06.-Vedd le azt a bizonyos maszkot!

Sziasztok. Mivel elég lerombolódott kedvemben vagyok az elkövetkezendő részek is ilyenek lesznek! 

Köszönöm a komikat, a pipákat, de most is nagyon jól esne egy kis támogatás. Szörnyen érzem magamat.... 

Hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes, amire persze azonnal lefordultam a kanapéról. A fenekemhez nyúltam, ami oly' annyira fájt, hogy 10 tűszúrás is jobban esne az embernek. Ráadásul a villanyt is felkapcsolta az illető, aki "betört" a lakásba. Harry tegnap éjjel már nem várt, amit már nem is akartam tőle teljesen elvárni. Valamikor tizenegy felé értem haza, és akkor Ő már a kanapén durmolt. Felébresztettem, és egy hangot sem kiejtve a száján felcsoszogott a szobájába.

- Mi a franc? Nyomd már le azt a rohadt lámpát! - csak foltokat láttam, ahogy kinyitottam a szememet, és ez egy cseppet sem volt kellemes. Mi van, ha valaki egy késsel a kezében éppen le akar szúrni, én meg itt fogdosom a hátsó felem, miközben azon próbálkozok, hogy kivegyem a két alakból, hogy még is kik ők? De most komolyan, ha betörő volna, akkor a kulcsra zárt ajtón hogyan jött volna be?  És miért csapta volna be azt, ha valamit el akar vinni. Logikus Payne, az illető itt lakik.

- Kisfiam, neked ágyban volna a helyed. Holnap iskola! - látásom kitisztult, és anyám aggódó tekintetét pillantottam meg. Miért is láttam én abban aggódást, hisz’ maximum akkor izgul valami miatt, ha az papír, és értékes. Apám idegesen kotorászott a konyhában egy pohárért, hogy a kezében pihenő Martinit meg tudja inni. De hát Ő soha sem iszik. És, mintha már részeg is lenne! Jaj, Liam, megint vízióid vannak, biztos csak azért mert leestél a kanapéról.

Ordításra ébredtem. Az órám a hármas számon pihent. Az ajtómhoz igyekeztem, és kirántottam gyorsan kiléptem azon. Harry is ugyan úgy a szobája előtt ácsorgott és fülelt, mint én. Értetlen tekintettel meredtünk egymásra, azonban egyikünk sem tudta, vajon ki kiabált.

- Mi volt ez?

- Olyan volt, mint anya hangja! - Harry rekedtes hangján hallani lehetett, hogy még kómás állapotban van, azonban arcára rémület ült ki.

- Mintha még mindig lent lennének. Hallgatózzunk - azonnal csöndbe maradtunk és a lépcsőn leosontunk. Pia szag terjengett a nappaliban, és már kezdett felkúszni az emeletre is. Szörnyen büdös volt, de biztos vagyok benne, hogy azt a rengetek piát mind apám fogyasztotta. – De miért vannak itthon? Azt mondták vasárnap este jönnek, és ma még csak csütörtök van!  - szemöldökeimet az égbe emelve kémleltem testvérem foltos arcát. A foltok, pedig a párnája ráncai miatt éktelenkednek az arcán, ugyan is a párnahuzat ráncai összenyomták az arcát.

- Geoff, nem csak engem kell hibázatnod. Te kötöttél üzletet azzal a férfival, és te kényszerítettél ágyba is vele! – anyám hangjában félelem lakozott, és amint elhangzott ez a mondata apám idegesen vágott le egy poharat az asztalra, majd anyám csuklója után nyúlt. Egy lépést előre tettem meg, de egy kéz megállított.

- Még ne, Liam! Előbb legyen okunk megállítani!

- Biztos vagyok benne drágám, hogy elszúrtál valamit, ugyan is a pasi felmondta a támogatást, így az éttermünk már nem lesz olyan híres, mint eddig volt. A te hibád minden. Csak annyit kértem tőled, hogy a pasas ágyában teljesíts jól! – feszült volt mindenki. Ez az étterem fontos volt a szüleim számára, de fogalmunk sincs miért. Soha sem voltak itthon, mikor kellettek volna, hanem inkább abban a trágyadombban güriztek. Miért ez a véleményem róla? Mert egy pokol tőle az életem. Csak a testvéremre számíthatok, a szüleim a szeretetünket pénzzel próbálják megvenni, és mindenki azt hiszi, hogy tökéletes életünk van, pedig közel sem.

- Kártérítést fizetnek, amit persze nekem köszönhetsz! – anyám kirántotta kezét a felette tornyosuló férfi karjai közül, de nem volt rest, és a derekát kapta immáron el. Azonnal felszisszent, hisz’ látszott, hogy teljesen belevájja ujjait.

