Small Story #1

Sziasztok. 

Hogy őszinte legyek nem is tudom mikor ültem le és írtam utoljára. A másik blogomra szerettem volna publikálni ezt a kis novellát, de úgy döntöttem ide fogom! 

Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen kis történetek, mert nagyon sok olyan ötletem van, amit nem írnék meg egyteljes történetnek.

Remélem lesznek, akik még ezt elolvassák. 

És utólag is Boldog Új Évet Kívánok Nektek! 

  Az ember fejében nagyon sokszor megfordul az a bizonyos gondolat, hogy mi miért történik. Sokak szerint nem mi irányítjuk az életünket. Ki vagyunk szolgáltatva bizonyos embereknek, legyen az Isten vagy bárki más. Ők akarják, hogy megszülessünk, ők akarják, hogy tetteinket véghez vigyük, ők akarják, hogy csalódjunk, szeressünk, rosszat tegyünk és végül meghaljunk. Sokan mondják azt, hogy okkal halunk meg, mivel mind bűnösek vagyunk és ez a büntetésünk. Az életünk során sok rosszat követünk el, sokszor nem a helyes utat választjuk és vannak bizonyos pillanatok amikor az emberek letérnek a helyes útról és elindulnak a sötét erdő felé, ahonnan néha nincs kiút.
  Én is arra fele tartottam, de időben észleltem, hogy zseblámpa, meleg ruha és egyéb segédeszközök nélkül bizony nem lesz könnyű visszatérnek újra a helyes útra és akár az életemet is veszthetem itt. Én azt mondom, mindenkinek van egy mélypont, amihez egy bizonyos kiváltó ok is kell. Hát nekem ebből bőven jutott.
  A nevem Liam Payne és igen az a Liam Payne vagyok.
Az, aki 2008-ban elment az X-Faktor meghallgatására, de kiesett.
Az, aki 2010-ben a One Direction egyik tagja lett és világszerte híres lett.
És az, aki 2015 decemberében kilépett a zenekarból, mivel az anyja meghalt egy autóbalesetben, amit Ő okozott magának részegen. Nem volt elég az édesanyám elvesztése és az, hogy magamra maradtam az alig 5 éves kishúgommal, de ő is beteg lett. Minden fájdalmamat próbáltam kiadni a box edzéseken és abban, hogy napi 10-20 kilométereket lefutottam, de mind hiába. A méreg egyre csak felgyülemlett bennem, s elkezdtem drogozni. Minden nap csak egy kicsit, aztán egy napon már nem volt elég az a kis mennyiség. Muszáj volt emelnem az adagon napról napra és eljutottam arra a pontra, amikor már vagy leáll az ember, vagy megismerkedhet a hullaházzal. Egyre jobban gyűlöltem magam, és a tényt is, hogy a kishúgom az élni akarásért küzd én pedig játszom a halállal. Leálltam a droggal és próbáltam neki segíteni. Minden egyes napot vele töltöttem, nem mozdultam el tőle. Bármit kért tőlem azonnal megvettem neki, hiszen Ő is és én is tudtam, hogy ennek egyszer vége lesz és egyikünk számára se lesz Happy End. 
  A mai napon sem különb, mint a többi. Itt ülök a kishúgom mellett, akinek szörnyű fájdalmai voltak és olyan erős nyugtatókat kapott, hogy estig fel sem ébred. De én még sem vagyok képes mozdulni mellőle. Nézem ahogyan apró szája nyitva van, kezei az arca mellett és békésen szundikál, mit sem sejtve arról milyen ocsmány betegség van benne. Pár hónapja kezdődött az egész egy kis hasfájással, aztán lecsapoltak a tüdejéből 1,5 liter vizet és tessék. Ma már tüdőrákkal fekszik az intenzíven és a napjai meg vannak számlálva. Még mindig nem tudom felfogni ezt a dolgot és soha nem is fogom tudni. Apa 5 éves koromban lelépett, anya nevelt nagyon sokáig egyedül engem. Aztán egyszer egy kis időre apa ismét felbukkant, anya minden szavát elhitte és 9 hónap múlva megszületett Melissa, aki természetesen 1 másodpercre sem láthatta az apját, aminek örülök. Anya 5 hónapja halt meg, Mel pedig 3 hónapja került kórházba és a kicsi szervezete nem bírja a sok gyógyszert és a betegséget sem. Alig 2 hetet jósolnak még neki...
- Liam... - hallok meg egy gyengéd hangot és azonnal felébredek álmomból. Szemeimmel homályosan látok, de abban biztos vagyok, hogy Mel éppen engem néz és a mellkasát fogja. Gyorsan megdörzsölöm a szemeimet és a szédülésem ellenére felpattantok és hozzá sietek.
- Mondjad drágám! - szólok hozzá gyengéden és egy puszit adok a homlokára, majd lassan simogatni kezdem a hátát, de hörögni kezd és a nyakához nyúl.
- Li-a-m... - mondja ki akadozva a nevem és rám néz könnyes szemekkel. Azonnal megnyomom a nővér hívó gombot, természetesen nem egyszer, hanem százegyszer. Száját ismét kinyitja és hiába intem csendre annak ellenére is elkezd beszélni. - Sze-ret-lek! - ejti ki határozottan, de még is alig hallhatóan. A nővérek berontanak és pár pillanat alatt már el is viszik a műtőbe, ahol mostanában elég sok időt volt.
  Csak ülök a műtő előtt ölbe tett kézzel és próbálok arra koncentrálni, hogy ne kapja szívinfarktust. Minden porcikám azt sugallja, hogy menjek be hozzá és ne engedjem el a kezét, de sajnos ez lehetetlen. Az üvegen keresztül nézhettem egy kis ideig, de az asszisztens egy bizonyos idő után behúzta a függönyt és elzártak előlem minden információt. Órák óta bent van és semmit sem tudok róla, már lassan 1 teljes órája.
