Tizenkilencedik

Hello, ÚJ!! Igazán megdobhatnátok pár komival, hogy tudjam milyen lett...

Harry szemszöge

Minden reggel reménykedve ébredni, nem a legjobb dolog. Azt reméled, hogy minden olyan lesz, mint régen, de olyan már soha sem lesz.
Az élet nem egy járték, ahol van reset vagy restart gomb. Ha valamit megtettél azt már nem tudod kiradírozni. Mert azt tollalt írtad, ami lehet, hogy ki fog kopni, de az emlékeidben nagyon is égni fog.
Én csak azt várom, hogy végre vissza kaphassuk az életünket és ne keljen a múltban élni. Ezzel minden sebet fel kell szakítanunk, amiket egyszer már egyszer összevarrtunk.
Unottan keltem ki az ágyból és csak vissza akartam feküdni és tovább aludni. Semmi kedvem nem volt minden nap küzdeni és várni a napot, amikor végre vissza kaphatom a tökéletes életemet. Az vajon mikor lesz? Én nem akarok már a múltban élni, nekem ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek a tanulságra. Nem szabad veszekednünk, mivel iszonyat szerencsésnek mondhatjuk magunkat. És nem csak azért mert a világ egyik legjobb, legsikeresebb bandái közé tartozunk, hanem mert ezt nem egyedül kell végig csinálnunk. Mert egyedül nem lenne akkor élvezet, mint 5-en. A problémákkal, utálatokkal és a média hülyeségeivel egyedül kellene megküzdenünk. Így viszont sokkal jobb, mert mind az 5-en átéljük ugyan azt és megtudjuk könnyebben beszélni.
Mivel az órám még csak 6 órát mutatott és 8-ra kellett Liamhez érnünk úgy döntöttem megmozgatom a testemet. A futó ruhámat magamra kaptam és a házat bezárva hagytam magam mögött.
Furcsa az utcára lépni úgy, mint egy átlagos ember. Nem is tudom már egy kezemen megszámolni, hogy hányszor kívántam ezt. Hogy ne kelljen minden egyes pillanatban félbe szakítanom a gondolataimat, csak azért, mert egy-egy képet, vagy aláírást kérnek tőlem. Nem panaszkodom, mert imádok örömet szerezni a rajongóimnak, de néha kell egy kis magánélet mindenkinek. Most viszont mindenki elmegy mellettem anélkül, hogy utánam nézne, vagy pedig fülig érő mosollyal köszönne, hogy Szia Harry. Nem kell folyamatosan kapucnit, napszemüveget és sapkát hordanom a legnagyobb melegben, hanem akár félmeztelenül is kimehetek az utcára.
Pár kilométer után testem teljesen elvolt fáradva és lihegve álltam meg az egyik utca kereszteződésnél. Egy kerítésnek támaszkodva próbáltam állva maradni a levegőhiány miatt. Régen sokkal fittebb voltam. Lehet, hogy ez alatt az 1 év alatt teljesen eltunyultam.
Kiegyenesedtem és így a tüdőmbe egy kis levegő is tudott jutni, azonban nem sokáig. Egy lány szaladt neki a mellkasomnak. Én azonnal összehúztam magam és a lányért kaptam, nehogy elessen, mivel lepattant rólam. A mellkasom fájt, ahogy neki futott, de valahogy nem izgatott. Sokkal érdekesebb volt a lány a karjaimban. Soha nem hittem volna, hogy egyszer Én fogom így tartani Őt és nem valaki más. Kicsi a világ komolyan mondom.
- Rendben vagy? - kérdezi bátortalanul és próbál megállni a lábán, de nem igazán sikerül neki. Amint a szemembe néz az emlékek tömkelege bennem felgyullad és olyan dolgok törnek fel bennem, amiknek nem szabadna még egyszer. Nem engedhetem, hogy megint évekig bűntudatom legyen, pedig nem tettem semmit. Vagy is, egy barátomnak ártottam nagyon sokáig ezzel még akkor is, ha nem tudott róla.
