08.-Sajnálom Liam!

Hyyy :D Szóval, ez a rész, egy... hát végül is itt kezdődik minden tragikus dolog, talán ez a mély pont. Nem tudom jellemezni, majd ti rájöttök milyen xD Köszönöm a biztató kommenteket, annyira, de annyira jól este komolyan mondom. Köszönöm tényleg, és a 3000 oldalmegjelenítés is meg lesz/van! :D

Jó olvasását!: TESSÉK VÉLEMÉNYEZNI! :D

Nézzétek el, hogy Styles van odaírva :D

- Harry Styles! – Hazza neve harsogott a váróteremben, és mindenki felénk pillantott, ahogyan felálltunk és követtük a statisztát. Az utolsó meghallgatás. Talán ez dönti el, hogy sztárok leszünk, avagy sem. Valóra válik az álmunk, vagy még sem. Féltem. Rettegtem, hogy újra haza kell mennem, úgy, hogy többet nem kell készülnöm a hétvégi meghallgatásokra. Nem akarok többé összetörni, és nem is fogom ezt hagyni. Megmutatom a világnak, hogy még is ki az a Liam Payne, és nem hagyom azt sem, hogy kitöröljenek a szívükből. Emlékezniük kell a nevemre, és azt mondani, hogy: „Igen, Ő tudott énekelni!”

- Gyerünk tesó! – megveregettem Harry vállát, és egy kisebb lökéssel a színpad felé irányítottam. Kócos haját igazgatva lépkedett a nagy X felé, és látszott rajta, hogy fél. A kezében a mikrofon remegett, és nagy csodának számított, hogy nem ejti le. Danielle átkarolta a kezemet, és a fejét a vállamra hajtotta.

Amint az ismerős zene felcsendült eszembe jutottak a gyermekkori emlékek. Mikor kicsik voltunk Hazza-val ez volt a kedvenc számunk. Kelly Clarkson egyik dalát énekelte el. Szemeimet lehunytam, és hagytam, hogy emlékek tömkelege lepje el elmémet, és játszódjanak le a szemem előtt, mint egy kisfilm. Jók s rosszak egyaránt előjöttek, de ez most nem tudott izgatni. A szüleim szinte egyetlen egy emlékképben sem szerepeltek. Maximum, mint gondviselők, akik csak eltartják a gyerekeket.

- Nem bánt, hogy nincsenek itt a szüleitek? – Dani elemelte vállamról a fejét, és hatalmas barna szemeivel az enyémet nézte. Pillantásából sajnálat volt kivehető. Soha sem szerettem, ha sajnálnak, és nem is sajnáltatom magam.

- Egyszerűen már nem tud érdekelni. Szerinted miért vagyunk itt? Azért, hogy sikerüljenek az álmaink, amikben ők soha sem hittek, és végre megszabadulhassunk tőlük! – válaszom nem volt éppen a legmegfelelőbb, de utáltam az otthoni körülményekre gondolni. Gyűlöltem azt, hogy apám szemében én egy senki voltam mindig is, és az is maradok. Soha sem leszek több, egy fiúnál, aki nem méltó a jó jövőre, az álmainak megvalósítására, és még sorolhatnám napestig. Egyszerűen utál. Szemeimbe akaratom ellenére is könnyek gyűltek. Ha ennyire rossz volt a gyerekkorom, akkor ezek után valami jónak kell jönnie, vagy nem? Ha Isten rosszat ad, akkor utána jót is szokott.

- Liam, te jössz! –csak testvérem hangjára lettem figyelmes, és egy puha ajakra a számon. Dani könnyes szemekkel nézett rám, és mosolyogva biccentett a színpad felé, ahol már a zsűrik vártak rám.  – Most vagy soha!

A zsűrik nem szóltak egy szót sem, csak mosolyogtak rám. A zene felcsendült, és én boldogan kezdtem el énekelni, a színpadon úgy mozogtam, mint tornász a gerendán. Számomra ez jelentette a megnyugvást, az életet, és az otthont. Ha van egy színpad, akkor nem hagyhatom el úgy azt, hogy ne énekeljek rajta.