Idegességemben felállok és azonnal belebotlok egy lányba... Egy nagyon gyönyörű lányba, akit azonnal felismerek. Caroline az, Mel barátja, akiről már annyit mesélt és találkoztunk is már, még ha csak futólag is. Fogalmam sincs, hogy Ő miért is van ebben a kórházban, még nem volt alkalmam megkérdezni és azt hiszem ez sem a legalkalmasabb időpont.
Hatalmas szemekkel néz fel rám. Apró teste eltűnik a kórházi hálóing alatt. Ő is olyan kicsit, és olyan sovány. Szőke, hosszú haja félig meddig eltakarja fehér arcát, ami kissé ki volt pirosodva. Lihegése miatt nehezen tud megszólalni, de az aggódást már felfedeztem az arcán.
- Melissa hogy van? - szegezi nekem a kérdést, mikor már levegőhöz jutott. Csak most nézek végig rajta igazán. A hideg kövön mezítláb áll, kezeit dörzsölgeti, gondolom fázik. Ösztönösen veszem le magamról a pulcsimat és terítem a lányra, aki immáron törökülésben ül az egyik szépen, lábaim pedig gondosan betakargatta a hosszú köntösével.
- Fo... Fogalmam sincs. Nem mondanak semmit órák óta. Semmi biztató dolog, semmi információ, amiből legalább arra tudnék következtetni, hogy jól van és nincs semmi baja - a szavak csak úgy dőlnek belőlem, Ő pedig érdeklődve figyeli hol a számat, hol a szememet.
Nem éppen nyújthatok valami kellemes látványt. Ma még nem is mostam fogat, tegnap este nem zuhanyoztam, mivel későn értem haza a kórházba és csak bedőltem az ágyba. Borostám már eléggé nagy és ideje lenne annak is egy alapos nyírás. Ezek ellenére még is úgy néz rám, mintha még soha sem látott volna férfi egyedet. Caroline hirtelen mozdulatot tesz és a nyakamba veti magát, majd elkezd zokogni.
- Tudod Liam... Ez alatt a jó pár hét alatt jobban megismertem a hugodat és nagyon sok mindent elmondott nekem. Köztük azt is, hogy mennyire szeret és hogy Ő érzi, hogy itt a vég - az utolsó szavainál hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Könnyekkel telt meg a szemem és a lányra néztem, aki már nem szorított magához.
Fel sem tudom fogni, hogy egy 5 éves kislány, hogyan tud ilyet kiejteni a száján. Hallottam már dolgokról, hogy ezt az ember megérzi, de ennyire? Mi van, ha most jött el ez az idő és én még csak el sem tudtam tőle búcsúzni. Semmit sem tudtam neki mondtam mielőtt elvitték tőlem az orvosok. Soha sem sírtam senki előtt, de most szabadjára engedtem a könnyeimet, akár egy óvódás, aki nem kapja meg a napi cukor adagját. Ilyen szintű fájdalmat nem éreztem még, s képtelen leszek túlélni azt, ha most elveszítem őt.
Caroline azonnal átölel és nem is enged el. Hónapok óta kerülöm ezt a lányt. Túlságosan is megtetszett, mikor először belebotlottam a húgom kórtermében és most nem szeretnék belebonyolódni egy kapcsolatba. Most minden erőmmel a húgomra kell koncentrálnom és nem szeretném, ha egy lány megpróbálna elszakítani tőle. Szüksége van rám a pici lánynak, hiszen én vagyok az egyetlen ember, aki még van neki. Csak rám számíthat és nekem most Ő a legfontosabb. Azonban ebben a lányban minden megfogott, főleg az arcának szépsége és a szeme csillogása. Nem tudom miért varázsol el, ha rám néz, de nem szabad túl sokat vele lennem. Nem akarom, hogy megismerjen és esetleg lássa, hogy mennyire tetszik.
Azonban most már eltűnt az a gyönyörűség benne és csak szenvedést, fájdalmat látok, akárcsak Melissáéban. A fájdalom elnyomja az örömöket, emlékeket és vannak pillanatok, amikor már csak a halál jár a fejükben. Tudom... Melissa sokszor beszélt álmában, mikor bent maradtam vele éjjelre is.
Amikor belebotlottam a lányba szerintem még nagyjából egészséges volt, de mára már teste gyengének tűnik, arca beesett és legalább 10 kilót lefogyhatott. Elvezetem pillantásomat róla és a műtő felé nézek. Szemem sarkából látom, ahogy Caroline csalódottan vezeti el a tekintetét. A szívem sikít érte. Az kiáltja, hogy nézzen tovább, öleljen át, még akkor is, ha kezei jéghidegek.
A műtőből az orvos lép ki, miközben leveszi a maszkot a szája elől és miközben a kesztyűt lekínlódja nem néz rám. Próbálok nem a legrosszabbra gondolni, ő viszont még mindig nem keresi a tekintetemet.
- Hogy van a húgom? - szólítom meg azonnal nem érdekel se az illem semmi. Csak mondja azt, hogy jól van és sikeres volt a műtét. Pozitív vagyok és minden negatív dolgot kizárok a fejemből.
Csak arra tudok gondolni, hogy jövő nyáron a húgom már szaladgálni fog otthon az udvarban én pedig majd megtanítom biciklizni. Elviszem minden reggel oviba, majd iskolába.
- Tudod Liam, bizonyos komplikációk léptek fel a műtét során. Őszinte leszek és nem kertelek. Egyszer újra tudtuk éleszteni, de másodszor már nem ment. Feladta a pici szervezete. Őszinte részvétem..