- Persze. És te? - kérdezek vissza mosolyogva és a földről felveszem az eldobott üvegemet, ami tele volt vízzel.
- Minden rendben! - mondja cserfesen és hatalmas szemekkel kezd rám nézni. - Nem iszunk meg valamit? Tudok egy isteni kávézót!
- Általában nem a pasiknak szokás meghívni a lányokat? - kérdezem kacéran és látom rajta, hogy hirtelen zavarba jön. Jobb is, ha nem kezdünk randizni. Nem lenne jó, ha a Sors teendőit felrúgnánk, nem szeretem azt a fájdalmat, amit kapunk.
Az arca egyre jobban kezdett lángolni és csalódottan hajtotta le a fejét, miközben cipőjét ide-oda húzgálta a betonon, mint valami kisgyerek. Utálom, ha a lányok szomorúak Miattam. És ha úgy vesszük egy kávéba még senki sem halt bele. - Csak akkor, ha én fizetek! - mondom a feltételemet és erre a szemei felcsillannak. Ajaj, ennek rossz vége lesz úgy érzem.
- De, hiszen én löktelek föl! - nem válaszolok, csak elindulok a zebra felé és átmegyek rajta, a szemem sarkából pedig látom, hogy "támadóm" is követ. Magamban elmosolyodtam, de nem mutattam ki.
- Igen, de én vagyok a pasi! - fordulok meg, mikor a park bejáratához érünk és bevárom a lányt, hogy elém érhessen. - És mivel én ilyen gentleman vagyok, én fogok fizetni! Na, gyere! - nyújtom felé a kezem és így indulunk el London utcáin.
Fogalmam sincs merre mentünk, de egy kis idő után frusztrálva éreztem magam, hogy egy olyan embernek fogom a kezét, akinek nem szabadna. Ezért inkább elengedtem, még akkor is, ha láttam, hogy csalódottan hajtotta le a fejét. Ő vezetett minket és nem is kérdeztem, hogy merre megyünk. Bíztam benne, és tudtam, ha egyszer azt mondta, hogy jó hely, akkor az is lesz.
- Hány éves vagy? - megtörtem a már kínossá átmenő csendet. Pontosan tudtam, hogy hány éves, de más kérdés nem jutott eszembe.
- 18 leszek nem sokára! És te? - egy kis lakókocsi szerűhez értünk, így nem tudtam válaszolni a kérdésére. Miután kikértük a kávékat, fizettem és elindultunk újra utunkra.
- 20. Igazad volt, nagyon finom! - mutatok a kezemben pihenő kávés pohárra.
- És mi a foglalkozásod? - a mondata végén beleszürcsöl a poharába és egy pad felé veszi az irányt.
- Egy boltban dolgozom éppen, árufeltöltő vagyok. De imádok énekelni és voltam is már az X-Faktorban, de az...- hallgatok el egy pici időre és nem tudom, hogyan folytassam, de aztán eszembe jut. - Élő show-nál kiestem.
- Sajnálom! - mondja, de ez szinte rólam lepereg. Ha tudná, hogy még mennyi mindent lehetne sajnálni, akkor szerintem hülyének nézne. Egy amolyan Most te jössz pillantással rá néztem és vártam, hogy megszólaljon. -Én egy modell iskolába járok, ahonnan igazából már járunk divatbemutatókra.
- Ügyes - mondom elismerően és rámosolygok.
- Köszönöm! - megint elvörösödik, de közben feláll és az egyik kukához sétál, majd kidobja a kezében lévő poharat, és ismét felém néz. - Sétálunk?
- Persze - és most én vagyok zavarban. Azonnal felállok, mellé lépek és mosolyogva indulunk meg együtt.
Furcsa. Ez az egy szó, amit mindenre mondani tudok. Nem is arról van szó, hogy a múltban vagyunk, mert ehhez már hozzá szoktam.
Hanem az, hogy a parkban sétálok egy lánnyal, aki nemsokára az egyik legjobb haverom múltbéli énjének a barátnője lesz és az is marad.
És ez a lány nem más, mint Sophia Smith, akibe mindig is szerelmes voltam, csak éppen nem én kaptam meg...