- Ez a Payne család égköve, a megélhetésünk gyökere, a nagyapám apámra hagyta, apám pedig rám. Én pedig szeretném, ha Harry sztár lenne, és Liam pedig az étterem tulajdonosa, és ugyan olyan ember, mint én! – mindig is tudtam, hogy utál engem, azonban ebben a mondatában érzékelhető volt a büszkeség, és a lenézés is. Soha nem akarta, hogy én sztár legyek. Harry volt számára az az igazi Pop herceg, én pedig egy szutykos étterem tulajdonos. Azonban azt várhatja, az első adandó alkalommal megpattanok innen, és vissza sem jövök. Könnyű is ezt mondani, mikor minden ide köt. Itt van a testvérem  - bár ha szupersztár lesz, akkor egyel kevesebb ok, amiért itt maradjak-, és itt van a barátnőm, akit napról-napra egyre jobban szeretek. A bizonytalanságnak bennem helye sincs, mikor vele vagyok.

- A Payne család égkövei a gyerekeink. Bennünk meg van a tehetség, bár még nem mondunk nekik, de belőlük még sztár is lehet. Világhírűek lehetnek Geoff! – anyám hisz bennünk. Nem kell már többé mást mondania, én tudom, hogy benne van egy csöppnyi kis szeretet is irántunk! – Geoff, engedj el, ez már fáj!

- Nem! Az én feleségem vagy! És Liam nem lesz sztár, ha kell, lefizetem a zsűriket, vagy kiszedetem a hangszálait, de neki az éttermet kell továbbvinnie!

Az a bizonyos pumpa kiütötte a mércét, és most már sokkal biztosabban léptem le az utolsó lépcsőfokról. Szemeimmel azonnal az ittas apámat kerestem, és ökölbe szorított kezeimmel egy hatalmasat behúztam neki, mikor anyámról már a pólót akarta letépni. Az egy dolog, hogy részeg és ilyeneket mondd, de azt már nem hagyom, hogy egy nőt bántson. Felőlem az lehet olyan is, aki nem szeretett soha sem, nem olvasott nekem mesét, nem vitt el az iskolába, de akkor sem hagyom, hogy egy ujjal is hozzá merjen érni.

- Egy apának az a dolga, hogy szeresse a fiát, nem az, hogy keresztbe tegyen neki ott, ahol tud! – még egy utolsót ütöttem, és már láttam, hogy azonnal bealszik. Harry lerángatott róla, és a szobámba vitt. Nem érdekelt mi történik vele, az adrenalin teljesen felszökött bennem. Még soha nem voltam ennyire ideges, senkire sem.

- Ne haragudj rám. Nem kellett volna délután olyan dolgokat a fejedhez vágnom, nem te vagy a hibás azokért a dolgokért – azonnal Hazza nyakába ugrottam, és hagytam, hogy egyetlen egy könnycsepp végig szántsa az arcomat, és a göndörke pólóján váljon tócsává.

- Ugyan! Azt hiszed, hogy ennyi miatt megharagszom rád? Ahhoz több kell, hogy ne szóljak hozzád! És különben is, szerinted ki intézte el, hogy Danielle-vel csináljátok meg a matek leckét? – kissé elhúzódtam tőle, hogy láthassam, azt a jellegzetes mosolyát, amit mindig is az arcára fest. Én tudom, hogy ez nála is csak egy álca.

Tudom, hogy neki is elege van ebből az életből, ami körülöttünk folyik.

Tudom, hogy neki is kedve lenne elszaladni, megfutamodni.

Tudom, hogy Ő is napokon keresztül csak sírni tudna, de nem teszi. Nem tesszük. És miért nem? Mert csak a gyengék sírnak, az erősebbek pedig inkább büszkének, és boldognak mutatják magukat, ahogyan mi is tesszük. Ez fog minket megölni. Az ideg teljesen fel fog falni bennünket belülről, és akkor már csak egy test maradunk. Egy üres, érzelem mentes váz, amit már senki sem tud majd felvillanyozni.

- Harry, előttem nem kell azt a maszkot felvenned. Nyugodtan tedd félre, és sírj, ha ahhoz van kedved. Üvölts, kiabálj, tombolj, csak ne lássam azt a műmosolyt!

- Meg kell nyernünk az X-Faktort, vagy legalább az élő show-ig eljutnunk. El kell szabadulnunk ebből a házból. Egyszerűen megöl az unalom, a szenvedés, és legjobban az fáj, hogy itt a pénz a minden! – most már biztos voltam azokban a könnyekben. Láttam, ahogyan lefolynak az arcáról, és még csak takarni sem próbálja őket.

Az ágyán feküdtünk mind a ketten, és csak sírtunk. Igen, mi fiúk sírtunk. Megvan mindenünk, de még sincs semmink. Van pénz, tökéletes élet, csodálatos küldő, énekhang, zenetudás, de nincsenek szüleink. Számunkra már csak egymás, és a barátnőink a menedékeink!