***

- Már csak egyetlen egy hely van, és az nem másé, mint… - az a név, amit kimondtak nem az enyém volt, de még csak nem is a testvéremé. Apámnak igaza volt, egy nagy kalap ürülék vagyok. Nem érek semmit, és még is csak a gyárában kell majd dolgoznom, amit persze inkább felgyújtanák legszívesebben. Konzervgyár. Minek is az nekem, miközben énekes akarok lenni? Nem az én műfajom az.

Könnyek között lépkedtem le a színpadról, ahol Danielle várt ránk, és egyből ölelésébe zárt volna, de nem engedtem. Semmire sem vágytam volna jobban, mint egy üres szobára, ahol nincsen senki, és ahol egy hatalmasat lehetne ordítani.

- Most mi lesz? – Harry rekedtes hangja akadozott, és teli volt félelemmel.

- Nem tudom…

- Akiknek a nevét mondom, fáradjanak fel a színpadra! – egy magas, barna hajú, jól öltözött férfi jelent meg előttünk, és papírokkal a kezében pillantott ránk. Elmondott vagy négy nevet, de én már nem akartam rá figyelni. Mi értelme lenne? Az én énekesi karrieremnek ezennel vége. Többet még csak zenét sem akarok meghallani. – Louis Tomlinson, Niall Horan, Harry Payne, Zayn Malik, és Liam Payne! – még öt név, amiben az enyém is szerepel. Egyik szemöldökömet az égbe emelve indultam meg a többi velem egykorú srác után, akik könnyiket próbálták felitatni valamelyik ruhadarabjukkal, azonban kevés sikerrel.
A mentorok előtt megállva szívem ismét vad vágtába kezdett. Miért vagyunk most itt? Miért csak kilencen vagyunk? És mit akarnak tőlünk?

- Dave, Janett, Jessica és Jakson! – Simon a mellettünk ácsorgó két fiúra, és lányra pillantott, akik alig tudták felfogni ki is beszél hozzájuk, nemhogy még azt, hogy egy bandában folytathatják a versenyt. A négy fiatal ugrándozva szaladt le a színpadról, miközben egymást ölelgették, pedig nem is ismerték egymást. Talán ez vár miránk is? Mi öten egy bandát fogunk alkotni?

- Harry, Louis, Niall és Zayn! Túl tehetségesek vagytok ahhoz, hogy elengedjünk titeket csak így. Azt szeretnénk, ha ti egy bandaként folytatnátok tovább a versenyt! – Simon szavait most már én nem tudtam felfogni. Mi van velem? Én is itt vagyok! Engem miért felejtenek el mindig? Miért hagynak ki mindenből?
Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy engem egyedül akarnak tovább engedni, hisz’ minek is hívtak volna ide vissza, hacsak nem azért, hogy még jobban összetörjék a szívemet.

- Liam! – Simon most már rám nézett vaskos tekintetével. Olyan szigorú volt, mint egy apáé, aki haragszik a fiára. Félelmetes! – Te vagy a legnehezebb döntés számomra. Te még nem vagy készen erre az egészre. Benned meg van a tehetség, amit tudsz is kezelni, de a szíved olyan lágy, hogy összeroppannál a teher alatt, ami itt rád rakódna, és éppen ezért is hívtalak ide vissza. Az kérem, hogy gyere vissza egy év múlva, és minden habozás nélkül tovább engedlek, és meg merem kockáztatni azt is, hogy első leszel. A te lelked olyan törékeny, hogy én ezért nem szeretnék felelősséget vállalni. Egy év múlva gyere vissza! – a szavakat nehezen találta, és látszott rajta, hogy fáj neki, amit mondd, ugyan úgy, ahogy nekem is. Kiestem. Mindenki rajtam fog nevetni, apám minden egyes nap az orrom alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta, és én ez ellen nem tehetek semmit. Nem kenhetem minden egyes nap a falhoz, nem verhetek be neki ok nélkül egyet. El kell majd tűrnöm az újabb és újabb megaláztatásokat. Szó nélkül fordultam meg, és leszegett fejjel indultam meg a színfalak mögé. – Sajnálom Liam! – az utolsó két szó, amit valaha is hallottam Simon-tól.