Óráknak tűntek a másodpercek. Mintha ott álltam volna napokig, de Caroline állítása szerint csak pár perc volt, aztán leültetett. Az életem minden egyes momentuma átfutott az agyamon és az, hogy most már tényleg egyedül maradtam. Feladtam az álmomat a húgom miatt és nem bántam meg. Vele voltam minden nap, de ma még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle. Elvesztettem életem egyik legfontosabb személyét és nem maradt már semmim sem.
Ordítottam, kiabáltam és el is törtem a kisujjamat. Dühöngtem és nem érdekelt, hogy éppenséggel egy kórházban vagyok. Körülöttem minden megszűnt és magamról sem akartam tudni, a fájdalmamat semmiben sem tudtam volna mérni.
- Liam.. - hallom meg Caroline hangját, de nem figyelek rá. Nem érdekel, és azt hiszem jobban is jár ha most békén hagy. Magamban kárt teszek, de benne nem szeretnék, mert úgy gondolom egyszer talán még lehet köztünk valami.
- Caroline nem akarok neked fájdalmat okozni! Jobban teszed, ha most félsz tőlem - teszem ki védekezés képen a kezemet oldalra, ezzel figyelmeztetem, hogy ne jöjjön közelebb.
Nem sokszor kerülök ilyen állapotba, de ha ez bekövetkezik akkor azt hiszen elég veszélyes vagyok a társadalom számára. Egyszer kétszer volt amikor elborult az agya, és okoztam bizonyos sérüléseket embereknek, akik természetesen megérdemelték.
Fél szemmel rápillantottam a mellettem álló lányra, aki csak egy félmosollyal nyugtázza a monológomat és hirtelen elkapja a kezemet. Gyengéden fűzi össze ujjainkat, miközben egyre közelebb jön hozzám. Nem értem miért teszi, hiszen elmondtam neki, hogy lehetséges, hogy bántani fogom. Ő viszont még is közel merészkedik hozzám és már a mellkasát szorítja a vállamhoz, miközben kezemet egyre jobban szorítja. Melegség önti el a szívemet és a fájdalom még jobban felszínre tör.
- Volt egy éjszaka, amire te nem emlékezhetsz. Egy srác rám támadott, te valahogy ott termedtél és leszedted rólam. Akkor is hasonló állapotba kerültél, mivel majdnem megerőszakolt. Haza vittél de végig dühöngtél, ráadásul részeg is voltál, szóval nekem nem kell megmondanom, hogy mikor közeledhetek feléd és mikor nem - szemeiben kis haragot is véltem felfedezni, miközben beszélt. Nem emlékszem arra az estére az tény, de gondolom nem csak pia volt bennem. A levegőt szabályosan kezdem venni, azonban a fájdalom nem múlik. Még mindig kiabálni és ordítani akarok, kiadni azt a mérget, amit a világgal szemben érzek. 5 éves volt. 5. Semmit sem élt meg! Semmit. Nem lett tini, nem volt meg az első csókja, az első szerelem, az első igazi nagy buli, már nem fogja megtalálni az igazit, a nagy Őt. Nem kísérhetem az oltárhoz,nem láthatom a gyermekeit és nem számíthatok rá ha bármikor is összetörök vagy valami bajom is lesz. Elvesztettem és nem kapom már többé vissza.
- Az én hibám! - sírom el magam ismét, de most már össze is esek és az ölembe rántom a lányt, aki egy kicsit nyög a fájdalomtól gondolom, de azonnal a nyakába is borulok, hogy enyhítsem a fájdalmamat.

