni. Ott csak a lépcsőn kellett volna feltornázni a csomagokat, nem pedig a fa ágai között zsonglőrködni.

- Li, ugye tudod, hogy nagyon komplikált egy ember vagy?

- Igen, tudom, de te is mondtad már!

A csomagokat bele fektettem a kosárba, és vagy 3 forduló felhúzás után sikerült minden csomagot a szobámban tudni. Barátnőm boldogan nézegette a Batman-es figuráimat és a sok újságomat, poszteremet és még minden dolgomat. Az egyik polcon megtalálta a lányok imádott dolgát. A fényképalbumomat. Minden barátnőm imádta. Többnyire Harry és én vagyunk benne, de szerintem senki sem képzelte volna valaha is, hogy képesek voltunk olyan kis hülyék lenni.

- Megnézhetem, igaz? – kiskutya szemekkel nézett rám, majd mellém ült, és lapozgatni kezdte.

- Naná! – haját a jobb vállára tűrte át, és így bal nyakához ajkammal hozzá férhettem. Azonnal puszilgatni kezdtem, minden szándék nélkül. Most nem akartam semmit, csak tudni, hogy szeret engem.

- Olyanok voltatok, mint két tojás! – az egyik karácsonyi fotónkhoz ért, amit még öt éves korunkban csináltattak a szüleink. Tényleg olyanok voltunk. Kicsit hosszabb hajunk volt mint az a bizonyos bili frizura, és még a ruháink is egyformák voltak. Az az undorító rénszarvas pulcsi, amit anya alig tudott ránk kényszeríteni, de mivel nekem vett egy csomag Batman-es matricát, és Harrynek pedig egy állatos könyvet, felvettük. Minket lehetett zsarolni, komolyan, ha tudom, hogy hogy nézek ki benne, akkor többet kérek.  

Minden egyes fotónknál megállt, azonban egy képet nem vártam. Azt az egyet minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy rádobom a tűzre, és örökre megsemmisítem, de valahogy nem volt meg hozzá a szívem.
7 évesek voltunk Harryvel, amikor megkaptuk az első medencénket. Forró nyár volt, és már alig vártuk, hogy végre megkapjuk a vizet a medencébe. Azonban csalódnunk kellett. Gazdagok voltunk már akkor is, és még is csak éppen hogy 2 vödör víz lehetett benne. Jó, hogy a bokánkig ért a víz.
Anya meztelenre vetkőztetett minket, mert szerinte sokkal felszabadultabban tudtunk úgy játszani majd, és lefotózott minket.

- Hol van belőle a víz? – Dani a képre mutatott és értetlen arccal meredt rám. Láttam, hogy pár másodpercen belül előtör belőle az a bizonyos nevetés, ami mindenkiből, mikor meglátja, hogy meztelenek vagyunk rajta Hazza-val.

- Nagyon keveset kaptunk, mert drága volt a vízszámla. Körülbelül a bokánkig ért – azonnal nevetni kezdett, de valahogy nem tudtam a szívemre venni. Inkább nevessen, mint sírjon.

- És, miért vagytok meztelenek? Istenem, jaj de aranyos vagy! – a vállamnak dőlve nevetett tovább, egyre és egyre jobban. Tudtam, hogy túl hangosan nevetett, és ezt a szüleim is meghallják. Ijedten nyitottak be a szobámba, és mikor megpillantottak hirtelen azt sem tudták, hogy kik is Ők.

- Drága, kicsi Liamem! – anya azonnal a nyakamba ugrott, és nem hagyott szóhoz jutni. Megváltozott, de apa nem. Ő megkövülten állt az ajtóban, és hol a barátnőmre nézett, hol pedig rám. Nem ismeri még, de talán akkor sem kellene úgy néznie rá, mintha nagy csoda volna, hogy lány van a szobámban. Bár, belegondolok, apám nem is tud a csajozásomról.