Harry

Amint meghallottam, hogy a három sráccal, akik mellettem állnak egy bandában folytathatjuk tovább a versenyt, önfeledten ugrálni kezdtünk. De miért csak három? Hisz’ négyen állnak mellettem. És miért nem hallottam a felsorolásban Liam nevét? Miért látom azt, hogy Simon külön beszélget vele, és Liam arcáról patakokban folynak le a könnyek? Ez akkor azt jelenti…? Vége. Ennyi volt, de benne meg van minden tehetség, ami ide kell. Benne meg van az a bizonyos X, ami másokban nincs.

Már csak annyit láttam, ahogyan testvérem lesétál a színpadról, és én ez ellen nem tehetek semmit. El kell mennie. Ő többé már nem tartozik ide. Kiesett, és én még is bent maradtam. Hogy lehetséges ez? Tehetséges, isteni hanggal áldotta meg ő is az ég, akkor miért kell most lemennie a színpadról?

Értetlen tekintettel meredt Simon-ra, aki csak jobbra-balra illegeti a fejét, és szinte könnyes tekintettel nézi testvéremet, ahogyan lépked le a színpadról.

- Miért? – ez az egy kérdés motoszkál a fejemben, mióta megszülettem. Mindenre ezt a kérdést felelném.

- Mert tönkremenne!

- Most fog igazán tönkremenni. Az ikertestvérem, ugyan olyanok vagyunk. Az adottságaink egyformák, akkor miért nem lehetett volna őt is bele rakni a bandába? – egyre közelebb lépkedtem a zsűri asztalhoz, és éreztem egy fajta fájdalmat. Azt, amit Liam érez most. A szívem ezer darabra hullott, pedig én mehetek a mentorok házába. Tudom mit érez a bátyám, és örök életemben tudni is fogom.

- Túl fogja tenni magát ezen. És ennek a bandának, csak erős énekesek kellenek, Liam pedig egy olyan srác, aki minden sértés miatt összetörne. Még nem elég érett a sztársághoz! Sajnálom Harry, de ez a döntésem, és ez végleges! – tekintetét már nem a szemembe vezette, hanem a földet bámulta, majd egy határozott mozdulattal kifordult a székéből, és elindult ki a stúdióból.

Szaladva kerestem Liam-et mindenhol, de nem találtam. Megnéztem minden mosdót, öltözőt, próba és zene termet, de egyikben sem találtam őt.

- Danielle! – megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor megláttam a barna, göndör hajú lányt, aki éppen bemelegített a többi barátnőjével, akik mellesleg nem is voltak annyira csúnyák. – Merre van Liam?

- Nem veled van a színpadon, ahol a zsűrik beszélni akarnak veletek? - a homlokomhoz emeltem a kezemet és mutató ujjammal dörzsölni kezdtem.

- Ez nem lehet igaz! Én és még három velem egy korú srácot egy bandába tettek, de Liam kiesett. Simon csak azért hívta be oda, hogy elmondja neki, jöjjön vissza egy év múlva. Aztán leszaladt a színpadról, és azt hittem egyből hozzád jön, de akkor ezek szerint meglépett, és féle, hogy…

- Hogy kárt tesz magában! – Dani egyből be tudta fejezni a mondatomat. Ijedten nézett végig a váró termen, ahol tartózkodtunk, de hiába kereste szerelme keserves pillantását, úgy sem találná meg. Liam többé nem jön vissza erre a helyre, és van egy olyan sejtésem, hogy többet a zenéről hallani sem akar majd. Meg utál minden egyes hangszert, ami valaha is létezett, de legfőképpen az egész X-Faktor mizériát fogja, ami tönkretette az álmait immáron másodszor. És hogy harmadszorra is visszajöjjön, annak az esélye egyenlő a nullával.