2 hónap telt el Melissa halála óta. A fájdalom hol nőtt hol enyhült. Feldolgozni nem sikerült, hogy elvesztettem és nem is fog menni. Minden este gondolok rá és természetesen el is sírom magam.
A temetésen apa is megjelent. Nem igazán szólt hozzám, rám nézett és csak annyit mondott
"Szeretlek Fiam!,,
Nem válaszoltam rá semmit sem, inkább tovább gyászoltam a kishúgomat. A sok szánakozó tekintet, sem segített rajtam, sőt még több dologra rájöttem. Főként arra, hogy az ember nem a halottak miatt szervezi meg a temetést, hanem azokért, akik még itt maradtak. Azok lelkében egy korszak ilyenkor lezárul és részben könnyebben tudják elengedni a múltat. Nekem még mindig nem sikerült.
Caroline még mindig kórházban van, s én minden nap meglátogatom. Barátok vagyunk, de egy csók már elcsattant közöttünk és kezdek szerelmes lenni belé. Ugyan olyan betegsége van, mint a húgomnak, csak az övét tudják kezelni és természetesen jóindulatú. Félelem vele szemben is van bennem, mivel annyira megszerettem már, hogy már csak Ő van. A húgom elvesztését segített nekem feldolgozni. Mikor 1 próbahétre haza engedték akkor is átjött hozzám, még ha nem is szabadott volna. Kibeszéltette velem az érzelmeimet, a gondokat, a gyerekkori problémákat, hasonlóan mint egy pszichológus. Igazi barátra leltem benne, és ezt csak is Melissának köszönhetem. Hiszen ha Ő nem kedveskedik vele, akkor én ma nem ismerném ezt a lányt, aki kihúzott a mély kútból és lehet, hogy már én sem lennék ezen a világon.