- Anya, apa, Ő itt a barátnőm, Danielle Peazer! Dani, Ők itt a szüleim, Anne és Geoff Payne! – barátnőm boldogan fordult oda hozzájuk. Először édesanyám felé nyújtotta kezét, amit anya el is fogadott, azonban apám nem. Dani zavartan eresztette le a kezét, és az arcán apró pírt véltem felfedezni. Mellé léptem és azonnal átöleltem, de apám ezt se nézte jó szemmel.

- Gyertek gyerekek, csináltam sütit. Meséljetek! – anya elindult kifelé és apát is magával húzta.

- Apukád nem fog szeretni! – Danielle a fülembe súgta keserves hangon. Sajnáltam, rettenetesen. Tudom, hogy ezt a szívére veszi, és nagyon fáj neki, na de még majd mennyire fog.
Bár, ha bele gondolok apa soha sem szerette a lányokat, akiket haza hoztunk. Jobban mondva inkább Harry. Én eddig csak egy lányt hoztam haza, és az Danielle volt. Shannont is csak futólag ismerik, mert mindig akkor aludt nálunk, mikor apa nem volt itthon.  Harry barátnőit szó szerint elüldözte tőlünk. Elérte, hogy sírva meneküljenek el a lakásból, és többet még csak a közelünkbe se jöjjenek.

A lépcsőn leérve a kanapét vettük célnak, és leültünk. Éreztem azt a feszültséget a szobában, amit nem akartam. Bízok benne, hogy Dani elég erős apám kérdéseihez, és Őt nem fogja elüldözni, mert akkor nem is tudom mit fogok vele csinálni.

- És drágám, mesélj magadról! – anya kedvesen lépett elénk egy tálca sütivel, amit az előttünk levő üveg asztalra helyezett, majd annak a fotelnak a karfájára helyezkedett, amelyikben apa helyezkedett el. Olyan furcsa volt őket nézni. Anya mosolygott, és kíváncsi tekintettel várta, hogy barátnőm belekezdjen a mondandójába, míg apa a pólója szélével volt elfoglalva, és Ő pedig azt várta, hogy inkább el se kezdje.
Most jövök rá, hogy Ők nem illenek össze. Teljesen más világ mind a két ember. Anya szabad egyéniség, akit nem szabadna elnyomásban tartani, apa pedig zárkózott, nem szeret ismerkedni, és utálja, ha emberek veszik körül, még akkor is, ha azok a gyerekei.

- 22 éves vagyok. 7 éves korom óta táncolok, és most is ezzel foglalkozok. Az X-Faktor egyik koreográfusa vagyok, és mostanában sztárok mellett is táncolok. A nagyanyámmal és a nővéremmel élek, nem messze innen…

- Mit is mondtál, hány éves vagy? – tudtam, hogy nem bírja ki. Apa értetlen tekintettel nézett Danire, és úgy csinált, mint aki nem hallotta, hogy azt mondta 22 éves. Komolyan, most mit kell ezen annyira fennakadni? Mi ebben a nagyon fura? Az, hogy a fiának érett barátnője van, aki történetesen 5 évvel idősebb nála? Nem értem, hisz’ az egyik lány, akivel megcsalta anyát még csak 20 éves volt. Apa pedig 40. Az akkor nem számított, vagy nála minden kivételnek számít? Csak nehogy véletlen elszóljam magamat anya előtt, ha most nagyon belemelegedik a veszekedésbe, hogy egyszer jöttem haza suliból, és éppen egy fiatal lánnyal fetrengett a kanapén. Biztos vagyok benne, hogy nagy balhé lenne belőle, de nekem ahhoz most nagyon nincs kedvem.

- 22 – félve ejtette ki Dani a bűvös számot, mire apám rám nézett. Egy gyilkos pillantást vetettem felé. Féltem a reakciótól.

- Ne haragudj, mostanában rosszul hallok. Tudod, ez az öregedéssel jár!

Teljes mértékben meglepődtem. Az nem lehet, hogy nem szólt egy rossz szót sem. Az nem lehet, hogy mosolyog rá, és nem pedig undorral néz végig rajta. Nem lehet. Talán még is megváltoznak? Bár, apám esetében ezt kétlem…